Valahogy nem volt szerencséje Bádonyi Lujzának. Semmi sem sikerült neki. Belefoghatott akármibe, jól nem jöhetett ki belőle. Nem létezett olyan jármű, amelyik ne az orra előtt ment volna el, a felvágottnak mindig a vége kukkantott ki a papírból, amikor otthon kicsomagolta szerény vacsoráját, az első jeges napon rendre eltörte valamijét, a tévéje visszatérően kedvenc sorozata előtt döglött be, és a sor folytatható napestig. A lényeg egy közkeletű reklám példájával érhető tetten leginkább. Amikor valamiféle szuperfogpasztát ajánlva (fog sem kell hozzá!) bájolgott egy őszes úr a televízióban, és azt találta mondani, hogy tíz fogorvos közül kilenc a csodapasztát ajánlja, Bádonyi Lujza a névjegyei között kutakodva kénytelen volt rádöbbenni, hogy ő éppen a tizedik doktor páciense.
Kevés boldogságban volt része, magányos volt, örömtelen. Éjszakai portásként dolgozott egy kültelki cégnél, sok dolga nem akadt, olyan volt a vidék arrafelé, hogy még a kóbor kutyák is száműzetésben érezték magukat, ha véletlenül arra vetődtek. Este átvette a kulcsokat, reggel leadta őket, s miután átlagban csak minden harmadik napon hiányzott egy-kettő (kulcsonként 173 forint levonás), munkájában sikeresnek tarthatta magát.
Szenvedélye persze akadt (ember volt, ne feledjük!), mégpedig a cirkusz. Ha szabad volt vasárnap, elzarándokolt a közeli sátorba, és tátott szájjal figyelte a légtornászokat, az állatszelídítőket, még a konferansziét is világhírű artistának tartotta, elvégre óriási tett (szerinte: egyenesen produkció), hogy a porondon közlekedve nem botlik meg a saját lábában.
A bohócok voltak a kedvencei. Csak ámult, hogy hol sírnak, hol nevetnek, az álla leesett, amikor rádöbbent, hogy milyen magától értetődően teremtenek kapcsolatot a publikummal.
Aztán éppen ez a különleges bohóctalentum hozta ki a sodrából életében először Bádonyi Lujzát.
Üldögélt a második sorban, izgatottan várta, mit talál ki aznapra a bohóc, amikor a reflektorok hirtelen ráirányultak, és a porondról máris süvöltött felé a kérdés:
– Asszonyom, ön deréktól lefelé szamár?
– Na, de kérem! Mit képzel…? – hebegte zavartan.
– Szóval nem! Jól van! És deréktól felfelé szamár?
– Ez már több a soknál! Kikérem magamnak! – lelt indulatra Bádonyi Lujza.
– Szóval úgy sem! Rendben van, elfogadom! És tudja, miért? Mert ön, asszonyom, nem félig, hanem tetőtől talpig szamár!
Bádonyi Lujza csak hápogott, de hiába is szólalt volna meg, a közönség hahotája úgyis elnyomta volna, bármit mond. Fölpattant, és feldúltan kirohant a cirkuszból. Dühét csak növelte, hogy a közönség állva tapsolta meg, ahogy a sorok között utat tört magának, mindenki meg volt győződve róla, hogy összejátszik a bohóccal, ez közös számuk. Ovációjukkal a nézők a remek átélést kívánták díjazni. Eszükbe sem jutott, hogy az artista egyszerűen rosszkedvű volt, életunt, spleenje pedig csak nőtt, amikor meglátta Bádonyi Lujza áhítattól bamba arcát.
Hősünk egész éjjel csak hánykolódott, és állandóan hallotta a bohóc gúnyos hangját, a közönség kacaját. Hiába érte élete során ezer kellemetlenség, nem tudott mit kezdeni azzal, hogy éppen a menedékének tekintett cirkuszban alázták meg.
Másnap este annak rendje és módja szerint munkára jelentkezett, átvette a kulcsokat, már indult volna a kis kuckója felé, amikor a váltótársa megállította:
– Mi a baj, lelkem?
Bádonyi Lujza csak csóválta a fejét, aztán egyszerre kirobbant belőle a zokogás. Ráborult a másik vállára, úgy tűnt, sohase hagyja abba a sírást.
– Na, na… Mondd el szépen, mi történt! – bátorította a másik, Bádonyi Lujza pedig nekikezdett. Amikor a végére ért, kérdőn nézett a társára, tőle várt megoldást. Nem hiába.
– Ide figyelj, van egy ötletem. Menj el a frappáns válaszok mesteréhez, meglásd, ő segít.
Bádonyi elment, a mester vállalta az esetet, megígérte, hogy úgy megfelel a bohócnak, hogy örökre elmegy a kedve még a cirkusztól is.
A következő vasárnap a frappáns válaszok mestere ott feszített a cirkusz nézőterének első sorában, Bádonyi Lujza a hátsó sorból leste. Amikor jött a bohóc, a mester addig izgett-mozgott, amíg rá nem irányult a reflektor. A bohóc pedig nekilátott:
– Uram, ön deréktól lefelé szamár?
– Nem vagyok az! – hangzott a határozott válasz.
– Szóval nem? Jól van! És deréktól felfelé szamár?
– Úgy sem vagyok szamár! – felelt meg a kérdésre a mester.
– Szóval úgy sem! Rendben van, elfogadom! És tudja, miért? Ön, uram, azért nem lehet félig szamár, mert egészen az!
– Úgy! – süvöltötte a mester. – Maga pedig szórakozzon a jó édesanyjával, érti?! – vágta a bohóc arcába, és fejét felszegve elhagyta a nézőteret.
Bádonyi Lujzát olyan röhögés fogta el a (frappáns) válasz hallatán, hogy alig tudta abbahagyni. Az élete viszont ettől kezdve megváltozott.
Hogy mindent értsenek, legyen elég annyi, hogy fogorvost váltott.
Dömötör Csaba: Ilyenkor dől el, hogy kire lehet számítani
