Gyilkos féltékenység

Minden hónapban megdöbbenünk egy hasonló hír hallatán, mint amit legutóbb a hatvani, gyermekeinek életét kioltó anyáról hallottunk. Az emberek megütközve mondják egymásnak, mintha nem értenék, mi is történt. Szalagcímekben is megjelenik: nincs magyarázat a történtekre! Ez nem igaz. Mindenki tudja, csak nem akarja elfogadni, hogy a szerelem ölni is tud. A szerelem? Inkább a szerelem elvesztésének félelme. De lehet-e egyáltalán szerelemről beszélni olyan emberek között, akik már több mint tíz éve élnek együtt? Mi teszi a féltékenységet olyan kínzóvá, hogy végül mindent elpusztítson?
Tudnunk kell, hogy manapság a gyilkosságoknak körülbelül húsz százaléka történik féltékenység miatt. Erőszakos cselekedetek pedig nagyon gyakoriak a féltékenység hevében. Sokan mindent megpróbálnak azért, hogy a másik ne hagyja el őket. Személyiségükből kivetkőzve nyomoznak, gyanúsítanak, vallatnak, leskelődnek, kutatnak, erőszakoskodnak, verekednek, gyűlölködnek, s a gyűlölködést megkövetelik gyermekeiktől is.
Nemigen találunk olyan embert, aki ne lett volna valaha féltékeny… Szent Ágoston mondta: qui non zelat, non amat. Azaz: aki nem féltékeny, az nem is szeret (igazán). Mert a kettő együtt jár, szinte minden kultúrában. S amiként a szerelem mindent le tud győzni (omnia vincit amor), hasonlóképpen a féltékenység is.
Szerelem esetén két ember személyisége között szinte feloldódnak a határok, s a két ember eggyé olvad össze. Szép szimbóluma ennek az esküvő után a közös név felvétele, a gyűrű, hogy a pár tagjait együtt hívják meg mindenhová – udvariatlanság, sértés csak az egyiket hívni. De ők is így érzik, a két ember szinte összefonódik, keresik egymás közelségét, átölelik egymást, kézenfogva járnak. Lelkükben is létrejön ez az összeolvadás, feladván addigi különálló énjüket, egybe tartozónak érzik magukat a másikkal. Ez hatalmas kreatív energiát szabadít fel az emberből. A szerelmes ember bármire képesnek érzi magát, s úgy sugározza az örömöt magából, amivel mindenkit meg tud nyerni.
Ez akkora lendületet ad a párnak, amivel képesek lesznek az együttélés-alkalmazkodás új szabályait elfogadni, majd gyermeket vállalni, s együtt küzdeni a család sikeréért. Saját szabályaik között kimondva-kimondatlanul ott lesz a hűség, ami biztosítja a kapcsolat stabilitását. Ez a hűség adja meg a jövő biztonságát, engedi meg azt, hogy a pár egymásban feloldódva energiáikat kifelé fordítsák közös sorsukat építve.
Amikor felmerül a veszélye annak, hogy az egyik fél kicsábul a kapcsolatból, akkor szinte minden, ami közös, veszélybe kerül. Gyermek, vagyon, érzelmek – és ami talán a legfontosabb: veszélybe kerül az ember saját maga is. Hiszen már régóta nem kellett úgy élnie, hogy állandóan védje magát. Kapcsolatában elengedhette magát, ott lehetett gyenge is. Partnere mindig ott volt neki, mint hátország. Elvesztése azonban azzal fenyeget, hogy saját maga is megsérül, mintha testének felét vesztené, mintha levágnák egyik lábát… A féltékenység tehát egyet jelent a kapcsolat feletti kontroll, a biztonságérzet – tulajdonképpen saját magunk elvesztésének fenyegetésével. A kontroll hiánya kiszolgáltatottá teszi a személyiséget. Sérülékenyebb lesz, elbizonytalanodik, s mindent megpróbál, hogy ez a helyzet megszűnjék. Minden erejét mozgósítja, nyomoz, felelősségre von, veszekedik és kutat. S mennél inkább fenyegetve érzi magát, annál erőszakosabb módszerekkel él. Tudata beszűkül vélt vagy valós sérelmére, s fantáziájában – s néha a valóságban is – bármit elkövet, hogy a helyzetet megoldja.
A végzetes agresszió leggyakrabban nem a riválisra irányul, hanem a szeretett személyre. A fájdalmat, a sérülést ő okozta, nem a harmadik. S ha ő meghal, nem lesz másé, és a fantáziában megőrizhető a „mintha csak vele maradt volna” érzése. Amennyiben a partner túl erősnek, legyőzhetetlennek tűnik, csak a bosszú gondolata győzhet fölötte. Ilyenkor gyakori, hogy lejáratja a partnert házastársa előtt vagy a munkahelyén, ritka esetben pedig a legfájóbb közös kincset, a gyermeket veszi célba. Ennek elvesztését azonban ő sem éli túl, s elpusztítja önmagát is. Az esetek túlnyomó többségében nem torkollik végzetes tragédiába a féltékenység, de fájó emlék marad mindannyiunkban a megcsalatás tudata.
Az emberiségnek nagyon régi, kitörölhetetlen érzelmei ezek, erről tanúskodnak a mitológiai gyökerek is. Mit tehetünk a tragédia ellen?
Az ilyen szélsőséges, kegyetlen reakciók nem történnek meg előzmények nélkül. Hosszú hónapok-évek kínzó elbizonytalanodása torkollik ilyen végzetes cselekedetbe. Sok idő kell, amíg valaki eljut a kétségbeesés, tehetetlenség ilyen fokára. Főként a férfiakra jellemző, hogy nem tudnak dönteni, s határozott nemet mondva szakítani valamelyikkel. Gyakori, hogy bűntudati felelősségüket megosztani akarván elmondják feleségüknek külső kapcsolatukat, majd hosszú ideig ide-oda ingadoznak a két fél között. Ebbe belefárad, belekeseredik mindenki, s aki a legtöbbet vesztheti, abban kialakulhat a sok frusztráció eredményeképpen a bosszú gondolata is.
Az utóbbi években megszaporodó esetek hátterében a szenzációra éhes tömegkommunikáció is részben felelős, hiszen akinek eddig nem jutott eszébe ilyen megoldás, az ötletet kap a részletekben tobzódó híradásokból: miként tudja a legjobban megbüntetni volt partnerét.
Felelősek vagyunk egymásért, hazugságainkért éppúgy, mint kegyetlen szókimondásunkért.
Vigyázzunk egymásra, s tiszteljük jobban azt, akit szeret(t)ünk!

A szerző pszichiáter