Száz éve volt az első ülés az Országházban

Közel húszéves munka után, 1902. október 8-án adták át a századforduló legnagyobb és legmodernebb hazai középületét, az új, neogótikus tanácskozóépületet. A képviselőház ezen a napon tarthatta meg első, valódi ülését az új Országházban. A nagyszabású épületegyüttes létrejöttét több próbálkozás és egy ideiglenesnek szánt képviselőház megépítése előzte meg. A Parlament századik születésnapját több, a napokban nyílt kiállítással köszönti Országgyűlésünk.

Sok száz évre nyúlik vissza a magyar országgyűlések története – derül ki Sisa József tanulmányából. A rendiség intézményei már a XIII. században kialakultak, ám az országgyűlések ennek ellenére mindöszsze a XV. század közepétől válhattak rendszeressé. A kétkamarás ülések egy 1608-as törvényt követően honosodhattak meg. Helyszínüket mindig az aktuális politikai helyzet döntötte el, a XVII. században például, amikor Buda török kézre került, a biztonságosabb Pozsonyba tették át.
Komoly múltja ellenére állandó székházat csak II. József idején kapott. A budai Várnegyedben, a mai Országház utcában emelt, nem feltűnően díszes épület első emeletén volt a két tábla ülésterme, ahol azonban mindössze háromszor – 1790-ben, 1792-ben és 1807-ben – gyűlt össze a Tisztelt Ház. Székhelye ezután újra Pozsonyba került, ám a reformkorban ismét felmerült egy pesti, állandó országház felépítésének a gondolata. Létrehozásának formális javaslata az 1830-as országgyűlésen hangzott el elsőként, de tíz év is eltelt, mire József nádor kérésére Ybl Miklós terveket készített a megvalósítására. Újabb évek kellettek azonban, mire az országházépítés ügyeinek intézésére Keglevich János főpohárnokmester vezetésével választmány alakulhatott, amely Széchenyi jövőbe látó, a Duna-partot választó javaslatával szemben inkább a mai Erzsébet teret jelölte meg helyszínként. Terveinek elkészítésére írták ki a legelső hazai tervpályázatot 1844 nyarán. A pályázatok elkészültek, ám elsőként a megvalósításukra szánt összeg hiányzott, majd rövidesen a forradalom és szabadságharc sodorta el a terveket.
Az 1848/49-es események egyik legnagyobb eredménye volt viszont, hogy hazánkban lerakta a modern, polgári parlamentarizmus alapjait, kiteljesedésére azonban a szabadságharc bukása miatt nem maradt idő. Az országgyűlést 1861-ben hívták újra össze, a főrend számára Pest városa a Nemzeti Múzeum dísztermét, a képviselőház számára pedig a Lloyd-palota egyes helyiségeit engedte át. A város közgyűlése ezzel párhuzamosan több lépést tett egy ideiglenes országház létrehozására is. A kiegyezés előtti évek egyik legjelentősebb gesztusa volt az uralkodó részéről, hogy összehívta az országgyűlést. Ekkor jött el az ideje az országház megépítésének felvetésére, amelynek helyszínét a mai Bródy Sándor utcában jelölték ki. Ybl tervei alapján gyorsan, mindössze három hónap alatt készült el az új, viszonylag szerény méretű, neoreneszánsz épület, amelyben ma az Olasz Kultúrintézet működik.
A XIX. század második felében más fontos állami építkezések feladata hárult az országra, így állandó, nagyszabású országház létrehozására csupán a millenniumhoz közeledve kerülhetett sor. A törvény 1880-ban született meg építéséről, helyszínéül pedig a mai Kossuth teret jelölték meg. A pályázat lebonyolítására Tisza Kálmán miniszterelnök vezetésével rövidesen bizottság alakult, amely két módot – egy a Dunával párhuzamos és egy merőleges formát – ajánlott az épület elhelyezésére. Az 1883-as határidőre tizenkilenc pályamű érkezett, amelyből némi módosítást előírva, az egyetlen neogótikus tervet, vagyis Steindl Imre munkáját találták a legalkalmasabbnak. Az „állandó országház építési tervének jóváhagyásáról s az építés végrehajtásáról” szóló törvényjavaslat egy év múlva került az országgyűlés elé, amelynek vitanapján éles indulatok csaptak össze. Volt ezek között több, az ország vezetőit egyenesen nagyzási hóborttal vádoló hozzászólás is. Talán ezért nem meglepő, hogy a testület csekély többséggel mondott igent. Az Országházat 1902. október 8-ra adták át, ám az építkezés teljes befejezésére újabb két évet kellett várni. Emiatt a költségek is a tervezett négyszeresére emelkedtek, ám végre állt a „fényes, gótikus kőóriás, amelyből a haza javára minden üdv hivatva van életre kelni… Pompásabb, fényesebb építménye egyetlen más nemzetnek sincsen… Melyik városa a világnak dicsekedhetik csak megközelítőleg hasonlóval?” – lelkendezett a korabeli kritika. „A budapesti Országházon a pavilonok, tornyok és a kupola festői halmaza, amelyet számtalan falpillér, fiatorony és kőfaragvány vibráló hatása tovább old, olyan lenyűgöző egységgé áll össze, ami minden korábbi, hasonló épülethez képest új minőséget jelent. Steindlnek sikerült megépítenie egy gótikus fantáziát, egy gótikus nemzeti emlékművet” – jellemezte Sisa József Országházunk gyönyörű küllemét.