Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy ama bizonyos árok betemetése elkezdődött-e már, vagy az önkormányzati választásokon történt „földcsuszamlásszerű” baloldali győzelem révén egyszerűen beomlott.
Addig úgy tetszett, hogy az árok két különböző, s már-már egyenlő nagyságú részt választ el egymástól, de attól tartok, most kiderült: a magyar populáció érzeményei nem oly állandók és szilárdak, mint amilyennek némelyek hiszik. A hatalom kérdése négy esztendőre egyértelműen eldőlt, a jobboldal elveszítette néhány végvárát is, s ebben a helyzetben szinte értelmetlennek látszik Zrínyi kirohanása.
A kérdés most a következő: a szocialisták (és folyondárjuk), akik érzik az erőt, demokratikus módszerekkel kívánják-e kormányozni az országot, az európai fair play szelleme szerint, vagy fene nagy mohósággal megpróbálják bekebelezni és eltüntetni azt, ami a jobboldal értékei és intézményei közül még megmaradt? A fair play azt kívánná, hogy a demokrácia végleges megszilárdulása érdekében a győztes tegye meg a szükséges lépéseket a kiegyensúlyozás felé, mintegy támogatva azt, amit valójában ellenez. A dühöt, a rosszindulatot és a szélsőséges nézeteket természetesen nem támogathatja, legfeljebb kötelezően elviselheti.
Mindehhez persze szükséges belátnunk, hogy a kelet-közép-európai helyzet tragikomikus, a kulturális értelemben kettévált ország (ahol minden érzelmet, tettet és teljesítményt a politika befolyásol) némelykor nevetséges. S mint tudjuk: a nevetségesség ölni is tud. Vannak értékek, amelyeket csak egyféleképpen lehet látni és megítélni. Vannak törvényszerű háttérbe szorulások, amelyeket el kell viselni.
Most szánt szándékkal visszatartom magamat attól, hogy az „eredendő bűnt” egyik vagy másik félre hárítsam, pedig nyilvánvaló, hogy én magam is az egyik vagy másik félhez tartozom.
Nos, nézzük, mi van az (egyelőre még betemetetlen) árok két oldalán. Válasszunk ki egy egyszerű módszert. Köztudott, hogy bizonyos politikai kurzusok a saját ízlésük és értékítéletük szerint nevezik el az utcákat és a tereket. (Mint ahogy díjaikat is eszerint adják.) Kelet-Európában nem divat az, ami Amerikában mondjuk természetes (bár aligha hangulatos), hogy számokkal helyettesítik az utcaneveket. Így aztán a legmeredekebb változás során sem történhet meg, hogy az Andrássy út Sztálin, majd a népköztársaság nevét vegye fel, hogy aztán visszatérjen a kiindulóponthoz, miként November 7-től az Oktogon. A számok ugyanis rendszerspecifikusak, mint Hámán Kató, így értelmetlen a Hatodik utcából Hetediket csinálni.
Nálunk viszont az elnevezések jelenleg is kifejezik az aktuális politikai helyzetet. Egy választási győzelem nem csak a helyettes államtitkárok és igazgatósági tagok státusát befolyásolja. Sőt! Az elnevezések azt is világossá teszik, hogy egy-egy intézmény az árok melyik oldalán helyezkedik el. (De közben emlékezzünk az almaarcúvá kerekedett Kovácsra, aki „megbékélésre” cserélte volna a „terrort”. Medgyessy ennél ésszerűbb!) Nézzük hát.
Világos, hogy a Szondy Két Apródja Gyermekotthon és a Twist Oliver Children Centrum különböző ideológiai törekvést fejez ki.
Egy házasságkötő hivatal könnyen lehet Szkíta Frigy, vagy Szex Point.
A lóversenytér: Juro Poni, vagy Táltos Park.
A fül-orr-gége klinika: Vazul Ispotály, avagy Libero Grippe.
Közfürdő: Cselepatak – Eubad.
Lakóhelyi bevásárlóközpont: Etnobusiness Center – Jurtasor.
Könyvesbolt: Turul Röpte – Mi a más.
Rádióadó: Lehel kürtje – Blöff Story.
Medgyessy Péter tett egy bölcs kijelentést, amikor nemrégiben a Terror Házában járt: a név jól tükrözi az intézmény jellegét.
Hogy ez a megjegyzés az árokbetemetés egyik kezdő lépése-e, vagy a szocialista táboron belül húzódó sekélyke árok jelzése, én nem tudom…