A szent ember

Se nap, se hó, se eső; ragacsos, nyúlós novemberi hétköznap délelőtt. Behúzott nyakkal baktatok a téren a kutyával. A kutya is utálja ezt az időt: semmi nem esik, valami mégis folyton szivárog, hull, gőzölg, permetel. Akinek volt valaha kutyája, az most tudni fogja, akinek nem, az nem fogja: még a kutya is behúzott nyakkal jár. Lábujjhegyen. Ha szólok hozzá, füle botját sem mozdítja: „Hülye! Minek rángattál ki ebben az időben?!” – ez van a tarkójára írva. Megáll egy fánál, méla undorral emeli lábát: „Nesze! Erről van szó, ugye? Hogy mi örömöd leled ebben?” Állunk ketten öt lábon. A fával szemben a totózó bejárata. Akkor kísért meg a vágy. „Ember! Másfél milliárd! Néhány kis kereszt, és máris a tied. A remény.” Nem a pénzéhség hajt. Dehogy. Filantróp eszmék. Hiszen igazi emberbarát vagy. „Istenem, ennyi pénzzel mennyi jót cselekedhetnék! Például vehetnék magamnak egy nagy terepjárót. Meg egy új tornacipőt.”
Odabent, akár a mennyország előszobájában, kellemes meleg és halk zeneszó fogad –„Ászerehe ha de he / dehebe tu dehebe / deszeri ájova a mévi…” –, még Tomatito lányainak, a három vidám spanyol csajnak a képe is felidéződik, amint a tengerparton a fiestát keverik. A helyiség szinte üres, magam vagyok, csak a pult mögött a nő, a pulton innen meg egy öregecske bácsi. Apró ember, nyúzott, borostás arccal. Fáradtan csillogó bőrkabátja bokáját verdesi. Úgy áll rajta, mint Morgón a Hófehérke iskolaköpenye. – Nagyon be vót szarva az a kutya – meséli a nőnek. – Reszketett, mint a kocsonya. Alig bírtam kicsalni a ketrecéből. – „Csapod a szelet, öreg? – somolygok magamban, s előbb a szelvényes dobozban kotozok, aztán golyóstollért nyúlok. – Na, lássuk a medvét!” – Gondútam, bántották a munkások – mondja tovább a bácsika. – Megverték a kőművesek. Mer’ hogy átépítik a kócerájt. – „Milyen szisztemával éljek? – rágicsálnám töprenkedve a golyóstoll végét, ha nem rágcsálták volna előttem cafatosra. – Születésnapokat, történelmi évszámokat játsszak? Vagy csak úgy hasra ütve?” – Odamentem hozzájuk és aszontam nekik, ha még eccer bántani meritek a kutyát, kicsinállak benneteket. Egy ujjal érjetek hozzá, meglássátok, baj lesz. – „Hetyke kis öreg. Valami szaki. Szereti a kutyákat. Leejtem a szelvényre a tollat, s ahol pöttyöt ejt, azt játszom meg.” – Nekem itt ne handabandázzatok, mon’tam nekik, otthon randalérozzatok. Románok. – Ja. Idejönnek és teleszarják a bokrok alját – replikázik vihogva a spiné a pult mögött. – Mennének inkább haza a putriba. – Mon’tam nekik, hogy remélem, értve vagyok, mer’ ha nem, hazamegyek a stukkerér’. Aztán le is csukhatnak. De előbb lelövök közületek párat. – Jaha! – vihog a némber. – Homlokon. Puf-puf-puf!
Elhűlve hallgatok, aztán nem bírom tovább.
– Milyen jó a bácsinak! – Nekem? Miér’? – Mert nem tolom ki a szemed a golyóstollal, gondolom, de csak annyit mondok: – Hogy beszélni tetszik románul. – Én ugyan nem! – Akkor hogyan mondta el mindezt a románoknak?
Értetlenül néznek. Érzik a hangon, hogy neheztelek rájuk. Ha rosszindulatú, gonosz emberek volnának, azt hihetnék, rosszindulatú, gonosz ember vagyok, aki kötözködöm. És el nem képzelhetik, vajon miért. Bámulunk egymásra. Végül én szégyellem el magam. Azért, amit gondolok. Mert azt gondolom, hogy igazi nyomorultak ők. Nácik, antiszemiták, nyilasok, ávósok, hazaárulók, spiclik, feljelentők, lincselők, köpködő gyűlölködők biztos utánpótlása. Mikor melyiké. Attól függően, milyen történelmi szelek fújnak. Látom szemükben a felháborodott, ijedt, értetlen gyűlöletet.
Hazafelé somfordálunk a kutyával. Köd szitál, dara kavarog, esőnek lába lóg. Igen, így együtt! A tér sarkán megállunk, leveszem a pórázt, átugratom az ebet a korláton: hadd bóklásszon a fűben a meredek domboldalon. Ahogy rágódom, eszembe jut egy lány. Néhányszor együtt söröztünk a napokban. A Tisza mentén cseperedett fel, talán huszonöt éves. Csillogó szemmel, lelkesülten beszélt Erdélyről, az erdélyi magyarokról. Helyes, kedves csaj. A neve Osir Liliana Rachel. Félvér. A papája valahol a Viktória-tó partján, Kenyában él. Ő meg itt Kalotaszegről és Kolozsvárról áradozik nekem. Eszembe jut egy másik jó barát is. A neve egy mondat. Állítás. (Habár mindenkié az.) Harcsan Nedzsim Abed Hadi Forat al Arthi. Így hívják. A mamája igazi soproni polgár, a papája Bagdadban várja (várja?) a háborút, a felszabadító (felszabadító?) amerikai csapatokat (csapatokat? vagy csak a bombákat?). Ha Erdély szóba kerül, neki is ragyogni kezd a szeme az örömtől és a szomorúságtól. Nem is olyan régen még fotózott, zenét gyűjtött a Székelyföldön, a Mezőségen.
Szürke az ég, a havas eső elől behúzódom a gesztenyefa kopasz ágai alá. Lent a téren nyüzsög a minden reggeli sokadalom: a metrólejáró betonhodályának végében kopott hálózsákokba csavarodott kölykök ébredeznek, szedelőzködnek ráérősen. Egyikük az újságosstand mögött a falra vizel, másikuk a villamosmegállóban ácsorgóktól pénzt kunyerál. A metróból ömlik a nép, sietős emberek libasorban araszolnak, keskeny erecskékként csordogálnak keresztül az emberpiac mozdulatlan, beállt tömegén. A nyitott büfé előtt hosszú sor kígyózik, a macskakövekből rótt ülőkék egyikén véres arcú, betört orrú, torzonborz alak gubbaszt; jobbra dől, balra dől, végül mégsem zuhan el. Nadrágja kibontva, mindkét keze a lába közé ejtve, így pisál csöndeskén maga alá. A füves, meredek domboldal eldobált, ázott ruhadarabok rongyaival, kibelezett matracokkal, gyűrött papírdarabokkal tarkállik alattam. Még belelép valamibe, jut eszembe, s éppen szólítanám a kutyát, amikor néhány méterrel odább görnyedt, farmeros alak hátrál ki az egyik örökzöld bokor lombjai alól. Mintha nem is léteznék, úgy bámul a képembe: gondosan törli a seggét.
– Összeszedi, ha a kutyus odapiszkít? – hallom szelíden a hátam mögül.
Hitetlenkedve pördülök meg. Apró, sovány emberke áll előttem: arcán barátságos mosoly, szemében jóindulatú bizalom. Vonuló varjak károgása, sirályok rikoltása hallik a magasból.
– Ugye, összeszedi. Nem szeretném megbírságolni.