Tisztelt Szerkesztőség!

Ilyen országot akartak?
Minden előzetes gyanúnk, rossz érzésünk beigazolódott – a szocialisták kormányoznak
Azok az emberek, akik ilyen vagy olyan megfontolásból, de a jelenlegi kormánypártokra szavaztak, tegyék a kezüket a szívükre, és őszintén vallják be, valóban ilyen országot akartak? Ahol Medgyessy Péter két kézzel szórja az Orbán Viktor által gyűjtött pénzt? Ahol eltagadják a tényt, hogy a 320 milliárd forint szétosztását az előző kormány sikeres gazdaságpolitikája tette lehetővé? Ahol a takarékos állam azt jelenti, hogy több milliárdért azonnal lecserélik az autókat, a bútorokat, a mobiltelefonokat? Ahol a nagyarányú béremelés ötszázalékos infláció mellett bruttó három százalék lesz? Ahol a beígért nyolcszáz kilométer autópálya, jó esetben még kétszáz sem lesz? Ahol a nagyarányú adócsökkentés azt jelenti, hogy jövőre egyetlen fillérrel sem csökken az adó? Ahol a beígért pályáztatás nélkül hirdetnek színházigazgatót? Ahol a „húsz évig (?!) nem lesz gázáremelés” (szó szerinti idézet Medgyessy Pétertől) azt jelenti, hogy 2003-tól lesz gázáremelés, „csak nem elviselhetetlen” mértékű? Legalábbis az ő vagyoni helyzetéhez viszonyítva! Olyan országot, amelynek miniszterelnöke egyetlen épkézláb mondatot sem képes önállóan végigmondani? A mestere pedig minden alkalmat megragad a gyűlölködésre? Ahol az „árkok betemetése, nem lesz boszorkányüldözés” azt jelenti, hogy ámokfutásszerűen üldözni, rágalmazni, sárba kell tiporni mindenkit, aki csak a közelébe is került az előző kormánynak? Ahol az egészségügyieknek beígért, négyévente egy teljes évi kifizetendő bérből már bevallottan egy szó sem igaz, egy fillér készpénzt sem fognak kapni? Ahol máris több ezer embert bocsátanak el munkahelyéről? Ahol a ránk özönlő 23 millió román vendégmunkással való riogatás olyannyira hazugságnak bizonyult, hogy Medgyessy egyenesen könnyítéseket helyezett kilátásba, mondván: „Orbán Viktor annyira megszigorította a külföldiek munkavállalásának feltételeit, hogy azóta alig jönnek”? Ahol az 1956-os forradalom évfordulóján a bűnösök tartanak megemlékezést, kihagyván az áldozatokat? Ahol a gyermekeinket fenyegető, egyre tragikusabb méreteket öltő kábítószer-fogyasztást úgy próbálják csökkenteni, hogy megszüntetik a fogyasztás büntethetőségét? Ahol súlyos bűncselekményekért elítéltek nyíltan fenyegethetnek bárkit, büntetlenül? Ahol nyilvánosan bűnözők oktathatnak ki becsületes embereket tisztességből?
Ahol az eva bevezetésével ismét felvirágozhatnak a fiktív számlagyárak? (Talán a vecsési számlagyár kapacitása nincs teljesen kihasználva.) Ahol megszüntetik a bor zárjegyét, ezzel utat nyitva ismét a borhamisítók előtt? Ahol az óvadék intézményének bevezetésével arra ösztökélik a bűnözőket, lopjanak minél többet, hiszen pénzzel megvásárolhatják a szabadságukat? Ahol a tehetős bűnözők szabadon járkálhassanak közöttünk? Ahol a rendőrséget sújtó, azonnal hatállyal életbe lépő megszorító intézkedések (előrevetítvén a szomorú jövőt egyéb területeken is) már a működőképességet veszélyeztetik? Vajon ezek az intézkedések kik érdekeit is szolgálják? Ahol az árvízkárosultak eddig egyetlen fillér támogatást sem kaptak a kormánytól? Hol vannak már az Orbán-kormány által azonnal elkezdett helyreállítások, lakásépítések?
A választások előtt elhangzott, a helyzetre tökéletesen jellemző, egy bankár és egy vállalati vezető között lezajlott beszélgetés részlete: „Te kikre szavazol? – Tudod, én gyűlölöm a szocialistákat, de rájuk fogok szavazni. Mert olyan jól privatizálni, annyit ügyeskedni, lopni, csalni, mint az ő idejükben, soha nem lehetett!” Végül, a választási eredményeket hallva, egy idős bácsi véleménye: „Tragédia! Ami kevés még megmaradt ennek az országnak, ezek most azt is el fogják adni!” (Azóta tudni, eladják a Dunaferrt, a Magyar Villamos Műveket, az Antenna Hungáriát, a Molt.) Hogy ez mit jelent a jövőre nézve, mindenki keserűen fogja megtapasztalni. De akkor már késő lesz. Vasárnap még tehetünk ellene.
Koczka Sándor Gyöngyös
*
Muráti Lili látogatásának margójára
Élete olyan volt, mint egy könyvjelzőé. A sors ide-oda rakodta a huszadik század történelemkönyvében. A magyarországi Nagyváradon született. A várost 82 évvel ezelőtt kellett elhagynia, amikor a nagyhatalmak több oldalt lapoztak át a történelemkönyvben. Rossz tanuló volt, de jó emberismerő. Érdes hangjával, fanyar humorával, sziporkázó tehetségével színpadra verekedte magát. Ezt követően felfedezte az akkor fénykorát élő magyar film.
A történelem kegyetlen volt hozzá, 1945-ben újra menekülnie kellett. A könyvben akkor egy megszálló hatalom lapozott 45 évig. A filmcsillag, az ünnepelt sztár orosz fogságból Madridig futott új életet kezdeni. Férje, Vaszary János, az akkor már nemzetközi rangú színműíró olyan spanyol nyelvű darabokat írt, amelyekben a címszerepet játszó fiatal lány töri a spanyolt. A vígjátéknak óriási sikere lett. Az akcentussal beszélő Muráti Lili meghódította a spanyol közönséget. Közben úgy megtanult spanyolul, hogy a legszebben beszélő spanyol színésznő rangját is elnyerte (a fiatal magyar színésznőnemzedék még ma is tanulhatna tőle színpadon magyarul beszélni.) Ahol lehetett, munkát vállalt, így lett a spanyol rádió magyar nyelvű adásának bemondója egy szerencsétlen hidegháborús időszakban. Ezt még 2002-ben is felrótták neki Budapesten, ahol kicsinyes politikai áskálódások céltáblájává vált. 1975-ben Muráti Lili döntött úgy, hogy lapoz a történelemkönyvben. Hazahozta a honvágy az aczéli három T korszakban. Támogatták, mert útlevelet kapott. Tűrték, hogy barátaival találkozzon, de megtiltották, hogy színpadra lépjen. Nem baj, felült a szélére (zseniális rendezői fogás volt!), szemben a közönséggel, ami számára egész életében a legfontosabb volt. A színpadon mindenét odaadta, cserébe az élettől is elvárta a legjobbat, a legtöbbet. Sok bundát, drága ruhákat, gyors autót, okos kutyát.
Két férjet kapott a sorstól, akik imádták, de akiket ő is kiszolgált. Mert adni is tudott, nem csak kapni. Megkapni mindig a legjobbat. Az ételt forrón és azonnal kedves, udvarias pincértől, legyen az akár velős csont pirítós kenyérrel Óbudán, káposztás cvekedli a Szív utcában, vagy gamba, méregerős fokhagymás főtt rák a Calle Ibizán. Mottója, hogy nincsen öreg színésznő, csak aki telt házat vonz, vagy aki nem…
Életében ez is elérkezett. Nyolcvanöt évesen visszabújt vackába, mint kedvenc Pinky kutyája tette ezt korábban. Elbújt bundái, kalapjai, férje kéziratai közé Madridban, teljesen egyedül, de nem magányosan. Nem emlékeit rendezi, hanem szerepeit éli. Színpad a Calle Ibiza-i lakás, a közönség a falon függő Muráti-portrék sokasága. Saját magának játszik.
Ez év szeptemberében három hetet töltött Magyarországon. A „nekem semmi se jó” durcás kislány szerepét hozta magával. Valóban sikerült neki mindent leszólni, mindenkinek mindenre nemet mondani. Még a „nemre” is nemet! A budapesti utat szervező, önjelölt menedzserének pénzügyi és szakmai baklövései esetében kivételesen igaza is volt. Az ország rácsodálkozott: „jé, a Muráti”, és lelkesen ünnepelték a kilencvenéves (vagy csak 88 éves?) művésznőt. Ő pedig azon csodálkozott el, hogy mi csodálni való van abban, hogy a Muráti volt, a Muráti van és lesz is, mert ő a Kaszásnak is tud nemet mondani.
Kerekes Pál Madrid
*
Régi panasz
Közel a választások úgymond harmadik fordulója. Aggódva figyeljük az eseményeket. Akinek füle van a hallásra, érzékeli az írástudók halk áthangolódását. A balra sasszézókról most ne essék szó. A „mit lehessen tudni” alapon óvatoskodóknak egyik lába itt, a másik meg ott, és van, aki tollát felemeli a tárgyilagosság éteri magasába – közben gyengéden magához öleli szerecsenmosdatásként eddig leszólt pályatársát, jól jöhet később. Ilyen remekmű Kerényi Imre Verebes-portréja (MN, október 11.). Annyit azért szerényen megjegyzek, mint egyszerű olvasó: tiszteljük a toll avatott mestereit, a szellem, a szabad véleménynyilvánítás bátor harcosait – nem egyet ismerünk a Magyar Nemzet oldalairól –, de a gyűlöletkeltés fizetett iparosai ne számítsanak tőlünk babérra.
Megértjük, ha az írásból élők többsége visszavonul a politikai arénából. Miért küzdjön a jobboldal győzelméért, mikor a siker önmaguk számára sem fontos. Mert ha az lenne, nem állítanának egymás ellen jelölteket. A műbalhékkal, ügynökcirkusszal agyonfárasztott választók tanácstalanul szemlélik a színjátékot. Úgy látszik, beért a szoclib tábor magvetése, a jobboldali politikusok szívében, elméjében termékeny talajra talált az uszító szó. „Eljött az arculatépítés ideje!” „A demokrácia fő jellemzője: a sokszínűség!” „Önállósulj! Színesítsd a palettát!” „Rád vár a megüresedett jobbközép hely!” (Fodor Gábor) Szívek mélyén dédelgetett ambíciórügyek szökkennek szárba, önmagát szeleteli föl a jobboldal. Tudom, ha a neves közírók egységre szólító felhívása süket fülekre talál, ugyan ki hallgat egy botladozó hangon írt olvasói levélre! A lényeget mindig felismerő Orbán Viktor megadta a jelszót: Egy tábor – egy zászló. A válasz mindkét oldalon: felhördülés. Baloldalon érthető, de hogy a jobboldal miért nem érti az idők szavát, miért nem ismeri fel érdekét – ez érthetetlen. Nem így a baloldal! Teszi dolgát. Az MSZP-n belül nincs széthúzás. Budapesten nem győzhet a jobboldal!
A szoclib tábor ügyesen késlelteti Gy. Németh Erzsébet visszaléptetését az utolsó pillanatra halasztva – ezzel elaltatja a jobboldal éberségét. Kérjük jobboldali politikusainkat: tegyék félre jogos (tudjuk, ilyen is van) és jogtalan sérelmeiket, fölös ambícióikat, tanúsítsanak kellő önmérsékletet!
K.-né Kovács Ilona Miskolc
*
Realbank-csőd
Néhány hónapja megjelent egy cikk a Magyar Nemzetben, ami arról szólt, hogy a Realbank által évekkel ezelőtt eladott Real ’96 és Real 2000 elnevezésű kötvények visszaváltása már ez évben megtörténik. Hosszú évek óta visszatartják a kisemberek nehezen megtakarított és a bank iránti bizalommal elhelyezett betéteket. Családokat tettek tönkre, lakásra, betegségre, öregségre évtizedekig spórolt pénzek tűntek el valahová. A bank felszámolása évek óta folyik – és így folyik el a tulajdonosok pénze, utolsó reménye. A Realbank hívható telefonjait megszüntette, nehogy már valaki érdeklődni merjen, hogy mi a helyzet. Várható-e és mikorra, hogy az idős kötvénytulajdonosok kárát megtérítik?
Kálomi Nagy László Budapest
*
Dr. Hunyadi József (Dabas): A rendelőintézetünkben járt néhány napja Kökény Mihály államtitkár. Megdöbbentő meglepetéssel hallgattuk, amikor közölte velünk, hogy nemcsak erre a három hónapra kaptuk meg az ötvenszázalékos béremelést (ami nem is volt ötven százalék, sokaknak a fele sem), hanem remélik, hogy a következő három hónapra is meg tudják adni ezt a pénzt. Kérdeztük, hogy ez nem végleges fizetésemelés? Sajnos nincs miből, mondta, de nincs is rá szükség, mert – nyugodjanak meg –, nagyon sok külföldi vállalkozó jelentkezett, hogy megvásárolják a kórházakat és a rendelőintézeteket, nekik van pénzük bőven a fenntartásra. Nem mondtuk, de rájöttünk, hogy akkor mi bérrabszolgák leszünk. Eladják az energiaipar után az egészségügyet is.
*
Dr. Meláth Ferenc (Pécs): A Magyar Nemzet október 8-i számában Zimányi Tibor: A kollaboránsok felelősségéről című írás jó gondolatokat ír le ügynökösdi ügyben. Az én gondolatom a megfontolt volt-e a Medgyessy-ügy bedobása kérdéséhez kapcsolódik. A megfontolás politikai összefüggéseihez nem értek. Viszont világossá teszi a tény helyességét az etikai elvárás. Azaz, ha egy miniszterelnök eltitkol egy homályos ügyet, aztán az napvilágra kerül és ő tagad, majd öndicsérettel bevallja azt, akkor az a miniszterelnök minden normális demokratikus országban 24 órán belül lemond. Hát itt a probléma: a miniszterelnök nem ismeri az etikát, pártja és a támogató párt is hol tanulta volna meg? Ezt a fajta erkölcsi magatartásformát sem a keleti, sem a nyugati „szocialisták” nem tanították. Aki tehát „megfontolta”, az normál etikai ügymenetre számított. Ebben volt a tévedése: ilyen nálunk nincs…
*
Halom György (Tata): A Magyar Nemzet is gyakran ír a csecsen szakadárokról, lázadókról. Biztos, hogy nem a genfi konvenció szerinti hadviselés folyt és folyik. Mint ahogy népük nagy részének kiirtása sem ilyen módon történt. De miért szakadárok, lázadók? Mert a hazájukat védik, rendkívüli önfeláldozással, és ennek, sajnos, igen sok az ártatlan áldozata? Október 6. és 23. között különösen elgondolkodtató ez a kérdés.
*
Blahó Tiborné (Pápa): Nem lesz közös parlamenti ünnep. Wittner Mária, ’56-osok: ti ne emlékezzetek. Nektek nincs jogotok. Nektek sohasem volt, most sincs, s eztán sem lesz jogotok. Ti nem emlékezhettek a százéves Parlamentben. Ti már öregek vagytok, kevesen is vagytok, sokan meghaltak már közületek. Emlékezzenek helyettetek a bűnösök és utódjaik. Kádár neveltjei. A testeket, lelkeket megnyomorító kommunisták. Ünnepelnek. Pezsgőt durrogtatnak. Méltóságteljesen, persze. Az árkok tátonganak. Mossa, veri őket az eső. És ugyan már! Ki akar itt árkot temetni?! És óh, ti, mérsékelt MDF! Ti, akiket a hátunkon vittünk be a parlamentbe! Ti ünnepeltek ezekkel! Ti is méltóságteljesen, persze. Tán díszmagyarban. Mi az utcára megyünk. Kéz a kézben. Én majd a Te kezedet fogom, Wittner Mária. S míg csöndben emlékezünk, befelé csordogáló könnyünk mossa megalázott lelkeinket.
*
Dr. Wolkóber Ágnes (Budapest): „Értesüléseink szerint B. Jánosnét azzal gyanúsítják, hogy a belépőjegyek mellé korábban ingyen adott ajándékórák révén jelentős kárt okozott.” Lehet, hogy a jelenlegi vezetőt, Mizsei Zsuzsannát is mellé kell zárni? Szeptember 21-én, a kulturális örökség napjain látogattam el családommal a Millenárisra, az Álmok álmodói – világraszóló magyarok kiállításra. Legkisebb magzatom, aki már harmadjára járt ott, lelkesen idegenvezetett. Mit ad isten: a bejáratnál az ekkor ingyenes (!) belépőjegy mellé órát is kaptunk! A kiállítás teljes kiélvezéséhez a nap nem is volt elég – sötétedéskor derült ki, hogy az új vezetés a takarékoskodás sajátos módját választotta: a feliratokat, tablókat megvilágító reflektorok jelentős része nem égett, így nagyfokú szemmeresztgetés kellett az olvasáshoz. Ettől függetlenül felemelő és derékegyensítő élmény volt – nemigen jön ki onnan úgy senki, hogy kicsinek akarná érezni magát/magunkat… Talán ez a baj!
*
Molnár János (Veszprém): Az érdekeltek azon vitáznak, hogyan lehet begyűjteni a fel nem használt gyógyszereket, lehetséges-e egyáltalán, kinek a dolga ez. Sokkal fontosabb lenne a gyógyszerek takarékosabb felhasználásáról dönteni. Nálunk szerencsésebb, de gazdagabb országokban az orvos csak annyi medicinát ír fel, amennyire a betegnek szüksége van. A gyógyszerész meg anynyit ad, amennyit az orvos rendelt. A nyáron egy apróbb bajom miatt három szem tabletta kellett a gyógyulásomhoz az orvos szerint. Tényleg elég volt annyi. A patikában az egész dobozt kellett megvennem: ötven darabot. Mit csináljak a többivel? Miért nem kaphattam csak a szükséges mennyiséget? Nyilvánvaló, hogy ez az állapot a gyártók és a forgalmazók érdekét szolgálja. Ki törődik itt a beteggel? Meg a pénztárcájával?