Cserepek

Színes, szép majolikavázához hasonlít az ifjúság. Kronosz, az idő tartja a kezében, forgatja, és gyönyörködik benne, aztán egyszer csak kiesik a kezéből a váza, széttörik a kövezeten, és ezer darabra hull.
Életünk egy részét azzal töltjük, hogy összeszedegetjük a széthullt cserepeket, és megpróbáljuk újra egymáshoz illeszteni őket. Ez azonban már képtelenség, csak egy-egy darabjában gyönyörködhetünk, visszagondolva a múltra. Én is ilyen cserépdarabot forgatok most a kezemben, amikor Bujdosó Erzsikére gondolok.
Ő volt az angyal!
Nyurga, szőke hajú, szeplős teremtés, szegény árva, aki egyszer tejért jött a mamához, s meglátott engem, akkor még kisgyereket, és a szárnyai alá vett. „Jaj, de édes csöppség!” – csapta össze két szurtos tenyerét.
A mama örült neki, megbízott benne, elengedett vele a rétre is, meg sokat kószáltunk a kertben. Erzsike sok-sok mesét tudott, a nagymamájától tanulta valaha, s nekem mind elmesélte. Rókákról, farkasokról, őzekről, medvékről szóltak ezek a mesék, meg boszorkányokról, csak néha tündérekről. Vannak jó, és vannak gonosz szellemek. A gonoszaktól óvakodnunk kell. Tudott erre varázsszavakat is Erzsike, akit a mama igazi angyalnak nevezett. Vásárolt neki a piacon olcsó kis ruhácskát meg papucsot.
Erzsike tanított meg engem imádkozni és tapsolni. „Verd csak össze a tenyeredet, Sanyika, és kívánj valami nagyot! Akkorát, mint a ház. Az mind teljesül, mert hallja a jó szellem.”
Kipróbáltam én ezt a varázsigét felnőttkoromban is: nem működött. Valahol eltévesztettem volna? Vagy közben kihaltak a jó szellemek? Azért vannak ilyen sötét sejtelmeim, mert Erzsike közben meghalt. A múltkor hallottam a lányától, akivel találkoztam.
Engem két évig ajnározott. Életem legszebb két esztendeje volt ez.
Távozása váratlanul ért. Emlékszem jól, szikrázó nyári nap volt, éppen csépeltünk a szérűn. Odavitt engem, mert nagyon szerettem a gépeket nézni. Kész csoda volt akkoriban egy ilyen régi, piros cséplődob munka közben az elevátorral, amely a kicsépelt szalmát hordta.
Bámészkodtam, egyszer csak észrevettem, hogy elengedte a kezemet. Utánafutottam. A szalmakazal mögött leltem rá Erzsikére. Döbbenten néztem a jelenetet. Egy izmos legény ölelte a keblére. Szoknyája felhúzódott egész a combjáig.
Szaladtam a mamához. Nézett rám csodálatosan kék szemével. Akkor nem szólt. Csak másnap, amikor hiába vártam Erzsikét. „Az angyal elrepült!” Így mondta a mama csendes borongással.
Azóta tudom, hogy miért van szárnyuk az angyaloknak. Hogy repülni tudjanak.
Nézegetek egy másik cserépdarabot is. Az is felkavar.
Piac közelében lakom, s az utóbbi években, amikor arra vitt az utam, meg-megálltam egy üres fal előtt a mai csarnokban. Régen – jól emlékszem – még teteje sem volt a mai csarnoknak, itt állt egy zöldséges standja. A falra felírta: „Dinynye: 4,50.” Ez volt a dinnye kilónkénti ára abban a szezonban.
Amikor renoválták a piacot, ezt a falfelületet nem mázolták be a festők. Meghagyták mementónak, mert akkor már más ára volt a dinnyének. És más íze az életnek.
Végül eltűnt a felirat, tetőt kapott a csarnok. De amikor erre vitt az utam, valami mindig megállított. Az emlékezés. Gyakran álldogáltak mellettem hozzám hasonló korúak. Motyogtak. Ahogy a siratófalnál szokás. Hogy mire emlékeztünk a fal előtt? Nem a kitelepítésekre, kirakatperekre, akasztásokra, rettegésekre, nyugtalan éjszakákra gondoltunk, hanem arra, ami nem jön többé vissza.
Az ifjúságra.
Lefestették, lemázolták a dinnye árával együtt.