Szuzdali Szimeon magyarországi naplója

Zsinat gyűlt össze 1439-től 1442-ig előbb Bázel városában, majd Ferrarában, melynek célja a nyugati és a keleti keresztény egyházak – mind a mai napig létre nem jött – egyesítése lett volna. A tanácskozáson népes küldöttséggel képviseltette magát az orosz ortodox egyház is, Iszidor metropolita és Avramij szuzdali püspök vezetésével. A küldöttség világi tagja volt a szuzdali illetőségű Szimeon, aki az oda-, illetve a visszaútról és nem utolsósorban magáról a zsinatról, az ott elhangzott előadásokról naplót vezetett. A delegáció Rigán, Lübecken, Lipcsén, Nürnbergen át utazott a helyszínre, hol hajón, hol lóháton, ám visszafelé nemcsak érintették Magyarországot, de Budán hosszasan el is időztek.
A visszaút is előbb hajón kezdődött a viharos Adrián, majd Zeng és Zágráb után értek a Dráva partjára. „A Drávától Zákány hegységig egy mérföldet kellett megtennünk – írja Simeon. – Zákánytól Csurgóig kettőt, Csurgó helységtől Felsősegesdig pedig hármat. Csurgó és Segesd között sok a haramia, és fegyveres csapat is csak Isten segedelmével juthat át bántatlanul. Nemrég, Theodor vasárnapján, a latrok egy hivatalos embert agyonütöttek.” Az Albert királyunk halála utáni zűrzavar hű tükre a rövid feljegyzés, bár a Dunántúl mindig is hírhedt volt útonállóiról. Ezután a delegátus a Balatontól délre húzódó „római úton” haladt és Illés-puszta, Lengyeltóti, Köröshegy és Lepsény érintésével érte el Veszprémet, majd a koronázó várost, Székesfehérvárt. Szuzdali Szimeon, ahogy a szlávok általában, nehezen birkózott meg a magyar települések nevével: Csurgót Cserguként, Segesdet Szegisztjként, Lepsényt Vepsinként szerepelteti. Fehérvárt szlávos névalakján Belgorodnak, Martonvásárt Martonvasarerjnek nevezi. A népes és nyilván kimerült küldöttség 1440. március 5-én érkezett meg Budára. „Buda a magyar királyság fővárosa, és a nagyszerű Duna folyam fölött emelkedik. A város szép és nagy, a folyó mindkét oldalán elővárosok övezik. Az egyik elővárosban egy forrásból – akárcsak egy katlanból – télen is, nyáron is forró víz tör elő.” A néhány évvel az oroszok előtt Budán járt francia lovag, Bertrandon de la Brocquiére is hasonló hangnemben ecseteli korabeli fővárosunk szépségét, kiemelve a „délen emelkedő nagy palotát, mely a városkapu felett uralkodik”.
Az orosz delegáció budai látogatása – mely kilenc napig tartott – attól vált különösen jelentőssé, hogy Iszidor metropolita itt bocsátotta ki március 5-én azt az enciklikus pásztorlevelét, melynek a két egyház, a nyugati latin szertartású katolikus és a keleti görög szertartású ortodox újraegyesítése és az ehhez szükséges tennivalók ecsetelése a fő témája.
A küldöttség Isaszegen (krónikásunknál: Orszeszik!), Hatvanon, Nagyúton (Nacsezsjut), Mezőkövesden (Kuvezdj) át jut el Kassára, amit szlávosan Kosicának nevez. Majd Eperjes (Aprijas) és Lubló (Ljubljev) érintésével Lengyelország felé hagyják el az országot…
Bár már nem tartozik szorosan az oroszok útjának krónikájához, mégsem maradhat említetlenül, hogy a jól végzett munka örömével és gyanútlanul hazatérő delegáció vezetőjét, Iszidor metropolitát, aki jóhiszeműen igyekezett a két egyház unióját megvalósítani, az orosz fejedelmek azonnal letartóztatták és börtönbe vetették. Hallani sem akartak az egységről! Eme bizantinus – és a XX. századi orosz történelemből sem ismeretlen – mentalitás elől sikerült a derék metropolitának 1441-ben a börtönből megszöknie. Rómába menekült, ahol a pápától bíborosi kalapot kapott, és itt, az Örök Városban érte utol a halál 1462-ben.