Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy a futball utánozza-e az életet, vagy az élet a futballt. Mindenesetre sok sztereotípia forog közszájon, amely a labdarúgás bizonyos szituációit a létre vetíti ki. Nos, nézzük közelebbről.
Az a kérdés például, hogy kinél van a „laszti”, alapvető. Ha mindig nálunk van, nem kaphatunk gólt, hacsak úgy nem, hogy saját játékosunk lábáról kerül a kapunkba. Ez a futballban kuriózum, az életben és a politikában azonban bármikor előfordulhat.
Tagadhatatlan, hogy 1998-tól 2002 áprilisáig nálunk volt a laszti, lábról lábra vándorolt, szinte eldugtuk az ellenfél elől, úgy látszott, szilárd védőink és remek csatáraink vannak, akik képesek arra, hogy bármikor „bevegyék” az ellenfél kapuját. Na de az a bökkenő, hogy gól után középkezdés következik, s a laszti átkerül az ellenfélhez, ezt pedig mi semmiképpen sem akartuk. Csapatunk ezért inkább nem lőtt gólt, viszont egész pályán letámadott, és a mezőnyjátékban sokszorosan felülmúlta ellenfelét.
(Ez az írás kezd egy állatmeséhez hasonlítani, ami gyakran példabeszédként is felfogható.)
Káprázatos cseleket láthattunk, trükköket, ollózva, hanyatt vetődve, miközben az ellenfél csetleni-botlani látszott, s csak azon járt az esze, hogy valamiképpen megússza. A laszti mindig nálunk volt, csak a félidő lefújásakor vehette a játékvezető a kezébe. Úgy látszott, az történik a pályán, amit akarunk, a saját stílusunkat rákényszerítettük az ellenfélre; ezt a politológia nyelve úgy mondja, hogy uraltuk a közbeszédet.
Észbontóan szép kapufákat rúgtunk. (Ilyet csak egyszer láttam: a pápai Perucz – később Vörös Lobogó – a Soproni SOTEX ellen egy támadás során egyvégtében hat kapufát rúgott, e hat közül négyet maga a legendás Besóner, akit később a Budapesti Honvédba próbajátékra hívtak, s húsz percet játszott Puskás Öcsi mellett.)
Szóval némelyik labda olyan erővel csattant a kapufán, hogy a félpályáig kipattant, szinte elaléltunk a gyönyörűségtől. A mérkőzésről tudósító riportereink nevetségesnek látták az ellenfelet, még akkor is, amikor egyik csatárunk oly nagy erővel találta el a kapufát, hogy a labda visszapattanva, az egész pályát átívelve a saját hálónkban kötött ki. (S így továbbra is nálunk maradt.) Riportereink közül néhányan úgy vélték, hogy a bíró csal, ám a szabálykönyvekben nem találtak olyan passzust, amely az így esett gólt annulálná.
Mindenki látta, hogy jobbak vagyunk. Szinte aránytalanul jobbak. Csak az volt a kérdés, hogy győzelmünk megsemmisítő lesz-e, avagy kegyeletteljes. Ebbe már az ellenfél is beletörődött, továbbra is csetlett-botlott, szánalmat keltőn. Riportereink egyre jobban belelendültek, néha illetlen szavakat is használtak, amikor látták, hogy ellenlábasaink mily keserves igyekezettel futnak a labda után, amely sosem lett az övék. Egyszóval végig jobbak voltunk. A kapufa a második félidőben is meg-megroggyant, a reményét vesztett ellenfél bele-belerúgott játékosainkba, akik azonban vígan felpattantak a földről, s revansként rúgtak egy újabb kapufát. (Besóner is elámult volna!) A kapufák arányát tekintve 17-0 lett a javunkra. A meccs lefújása előtt két perccel az ellenfél egyik kétballábas játékosa belebotlott a labdába, az megpattant egy göröngyön, és teljesen abszurd módon a kapunkban kötött ki.
Aztán a hosszabbításban igazi tűzijáték kezdődött az ellenfél kapujánál. Kapufa kapufa hátán. A bíró már rég lefújta a meccset, de csatáraink csak lőttek, lőttek. A végén ki kellett vinni a stadionból a kaput, amelynek fája olyan volt, mint a forgácsfánk. A laszti végig nálunk volt, és ott is maradt.
Most lehet emelgetni, kunsztolni, a fejen táncoltatni, dekázni.
Hogy a következő meccsre más taktikánk lesz-e, én nem tudom...