- Pávaól -

Többféle fogyasztásmérő ismeretes, például az étlap, amely a fantázianév és a fogás összetevőinek rövid ismertetésével átellenben közli az árat. Hogy mibe kerülne, ha ezt vagy azt megenném. A rendelés művészete az étvágy, az ízlés és a költségek olyan harmonikus megjelenítése, amely során a pincér figyelmét el tudom terelni arról, hogy végül is vékonypénzű sutyerák vagyok.
A jó pincér ravasz, és úgy tesz, mintha hinne nekem. A végén becsap kétszázötven forinttal, mert ha reklamálni merek, rögtön és visszamenőleg feladom az éttermi gavallér szerepét, ami úgyszólván kínos fordulat. Sőt borravalót is kap, hogy egészségemre kívánja az ebédet/vacsorát, és szájszegletében egy icipicit halványuljon el a „nekem ne játszd meg magad!” fölényes félmosolya. Ó, igen, a pincér, mint egy fiatal testben reinkarnálódott keleti bölcs, mindent tud rólam. Mit hozhatok inni? – kérdezi az étlap átnyújtásakor, amikor még nem tanulmányozhattam a várható költségeket, így az italárakat sem, tehát gazdaságilag abszolúte vaktában kell kívánnom valamit, ásványvizet, természetesen, egyelőre.
Ízlett az ebéd/vacsora? – készségeskedik, amire aztán minden kritikai érzékem elhagy, ellágyulok ettől a „házias” tónustól, s visszanyelem az öreg olajtól keserű kifogásaimat. A számla nagyjából kerek összeg, vagy 40-50-60 forintra végződik, segítve engem a borravaló helyes megállapításában. Ha semmiben nem hibáztam, akkor utánam kiabálják, hogy viszontlátásra.
Ugyanilyen nagyzolásnak érzem, és egy bármikor leleplezhető parvenü vívódása úrhodik el rajtam, ha valamiért taxiba ülök. Nem is szólok egy szót sem, a cím bemondása után hipnotikus merevséggel bámulok ki a szélvédőn. A taxis sem szól, ismeri ezt a típust, aki közlekedésbiztonsági próbababaként néz a semmibe, s közben az óra forintkattogására koncentrál.
Az úti célhoz közeledve kezdődik a barátkozás. Személyemet felmérve választ témát: időjárás, a kocsi üzemeltetésének költségei, politika, család, miegymás. Gyanakvó kisgyerekként vettem észre, hogy csevegés közben felgyorsul a pedálkezelés, és ezektől a vezetéstechnikai kitérőktől megtáltosodik a taxióra. Ki minek mestere, annak a huncutja – tudtam meg végre felnőttként a titkot egy alaposan lassú mestertől, aki a házamon végzett hamar kifizetendő igazításokat. Persze tudom, hogy nem könnyű sem a pincérnek, sem a taxisnak, hisz a vendég előre tudja, vagy menet közben ellenőrzi a fogyasztását, tehát alkura, „itt a piros, hol a piros”-ra, „kiveszem a stócnit, berejbolom a haltot a mutterig” halandzsára nem kerülhet sor. Ugyanis látom, hogy a rántott velő 850, a kiállási, várakozási, gumi- és motorkopási együtthatókkal korrigált, de mégis számszerű menetdíj 1530. Aki eszik és utazik, annak ennyibe kerül a hóbortja.
Rosszkedvünk őszén sem az étterem, sem a pöfeteg bérkocsikázás nincs napirenden, új fogyasztásmérőkre tapad a figyelmünk. Ismerik, ugye, a kis számtárcsák egymást pörgető, köbméterekre átszámítható kattogását, ezt a lenyakazott robotot, amelynek egyik karcsonkján a számlázatlan, a másikon a forintosított gáz áramlik át? Ismerik a szenvtelen, közönyös gázórát?
Égetem a pénzemet. Égetem a Világirodalmi lexikon befejező köteteit, égetem a kortárs magyar irodalmat, égetem a folyóiratokat, égetem a gyermekeim új csizmáját, a színházjegyet, az öreg szekrényt leváltani akaró újat, égetem a télikabátomat, az öltönyömet, ég körülöttem a ház. Hogy ne fázzunk. Aztán mégiscsak fázunk; egy kicsikét, hogy meg ne ártson. A hideg lakások és házak hajléktalanjai vagyunk, egy kis pályaudvari melegre áhítozó főbérlők és tulajdonosok. Takarékoskodás, szigetelés, öltözködés. Sítúra, forralt bor, hógolyó. Vízóra, villanyóra, gázóra, jövedelemadó, súlyadó, útadó, ingatlanadó, szemétdíj, kéményseprési díj, kötelező biztosítás, ebédpénz, tagdíj, bérlet, törlesztőrészlet, posta, telefon. Hideg van.
Mostanában (ó, áldott vegyes tüzelés!) le-leköltözöm a pince köves-földes alvilágába, s tömöm a kazánt. Nyiszálom a vén gerendákat, a nyáron kicsupált orgonabokrot, hajigálom az újságok és brosúrák nyirkos kötegeit a füstöt büffenő vastorokba. A macskák néha körém lopakodnak, kényes farkukat megmártják a langy félhomályban. Sajnálnak engem, vagy ezt szeretném hinni róluk. A házban, odafent, készül a meleg, nahát, nahát.
Így megy ez az ünnepekig. Elmegy a Mikulás, és nyakunkon marad a Télapó. Meg kellene tanulnunk szeretni a hideg vénembert, átölelni fagyos vállát, a térdére ültetni a gyermekeinket. Ha igaz, hogy „megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt”, akkor már csak a jelen tétovaságaiért, mulasztásaiért kell vezekelnünk. A pincér felszívja magába a konyha melegét, a taxis elüldögél az utasnak járó fűtött kocsibelsőben, én pedig írok a kályhának, a napnak, a búbos kemencének. Látszólag arról, hogy meddig fázzunk még…