Csernobilban 1986 április 26-án robbant fel a négyes számú atomreaktor, rádióaktív felhő borította el fél Európát. A szovjetek hírzárlatot rendeltek el, ennek ellenére a nyugati médiumok szinte azonnal tudósítottak a katasztrófáról. Magyarországon azonban néma csönd volt, az emberek napoztak, sétáltak, jóízűen ették a nevetségesen olcsó primőr salátát. Éltek, mint máskor. Az első – engedély nélküli – híradást két nappal később a rádió adta, Bedő Iván akkori turnusvezető bátorságának köszönhetően.
Ma már nehezen dönthető el, hogy a szovjet elvtársak iránti vak, rajongó lojalitás, a felelőtlen gerinctelenség, vagy a „tömegpániktól” való félelem határozta meg inkább a hazai nómenklatúra – köztük az orvosi végzettségű Csehák Judit – viselkedését, de tény: a rádióaktivitás szintje május 1–2-a között tetőzött, a polgári védelem azt javasolta, hogy legalább a május elsejei felvonulásokat ne tartsák meg. A politikai vezetés azonban, mint fölösleges pánikkeltést, elutasította az indítványt. Ettől függetlenül a maguk módján „intézkedtek”. A baleset-elhárítási kormánybizottság élére Czinege Lajos honvédelmi miniszter helyett Marjai József került, aki Csehákhoz hasonlóan miniszterelnök-helyettesi pozíciót töltött be:
„A legfelső vezetés örült, hogy nem kell az üggyel foglalkoznia. Odalőcsölték nekem, aztán utólag jöttek a kibicek, de nem engedtünk beleszólni a dolgainkba, a legfelső pártvezetésnek sem. Kádár János sem szólt bele. Tudomásul vette, amit csinálunk. Aki beleszólt, azt elküldtük a megfelelő helyre” – közli önelégült visszaemlékezését a 168 Óra 1996 áprilisában. Sajnos nem csak a kibiceket küldték a „megfelelő helyre”. A teherautó-sofőrök, a Malév-pilóták is mentek, mintha mi sem történt volna.
1999 elején a Legfelső Bíróság helyben- hagyta azt a jogerős ítéletet, amely teljes kártérítésre kötelezte a sugárkárosodásban elhunyt Szabadszállási Kálmán sofőr munkaadójának jogutódját, a Volán Tefut. A robbanás után nem sokkal vitt fuvart Kijevbe. Azóta több áldozat családja is eljárást kezdeményezett, jelenleg folyik a Fővárosi Munkaügyi Bíróságon Kosáry János özvegyének kártérítési pere: férje a Hungarocamion sofőrjeként néhány nappal a katasztrófa után indult szintén Kijevbe. A Népszabadság értesülései szerint a sugárfertőzést alátámasztó orvos szakértői jelentés hírére informális egyeztetés kezdődött a szállítmányozó cégek, illetve jogutódjaik között, amelyek a tragédia után is indítottak fuvart a fertőzött területekre. „A cégek perbe akarják hívni az államot. Keresetük alapja az lenne, hogy az akkori állami-politikai vezetés, illetve az állami intézmények valótlan adatszolgáltatása miatt küldték annak idején halálba a gépkocsivezetőiket. Emiatt pedig az államnak osztoznia kell a cégek (és jogutódjaik) kártérítési felelősségében – érvelnek az érintett társaságok nevüket egyelőre felfedni nem kívánó illetékesei, akik hozzáteszik: Nyugat-Európában tényszerűen tájékoztatták annak idején a fuvarozókat a veszélyről. Ezek az országok azonnal leállították kamionjaikat, illetve a már úton lévőket visszarendelték a biztonságos területekre” – írja a lap.
A már kártérítésre kötelezett Volán Tefu annak idején szintén azzal védekezett, hogy nem kaptak megfelelő tájékoztatást az államtól. Ez az állítás nehezen cáfolható.
Elvtársi szolidaritás
Az akkori felső vezetés „konfliktuskerülő” ars poeticáját jól példázza az is, hogy az oktatási kabinet nem engedélyezte, hogy a Szovjetunióban továbbtanuló közel száz diák a helyzetre való tekintettel elhalassza a nyári kijevi nyelvi felkészítő tábort – erről dr. Papp B. János egykori táborvezető nyilatkozott 1999-ben a Napi Magyarországnak. A táborvezető, aki maga is megbetegedett, úgy tudta, hogy sok egykori diákja, de még a kijevi légi járat személyzetéből is többen hasonló sorsra jutottak.
Spiró György a Népszabadság 1998. április 30-i számában, Mérgezett tavasz című írásában meséli el, milyen volt átrepülni a varsói járattal a sugárzó felhőn. Bossányi Katalin szintén a Népszabadságban írta meg az Országos Műszaki Információs Központ és Könyvtár tanulmányának sorsát, amit a lehetséges okokról és következményekről készítettek el a hatóságokkal dacolva. Bányász Rezső úgy vélte: a tudományos munka a „nyugati propaganda állításait tükrözi, mind magyar, mind szovjet tájékoztatási gyakorlatról”. – A megfogalmazott vélemények… nélkülözik a (különösen fontos) politikai-gazdasági szempontokat. A fentiek miatt a kiadvány szélesebb körű terjesztését határozottan ellenzem – áll az 1986. július 29-én kelt megdöbbentő levelében. A többi fontos elvtárs is hasonló állásponton volt. Valószínűleg a minisztertanács elnökhelyetteseként Csehák Judit is: az biztos, abban az időben ismereteink szerint a parlamentben és a nyilvánosság előtt sem fejtette ki gondolatait, s ha mégis tiltakozott volna, az elutasítás miatt nem állt fel székéből, nem dobta a kukába párttagkönyvét. Pedig egykor praktizáló orvosként lehetett némi fogalma a dolgok állásáról.
Lelkiismeret-furdalás nélkül
Azóta is tart a szakmai polémia a csernobili atomkatasztrófa hazai hatásairól, vannak, akik az uralkodó véleményekkel szemben állítják: súlyosak az egészségügyi következmények, amiket az elmaradt szakszerű intézkedésekkel csökkenteni lehetett volna.
Pozsgay Imre, aki abban az időben a Hazafias Népfront főtitkára volt, 1998 márciusában a Kurírnak úgy nyilatkozott: bizton állítja, hogy a legfelső szintű magyar vezetésnek, ha máshonnan nem, a nyugati híradásokból tudnia kellett a történtek súlyáról. Ám – mint mondta – óvintézkedéseket nem tettek. (Az itthoniak – már aki hallgathatta – a Szabad Európából mindvégig értesülhettek a fejleményekről.) Pozsgay szerint a titkolózás nem szovjet nyomásra történt, a magyar vezetés egyszerűen nem tudta felmérni, milyen katasztrófa történt. Úgy vélte, minden jogi felelősség a kormányt terheli. (1998-ban a cseh kormány azt fontolgatta, hogy a lakosság általános veszélyeztetésének vádjával bíróság elé állítják Lubomir Strougal egykori miniszterelnököt. Az ügyről Isépy Tamás fideszes képviselő szeptemberben úgy nyilatkozott a Mai Napnak: nem szabadna elkapkodva Magyarországon politikusok ellen vizsgálatot indítani. Az biztos, hogy a felelősségre vonás gondolata nálunk még csak fel sem merült.) A most folyó kártérítési perben özvegy Kosáry Jánosné vallomása jól példázza azt is, hogy az egykori humanista-kommunista nómenklatúra keze milyen messzire ér el. Az asszony a bíróság előtt elmondta, hiába kérte éveken át a férje halálával kapcsolatos iratokat, mindig elutasították, csak a közelmúltban jutott hozzá a dokumentumokhoz. Beszélt arról is, hogy 1994–95-ben milyen fenyegetések érték amiatt, mert férje halálának ügyében kutatott. Sokáig félelmek között élt…
Vujity Tvrtko és Kirády Attila kutatásai szerint az akkori magyar vezetés tökéletesen tisztába lehetett azzal, hogy milyen veszélyben voltak a csernobili térségbe indított sofőrök, mégsem tettek semmit. Az érdeklődő cégvezetőket a Sugárbiológiai Intézethez irányították, ahol szakszerűen eloszlatták aggályaikat. Az akkori igazgató, Sztanyik B. László ma is ragaszkodik akkori véleményéhez: minden úgy volt helyes, ahogy történt. Az a dolgozat, amit dr. Markó Imre, a Magyar Tudományos Akadémia kutatója írt Csernobil lehetséges következményeiről tizenöt kollégájával együtt, nem sokkal a baleset után, valószínűleg nem támasztotta alá ezt a kincstári optimizmust, hiszen a politikai vezetés – a Népszabadság közlése szerint – titkosíttatta.
Hogy a „lakosságból” hányan lettek végül áldozatai a szolgai, internacionalista pátfegyelemnek, talán sohasem derül ki. Nincsenek mindkét tábor számára elfogadható elemzések arról sem, hogy a hazai rákstatisztika alakulására milyen hatással volt a reaktorkatasztrófa. Az akkori felső párt és államapparátus tagjai közül kevesen maradtak a politikai porondon: Kapolyi László egykori ipari miniszter – mai „szocdem” –, Szűrös Mátyás – ex-köztársasági elnök – aki külügyi központi bizottsági titkárként a politikai bizottság tagjaként is tevékenykedett és Csehák Judit...
Az emancipált agytröszt
Az egészségügyi miniszter asszonyra – aki ’85-től a központi bizottság, majd ’87-től a politikai bizottság tagja volt – nem hatott Csernobil sem, így hát nem lehet csodálkozni azon, hogy az átvilágítóbírák sem boldogultak vele. Mit tudhatott Csehák? Ez a címe a Népszabadság 1997. május 17-i vezércikkének, ami annak okán íródott, hogy a szocialista képviselő asszonyt az ügynöktörvény hatálya alá eső tevékenysége miatt lemondásra szólították fel. Aczél Endre szerint – aki az írást jegyzi – Csehák semmit sem tudhatott. Bár az is kiderül, hogy publicisztikáját arra a „szerény ismeretanyagra” építette, ami „az évek során eljutott” hozzá.
Ugyanilyen tartalmú határozatot kapott többek között Horn Gyula, akkori miniszterelnök is. Ő karhatalmista múltját is elintézte egy „na és”-sel, Csehák viszont meg is indokolta, hogy miért nem távozik a közéletből. Azért nem – mondta –, mert nem tekinti magát érintettnek: a titkos információkat, amiket rendszeresen megkapott a III-as főcsoportfőnökségtől, „elolvasta ugyan, de nem használta fel semmire”.
A „belső ellenséges-ellenzéki, ellenzékieskedő csoportok” tevékenysége 1980-ban egy operatív bizottság létrehozására késztette a politikai felső vezetést. A testület legfőbb feladata az ellenzéki csoportok tevékenységének visszaszorításával kapcsolatos koordináló munka volt – közli a Rubicon (2002/6–7, 74. o.). A testületet feloszlatták, 1986 augusztusában egy új grémiumot, egy „konzultatív bizottságot” alakítottak meg, amelynek feladata lett, hogy konkrét esetekben – amelyek az ellenséges tevékenység visszaszorításával, korlátozásával voltak kapcsolatosak – elvi-politikai állásfoglalásokat alakítson ki, amelyek alapján az illetékes párt és állami szervek intézkedhettek, eljárhattak. Ne feledjük, 1986. március 15-én volt a lánchídi csata, ahol több száz fiatal békés tüntetését verette szét a Belügyminisztérium egy brutális rendőrattakkal. A feloszlatott konzultatív bizottság tagjai jobbára második vonalas állami és pártfunkcionáriusok voltak, az újban azonban már az „elitet” állították az arcvonalba, nyilván azért, mert az akkori mértékadó elvtársak úgy ítélték meg, hogy a „helyzet fokozódik”, a legjobbakra van szükség.
A bizottság a KB tikárságának felügyelete alatt tevékenykedett, s rendszeresen küldött tájékoztatókat a PB tagjainak. Vezetője Horváth István KB-titkár, tagjai Berecz János, Pál Lénárd, Kamara János belügyminiszter, és – csodák csodájára – Csehák Judit miniszterelnök-helyettes – Aczél interpretációjában „mezei tag” – aki saját bevallása szerint soha semmire nem használta fel az általa olvasott jelentéseket. Ezután már csak az a kérdés, hogy miért választották be az akkori csúcsfejek társulatába? Kellett egy női káder is, hogy meglegyen a szocialista emancipációs kvóta? (Az utódpárti gyakorlatot ismerve, ez sem lenne meglepetés…)
A passzív jelentésolvasgatás tekintetében Csehák nyilvánvalóan nem mondott igazat, de talán ez a kisebbik baj. A nagyobbik az, hogy az elvtársnőnek az „ellenséges-ellenzéki, ellenzékieskedő csoportok” tevékenységének értékelésén kívül is lett volna bőven dolga az 1986-os esztendőben, előtte és utána is. Lehetősége mindenesetre lett volna a cselekvésre. De lehet, hogy Aczélnak igaza van, és Csehák tényleg nem tudott semmiről semmit.
Marjai elvtárs szerint a felső politikai vezetés örült, hogy nem kell a csernobili üggyel foglalkoznia – idéztük szavait fentebb. Nyilván sokkal nagyobb horderejű problémákkal voltak elfoglalva, mint mondjuk a „lakosság” egészségének megóvása. Ilyen feladat lehetett például az ellenzéki csoportok tevékenységének visszaszorítása, az ország eladósítása, a „spontánprivatizáció”, és az örök túlélést biztosító hálózat megerősítése.
Arra természetesen gondolni sem merünk, hogy Csehák Juditra – a felső vezetés tagjaként és szakemberként – szintén ez a hozzáállás volt jellemző, hiszen azóta sokszor kiderült, milyen érzékeny ember. 1998-ban otthagyta az MSZP-t is, és férjével, Békesi Lászlóval együtt kivonultak a politikai életből az üzleti életbe. Lépését azzal indokolta, hogy pártja politikai stílusa a hatalomban egyre romlott. 2002-ben azonban visszatért, ez alkalommal az aggasztó „antidemokratikus viszonyok” késztették szerepvállalásra, amelyek az előző kabinet alatt virágoztak ki. Felelősséget érez az ország sorsáért – nyilatkozta.
Mit tudhatott Csehák? – kérdezte Aczél Endre, miután a szocialista politikus aszszony érintettségét nyilvánosságra hozták az átvilágítóbírák. Annyi bizonyos, hogy – a választók bizalmából – most megint egészségügyi miniszter. Közben az eljáró bíróság Kosáryné kártérítési perét februárra halasztotta. A grémium az Egészségügyi Tudományos Tanácshoz fordul, hogy készítsen a kérdést eldöntő szakértői jelentést: 1993-ban a tudomány akkori állása szerint milyen vizsgálatokkal lehetett kimutatni a sugárfertőzést.
Csehák Judit lapzártánkig nem tudott reagálni a Magyar Nemzet írásban eljuttatott kérdéseire.
A Fidelitas kárpótlást kér. Országgyűlési határozati javaslatot nyújt be a Fidelitas két képviselője a parlamentnek, amelyben felkérik a kormányt, hogy dolgozzon ki törvényjavaslatot egy kárpótlási alap létrehozásáról a csernobili katasztrófa áldozatainak hozzátartozói, illetve károsultjai javára, és az indítványt legkésőbb 2003. március 31-ig terjessze az Országgyűlés elé. Nyitrai Zsolt és Szijjártó Péter azt is elmondta: javasolják, hogy a kormány készítsen felmérést azon személyek köréről, akik bizonyíthatóan közvetlenül vagy közvetve a csernobili katasztrófa miatt hunytak el, illetve szenvedtek súlyos egészségkárosodást. A Fidelitas politikusai a jövő hétre tárgyalást kezdeményeznek Csehák Judit egészségügyi miniszterrel – aki az atomerőműben történt baleset idején szintén magas tisztséget töltött be – a kárpótlási alap létrehozásának részleteiről. Hangsúlyozták: a magyar államot terheli a felelősség a katasztrófa magyarországi áldozatai miatt, mivel az 1986. április 26-án bekövetkezett csernobili balesetről és annak káros következményeiről csak késve, és akkor sem a valós veszélyeknek megfelelően tájékoztatták a magyar lakosságot. Emiatt tizennyolc kamionos szenvedhetett egészségkárosodást, mivel ők az adott időintervallumban Csernobil környékén jártak. Rajtuk kívül több ezer magyar ember kerülhetett kapcsolatba sugárfertőzött ételekkel vagy más termékekkel. (K. F. )
Attila
Hunok: kik voltak a rettegett lovas nomádok, akik megszállták Európát?
