Az unatkozó angyal

-Szigetvilág- Erős képzelet szüli az okokat (Montaigne)

Csónakázunk a Tiszán. A semmi vizén utazunk. Sétálunk az erdőben. Az avar szeméttel tele. A természet, ha létezik is még, szétszakadozott, kihalt. Szellemét megölték a démonok: folyószabályozás, nagyüzemi mezőgazdaság, környezetszennyezés, erőműépítés, egyebek. „Megállék a kanyargó ciánnál” – írná ma Petőfi. A helyzet az ősi állapothoz képest megfordult. Az egykor összefüggő természet, amelyben az ember létrehozta a kultúra megművelt szigeteit, rezervátumokká, szigetekké olvadt a kultúra – majd ennek halódó formája, a civilizáció – összefüggő tengerében. A föld lassan egyetlen város lesz – apró kertekkel.
Az ember ősi világát a természet ölelte és őrizte. Óvó, tápláló héj, burok, fenyegető, veszélyteli határsáv. A természet ölelésében értette meg az ember, meddig mehet el. Az „Ismerd meg önmagadat!” görög imperativusa ekkor azt is jelenti: ismerd meg a természetet. A természet megismerése nem jelenti a leigázását (ez végzetszerűen majd a karteziánus megismerésfogalomban jelenik meg). De a természet nem a végső burok. Immanens, lassan megismerhetővé, uralhatóvá, birtokolhatóvá formálódó köpenye „magasabb” hidegtől véd. A természet a szakrális, világűrbeli léthideget szelídíti meg; ugyanakkor hírt hoz ebből a közegből. Mert az ember úgy van belevetve a természeti létbe, hogy közben képes túlrettegni annak óvó határait. A természet köpönyeg, hírhozó, híd, határfelület, ölelés. Ezt a képi káoszt egyetlen kifejezés teszi rendbe. A természet a transzcendens mindenség immanens közvetítője. Médium.
Csakhogy ebben a formájában már régen nem létezik. Meghalt, ahogyan Isten is. Isten persze nem halt meg, és a természet sem, és Isten mégis meghalt, és a természet is. Ez a paradoxon felfogható késként, amely igen és nem, objektív és szubjektív, tények és remények között vág. De felfogható az élőhalottlét leírásaként is. Isten él, de mi megmérgeztük. Titokzatos létéből tompán, unalmasan kifogy. Transzcendens tokjából e világi zuhanással kihull. A természet szintén él, de ugyanúgy mérgezetten, hiszen csakis Isten arcát tükrözheti. Valaha Isten a természeten keresztül táplálta az embert, és általa üzent olykor kollektív halált. Amikor az ember megöli Istent, kettesben marad a természettel, kettesben egy dologtalan hírvivővel. Az unatkozó angyal nem más, mint a tökéletesen haszontalan lét metaforája. Bárhol nézzünk is föl az égre, éppolyan lesz, mint Berlin fölött.
Amikor az immanens természetet, ezt a haszontalan lényt kikérdeztük, birtokba vettük, leigáztuk és megöltük, nem éreztünk bűntudatot. Egyedül maradtunk. A táplálékot már nem a magasabb erők küldik, és az nem is a természet ajándéka, hanem mi termeljük meg, erőszakoljuk ki a földből. A kollektív halált sem máshonnan küldik már, hanem mi küldtük magunkra valamikor régen, amikor természetfelfogásunk megváltozott, és – mint halott csillag fénye – most ér ide. A legüresebb, legmagányosabb, kollektív kimúlás jön. Az ég, a föld erőit kimerítettük. Magunkba halunk.

Dionüszosz és Apollón

A hanyatló lét egyik nagy gondolkodója, Nietzsche A tragédia születésében egy szümploké (harc, ölelkezés) természetét írja le. A világ létezése csakis esztétikai jelenségként igazolt, a művészet pedig két ellentétes erő játéktere: Apollón szemléletes és Dionüszosz zenei művészetéé. Apollón isteni rendőr, ő nyilazza le azt, aki vét a zeuszi rend ellen. Apollón a rend istene, Nietzsche benne a schopenhaueri principium individuationis istenét látja. Ennek az istennek pillantásából „a látszat gyönyöre és bölcsessége” szól.
De az apollóni rend határai nem világunk határait jelentik. Az emberlét mélységes mélye akkor tör ránk, amikor az olümposzi rend, az okság törvénye, Apollón ereje meginog. Ekkor – midőn „az elragadtatottság gyötört hangokat tép a szívből” – megtapasztaljuk Dionüszosz erejét. Dionüszosz khthonikus isten, aki nem az Olümposzon lakik, hanem a földön, az emberélet erdejében. (Neve is erre utal: „Nüsza-vidéki isten.” Nüsza erdős terület volt, itt nevelték föl a nimfák Dionüszoszt.) Kultusza Kübeléével olvad öszsze; ebből a kultuszból, a falusi dionüsziákból fejlődik ki a drámai költészet.
A tragédia hőse eredetileg mindig Dionüszosz. Az aktuális hős csak úgy van jelen, mint Dionüszosz egyik arca, alakja. A dionüsziák letűntével a tragédia hordozza a dionüszoszi tapasztalat mélységét. De az őstapasztalat lassan elhalványul, és a tragédia betagozódik az apollóni rendbe. (Ennek a végső beilleszkedésnek őstükre, ahogy Dionüszoszt – őskultuszának egy alkonyi percében – befogadja az Olümposz; az erdei isten, ereje fogytán, letelepszik a hegyen.)
Az összes színpadi hős Euripidészig csak Dionüszosz maszkja, mondja Nietzsche. A görögök nem tűrhettek semmit, ami individuális. A tragédia misztériuma az az alaptétel, hogy minden létező egységet alkot, és minden baj forrása az individualizáció. És a tragédiaköltészetben megjelenik Euripidész, aki fölengedi a közönséget a színpadra, aki individuális problémákkal kezd játszadozni, mert a mélységnél fontosabbnak tartja a köztetszést, a sikert. Euripidész kíméletlen kezei között kimúlik a mítosz, és meghal a zene. A szereplők csócsálta szofista dialektika nem más, mint a tragédia paródiája, olcsó maskarajáték. A köznapi ember, a tömeg felnyomakodott a színpadra, be a színdarabba. (Meg is látná magát benne, de az éjszaka közeledik.)

Halott médiumok

Apollón és Dionüszosz kezdeti szümplokéja, Apollón diadala belső szemléltetőeszközünk lehet a természetpusztítás megértésében. Az erdő istenének hangja, a melankolikus szélsőségek, az emberlét csúcsát és mélyét emberfölötti módon bejárt dallam, a rajongás teremtő ereje kiűzetett a világból, és helyét a ritmus, a rend, az egyéni megfontolások világszerű rendje, az én-isten foglalta el. A dallam: Dionüszosz; a ritmus: Apollón. A dallam: az erdő zsongása; a ritmus: dőlnek a kivágott fák.
A kép most kezd zavarossá válni. Az ember-természet-Isten burokszerkezet egyszerű képét a görög istenvilág beáramlása eltorzította. Isten megölése egy objektív elv kiiktatása volt, mert a keresztény istenfelfogást, a tárgyiasított transzcendenciaelvet tükrözte. A természetnek mint médiumnak megölése szintúgy egy objektív létező eltüntetésének bizonyult. Apollónt és Dionüszoszt azonban nem tudjuk külsőként elképzelni. A mítosz szerkezete ezt nem engedi. A mesélő és a hallgató ember külvilágként érzékeli a mítoszban elmondott történetet, miközben bensőként érzi megtörténni, amiről hall. A világra figyelve önmagába lát, és fordítva. Lehetséges, hogy a kép nem válik reménytelenül zavarossá. Mert a görög világ beszivárgásával csupán annyi történt, hogy az emberélet külső burokleveleiként elképzelt világ befelé is rétegeket növesztett, lehetővé téve az érző elgondolást. Az isten- és természetgyilkosság persze most másképp fest: azt a transzcendentális elvet is megöltük magunkban, amely a természet és a transzcendens belső tükre volt. És mint minden tükör, ez is a külső fordított képét adta: odakint az isteni rend a magasabb, itt a dionüszoszi rend a mélyebb. Odakint a természet a köpeny, amely az istenhideg ellen betakar, idebent az apollóni rend a köpeny, amely a dionüszoszi rettenetes szépség izzó hidegétől véd.
Mi történt odakint? Meghalt Isten, majd meghalt médiuma is, a természet. Nincs, aki ablakunkon benézzen. Mi történt idebent? Meghalt Dionüszosz, majd meghalt médiuma is, Apollón. Kívül-belül elfogytak a hírek, kihaltak a hírvivők. Jövőnk a hirtelen halál.

A reményhez

Maga Nietzsche a dionüszoszi elv visszatértét Wagner zenéjétől remélte. Ebbéli várakozásában csalódott. Mi – a válság sokkal mélyebb, sokkal általánosabb fokán – vajon miben reménykedhetünk, ha őszinték akarunk lenni?
Heidegger azt mondja, már csak egy isten menthet meg bennünket. E reménytelen reménykedés szellemében most megpróbálom megrajzolni a csoda egyik arcát. Azt, amelyiket a legkivehetőbbnek érzem az esti szürkületben.
„Míg az epikus a képekben él, a lírikus képei nem mások, mint ő maga, s énje e világ központja. Csakhogy ez az én nem az empirikus-reális ember énje, hanem az egyetlen létező, az örök, a dolgok lényegi alapjában nyugvó Én, amelynek ábrázolásai során a lírai géniusz a dolgokat lényegi alapjukig átlátja.” Mi ez a lírai én, amelyről Nietzsche ír? Nem más, mint az egoista individuummal szemben álló művész, azaz médium. Ő az, aki megváltást nyert individuális akaratától, és a lényeg hírhozója, ami például egy alkonyi bükkerdőben sétálva érezhető meg. A művész énjén a világ zeneileg átrezeg. A zseniális művész ezért úgy szólal meg, mintha létezne Isten, természet, Dionüszosz, Apollón. Múlt-jelen-jövő tudója. Ezt az időkoncentrátumot úgy hívják: mintha. A művész mégsem fantaszta, nem képzelgő bolond. Minthája a végérvényesen elpusztultat remegésben tartja; a tompa volt előtt fölfénylik egy út. A reneszánsz kori művész istenszerű, az emberi lét alapjait szinte a semmiből megteremtő képének (poszt)modern változata: a semmiből az emberi lét értelmének alapját visszahívó, újjáteremtő művész képe. A reménycsalogató.
A zseniális művész – vagy filozófus, hiszen a filozófia is inkább művészet, mint tudomány – csodát visz véghez: a legszélsőségesebb szubjektivitást, az alkotás zárt, egyedi jellegét átlélegezteti a legszélsőségesebb objektivitáson, a mindenkihez szóló, általános érvényű létigazságon. De meghallja-e a sokaság azt, amit a művész ma mond? Reménykedhetünk-e valamiféle kollektív megvilágosodásban, amely az ontológiai súlyt mindenkiben visszahelyezi az esztétikába és a természetbe? Lehet-e categoricus imperativus a „változtasd meg élted”?
A tömegek lázadása lezajlott. Az erdőben szemetelő kiránduló nem érzi az erdőt világnak, és a természetvédők közül senki sem tud úgy beszélni, hogy ezt az érzést kiváltsa. A művészet sem jelenik meg világként. A természetről kvantitatív észjárású biológusok, természettudós ökológusok beszélnek, a művészek többsége pedig megelégszik az üres formai játékokkal.
A természet arca. A művészet arca. Megélni egy erdei alkony történő kinyilvánítását. Trakl verseiben időzni. Átölelni egy százéves bükkfát. Nietzsche megőrülését attól a pillanattól számítja az okos utókor, amikor ő, megpillantva az utcán a lovát irgalmatlanul ostorozó kocsist, odament, és zokogva a ló nyakába borult. Ez a lehető legvilágosabb, legértelmesebb pillanat, amelyet csak el tudok képzelni. A csoda az volna, ha megszületne valaki, akinek minden életpillanata így zokog. Csak egy zseniális művész-ökológus menthet meg bennünket.