„Az egész falu mellém állt”

Amit a sors kimért Károly Jánosra, azt rajta kívül talán kevesen viselnék el. Élete egyben annak példája is, hogy milyen sokat kibír az ember. Az ötvenöt éves apátfalvi roma férfi nem roppant össze a csapások súlya alatt. Harminchét esztendős volt, amikor meghalt a felesége. Három lányát hét-, tíz- és tizenhárom éves koruktól egyedül nevelte fel. A negyvenhatodik életévét töltötte be, amikor Ilona lánya hármas ikreket hozott a világra, de néhány héttel a szülés után elhunyt vérmérgezésben. Ekkor az apa-nagyapa az árvák gyámja lett, és becsülettel gondozza a ma már kilencéves gyerekeket. Károly János nemigen tudta volna elviselni a sorscsapásokat, ha nem érzi azt a szeretetet, amellyel környezete erősítette.
Olyan lakosa nincs a háromezer-négyszáz lélekszámú községnek, aki ne tudná, merre van Károly János háza. Enyhe túlzással azt is lehetne állítani, hogy otthona idegenforgalmi nevezetesség lett, hiszen volt idő, amikor a látogatók egymásnak adták a kilincset. A roma férfit az egész falu megsüvegeli kitartásáért, helytállásáért. Szentesi József, Apátfalva polgármestere is tisztelettel beszél róla.
– Áldozatvállalását a nem cigány lakosság is példaképül állítja az egész faluközösség elé. Szinte lehetetlen helyzetben nevelte fel a gyerekeket. Jól ismerem a körülményeket. A család szeretettel ellensúlyozta a szegénységét, és szeretettel az ember csodákra képes. A romák többségénél a családi kötelékek egyébként is nagyon erősek, nem hagyják, hogy közülük bárki összeroppanjon. Apátfalva talán elüt az átlagtól, itt évszázadok óta békés egyetértésben élnek a romák a nem romákkal. A cigányság körében is kialakult a középréteg, és erősen őrzik a szolidaritás értékeit. Ez a törekvés találkozik más rétegek szokásaival. A falu légköre is hozzájárult ahhoz, hogy a Károly család története ne forduljon tragédiába.
Károly Jánosnak jól sikerült 1992 szilvesztere. Boldogan koccintott arra, hogy gyarapszik a családja, Ilona lánya egyszerre három unokával ajándékozza meg. A hármasiker-terhességet a makói kórházban diagnosztizálták 1992 őszén, és a vetélés elkerülése végett méhszájzáró műtétet hajtottak végre. A biztonságos szülés érdekében év végén a szegedi orvosegyetem klinikáján helyezték el a terhes nőt. Jó kezekbe került, gondolta az apa, az új esztendő első hónapja mégis az aggodalom jegyében telt el. Károly Ilona bőrviszketésre, kiütésre panaszkodott, majd mindkét lábszára gennyesedni kezdett, de a megfelelő terápiának köszönhetően a tályogok visszahúzódtak.
Császármetszéssel 1993. február 3-án hozták világra Andreát, Gábort és Zoltánt. Károly János öröme mégsem maradt felhőtlen, mert lánya fulladásra, hátfájásra panaszkodott. Ilonát reggeltől estig vizsgálták, majd hétszer megműtötték, eltávolították a petefészkét. Állapota a sebészeti beavatkozások ellenére sem javult, a huszonhárom éves aszszony március 6-án elhunyt heveny vérmérgezésben és légzéselégtelenségben.
A tragikus hír édesapját a munkahelyén, a szegedi szalámigyárban érte, ahol targoncavezetőként dolgozott. Már a műszak alatt rosszul érezte magát, és amikor hazaért Apátfalvára, összeesett. Egymás után két infarktust kapott, a klinikai halálból hozták vissza. Amikor felépült, fogadalmat tett: a létező összes nyomorúság ellenére egyedül felneveli az ikreket és az árván maradt negyedik gyereket, Erzsébetet, aki akkor nyolcéves volt. Vejére, Ilona munka nélküli, iszákos élettársára nem számíthatott. A szívrohamokat követő rehabilitáció jól sikerült, Károly János ismét munkába akart állni, hogy unokáit eltartsa, de orvosai rokkantsági nyugdíjba helyezték.
Egyre több alkalmi munkát vállalt, aztán gyorsan rájött, akármennyit dolgozik, a pénz nem elegendő a picinyek neveléséhez.
Közben utánajárt lánya halálának. Annyira felkavarták a részletek, hogy elhatározta, műhibapert indít a szegedi orvosegyetem ellen. A persorozat három éven keresztül zajlott. Magam is részt vettem több tárgyaláson, és csodáltam, ahogy a beteg ember harcol az igazság kiderítéséért. A Csongrád Megyei Bíróság jogerős ítélettel elmarasztalta az egészségügyi intézményt, és több mint ötmillió forint kártérítésre kötelezte az egyetemet. A különös ügy nagy port vert fel akkoriban. Még nem fejeződött be a persorozat, amikor az egyetem fegyelmi eljárást indított a professzor ellen, akit felelősnek találtak a fiatal nő haláláért. Megrovásban részesítették az egyetemi tanárt, elmarasztalták az ellenőrzés elmulasztásáért és a kórlefolyás hiányos dokumentációjáért. Ez is némi elégtételül szolgált Károly Jánosnak, akit időközben gyámnak rendelt ki a hatóság, és a gyámügy engedélyével kétmillió forintért családi házat vásárolt az árváknak. A fehérre meszelt, takaros kis épületben immár kilenc éve boldogságban neveli Andreát, Gábort, Zoltánt és Erzsébetet. A hármas ikrek a helyi általános iskola kiváló tanulói, Erzsébet pedig a makói szakközépiskola diákja.
– Soha nem gondolt rá, hogy asszonyt hozzon a házba? – kérdezem Károly Jánost, miközben a gyerekeknek főzi a szombati ebédet.
– Nem – válaszolja határozottan a férfi. – Amikor 1985-ben özvegyen maradtam, megtanultam sütni, főzni, mosni, vasalni. A lányokat csak megzavarta volna, ha megnősülök, mostohát hozok otthonunkba. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy semmire se megyek, ha a famíliám nőtagjai nem segítenek. De soha nem hagytak magamra. Valójában az egész falu mellém állt, senki sem éreztette, hogy cigány vagyok. Nem roma nők is jelentkeztek, hogy hozzám jönnek, és nevelik az ikreket.
– Akkor itt nincs előítélet a roma kisebbséggel szemben?
– Ilyet soha nem éreztem. Büszke vagyok rá, hogy cigányként vívtam ki az egész falu tiszteletét. Szinte nincs olyan ember, aki valamilyen formában ne ajánlott volna segítséget.
Amikor először híre ment, hogy mire vállalkozik Károly János, az ismerősök aggódni kezdtek: nem bírja el a beteg szíve a neveléssel járó sok munkát. Máig sem tudni, hogy került Apátfalvára az a német, illetve holland tanár házaspár, akik örökbe akarták fogadni az ikreket. A gyám egyértelműen elutasította ajánlatukat, pedig a gyermekek megélhetésének anyagi alapjai bizonytalannak látszottak. Ma sem sokkal jobb a helyzetük. Károly János negyvenháromezer forint rokkantsági nyugdíjat kap, ehhez jön még az árvasági és a családi pótlék, amelyekkel az összeg százötvenezer forintra kerekedik. Ruhára, ételre, italra mindig telik, de iskolakezdéskor vagy a hideg téli hónapok magas gázszámláinak fizetésekor a perben nyert összeghez kell nyúlni. Ezt a gyámhatóság engedélyezi.
Az apátfalviak nagy része szegénységben él, és a sanyarú helyzetet Károly János a cigány kisebbség önkormányzati képviselőjeként is közelről látja.
– Makó környékén a mi falunkban él a legtöbb roma, a lakosság tizennégy százalékát teszi ki. Az ipar tönkrement, így a cigányok többsége munkahely nélkül maradt – mondja kesernyésen. – A mi szegénységünkben az a szép, hogy a roma közösség ugyanazon elv alapján tud fennmaradni, amelynek köszönhetően az én családom átvészelte a nehézségeket. Mindenki segít mindenkit. Az öcsém a falu egyik legnagyobb vállalkozójaként két-háromszáz cigánynak biztosít állandó munkát: egész évben hagymát tisztítanak. Sajnos én már nem tudok fizikai munkát végezni, pedig nagyon elkelne a mellékes. Azt szeretném, ha unokáim diplomát szereznének. Csak megérjem.
– Aggasztja az egészségi állapota?
– A halál tornácáról jöttem vissza. Minden este úgy fekszem le, hogy átgondolom, vajon jól elrendeztem-e az árvák dolgait. Nem félek a haláltól, csak az izgat, hogy legalább addig éljek, amíg az unokáim elérik a felnőttkort. Rossz lenne, ha árvaházba kényszerülnének.