Emlékezés

Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy elkerüljem a Belváros egyes részeit. Ne menjek végig a Veress Pálné utcán, a Szerb utca sarkán megállva egy pillanatra, s utána ne lássam a Bástya utcát. Mert valaha ezen a környéken laktam fiatal újságíróként. A gimnáziummal szemben, abban a morcos házban alapítottam otthont. Ismerem a környék minden kövét, kapualját. Nem akartam újra látni.
De valami csodálatos szerkezet működik az emberben: érzelmünk hangulata nyitogatja a múlt kapuit, vagy zárja rá az ajtót a régi keserűségekre örökre.
Így válik lehetővé, hogy egy-egy már régen feledett mozdulat új erőre kapva befolyásolja életünket. Zengeni kezd bennünk egy régi húr, akár a víz gyűrűzése, ha beledobunk egy kavicsot. Régi szavak, elfelejtett pillantások, elhomályosuló tekintetek. Az emlékezés. A múlt.
Igen ám, de van, amit az ember nem tud szabályozni, irányítani, akárhogyan is akarja. Hiába kerültem én el azt a környéket, a minap álmomban mégiscsak ott jártam. A régi utcákon bóklásztam egy ideig, majd sietve távozni akartam, amikor a régi lakásom kapuja előtt meghallottam a kétségbeesett gyermeksírást és a kiáltást: Apu!
Pontosan emlékszem arra a régi napra, enyhe őszi reggel volt, riportra indultam vidékre, s a gépkocsi már várt rám a kapu előtt. Lefutottam a lépcsőn, kiléptem az utcára, Feri, a fiatal sofőr készségesen tárta ki a kocsi ajtaját előttem.
Ekkor állított meg az a bizonyos gyermeksírás. A kétéves fiam fuldokolva zokogott és kiáltozott utánam: Apu! Apu!
Hirtelen megálltam és a falnak támaszkodtam. Mi történt? Miért hív a fiam zokogva?
Visszafutottam. Könnyes volt a gyermek szeme, s alig kapott levegőt. A karomba kaptam: „Mi történt, kisfiam?” Belém kapaszkodott, görcsösen szorított. A fülemhez nyomta könnytől nedves arcocskáját: „Nem csókoltál meg! – mondta hüppögve. – Pedig azt mondtad – emlékeztetett a szavamra –, hogy sose hagysz el búcsúzás nélkül…”
„Ne haragudj, nagyon siettem.” Átölelte a nyakam. Kis kezével markolászta a fülem. Gagyogott bele, én meg újra megígértem, hogy soha! Hogy mindig vele maradok, fogom a kezét.
Aztán lementem az utcán várakozó gépkocsihoz, és azt mondtam Ferinek, a sofőrnek, hogy nem megyek sehová. Elmarad a riportkészítés. Ámulva nézett rám. Nem értette, mi történt?
Visszatértem a lakásba, és utána játszottunk egész nap a fiammal. Mikor 1956. október 23-a ránk virradt, már el is felejtettük az egészet. Kijártunk abban az időben is a rakpartra, gyönyörködtünk a lobogó zászlókban és a friss szabadság pezsgésében. A Himnuszra akartam megtanítani, de arra még fiatal volt. Aztán egy éjszaka felébredt: „Apa, ki lövöldözik?” – kérdezte tőlem. Magamhoz szorítottam. Azon a napon támadtak ránk a szovjet páncélosok. Lőtték a környéket és a Duna-partot. Mondtam neki: „Ezek a gonoszok!” Erre megfogta a kezem: „Ne engedd be őket, apu!” Beengedtem.
Nagyban tartott még a lövöldözés, amikor egy nap csöngetett valaki. Résnyire kinyitottam az ajtót. Feri, a fiatal sofőr állt ott felhevülten és izgatottan:
„Gyorsan szedje össze a holmiját, csomagoljon élelmet is a felesége! Bécsbe indulok. Viszem a gépkocsit és magukat is! Nem maradok tovább ebben az országban! Nem lesz itt többé magyar élet soha!”
Igen, menni innen. Kinyíltak a kapuk. Ma még talán kijutunk, de holnap már aligha. Most kellene sietni, de mit is vigyünk? Mit vihet az ember magával? Csak ami a szívében van.
Ránéztem a mellettem toporgó fiamra. A kezét nyújtotta felém: „Apu, ma nem megyünk játszani?” – kérdezte.
Feri felé fordultam, megköszöntem, hogy ránk gondolt és azt mondtam: „Mi itthon maradunk!…” Azóta állandóan hallom a kétségbeesett gyermeksírást a szívemben.