Herr Spiegel

Azt mondják, hogy nélküle és a Der Spiegel nélkül ma másként nézne ki Németország. Azt is mondják, nem volt még olyan személyiség a német történelemben – lett légyen politikus, művész vagy zsurnaliszta –, aki ilyen mértékben befolyásolta volna az ország politikai és kulturális életét. Hogy mi volt Rudolf Augstein titka? Ismerősei, barátai és ellenlábasai bizonyára számtalan érvvel és ellenérvvel szolgálhatnának és szolgálnak is. Egy azonban bizonyos: eleddig még nem akadt olyan, aki Németország közéletét fél évszázadon keresztül egy személyben ennyire meghatározta volna. Rudolf Augsteinnak sikerült.
Holott a kezdet nem volt valami fényesnek mondható. Másfél évvel a háború befejezése után az akkor 23 esztendős Rudolf Augstein egy, az angolszász hírmagazinok mintájára fazonírozott lapot vett kézbe. A Die Woche (A Hét) 15 ezer példánnyal és 70 ezer márka alaptőkével indult Németország meghódítására, ám pályafutása rövidnek bizonyult, mindössze hat hétig tartott. A fiatal főszerkesztő ekkor azonban a britektől kapott még egy esélyt a lap átalakítására, és egy éjszakát, hogy új nevet találjon a magazinnak. Augstein két változat között őrlődött, végül apja tanácsára a Der Spiegelt (A Tükör) választotta a Das Echo (A Visszhang) helyett. Hogy miért? Az jobban hangzott.
Augstein és a Spiegel ettől a pillanattól fogva elválaszthatatlanná vált. És fogalommá, a leleplező újságírás jelképévé. A főszerkesztő alapvetően meghatározta az újság irányvonalát és hangvételét, s gyakorlatilag egészen múlt héten bekövetkezett haláláig rendszeresen publikált a lapban. Politikai érdeklődése egyébként már kora gyermekkorában megmutatkozott. Mint egyik kortársa visszaemlékezett: azokban az időkben politika nélkül lélegezni sem lehetett.
Augstein 1923-ban a protestáns Hannoverben látta meg a napvilágot, és élete már egészen kicsiny kora óta tele volt feszültségekkel, ellentmondásokkal. A katolikus család legkisebb sarja kilencéves volt mindössze, amikor a nemzetiszocialisták átvették a hatalmat Németországban. A gimnáziumban hamar összebarátkozott az iskola egyetlen zsidó diákjával, akivel rendkívül hasonló életutat járt be. Helmut Ostermann később kivándorolt Izraelbe, és publicistaként, lapkiadóként, békeaktivistaként, illetve parlamenti képviselőként szerzett magának nemzetközi hírnevet. Ma Uri Avnerynek hívják.
Augstein alig töltötte be a huszadik életévét, amikor már tüzérként a fronton szolgált, többször megsebesült. Amikor később arról kérdezték, hogy melyik katonai teljesítményt tartja a legtöbbre, akkor saját ukrajnai visszavonulását emlegette fel. Hazatérése után rövid gyakornokoskodás következett, majd a Die Woche és a Der Spiegel már ismert története. Felvetődik a kérdés, vajon ha a 23 esztendős Rudolf Augstein ma élne, megkapná-e ezt a lehetőséget? Aligha. Ám más idők voltak ezek, mint ahogy nagyon mások voltak az ezt követő évek is. Augstein pedig tudott élni a lehetőséggel, és képes volt felrázni a közvéleményt.
Szerette a nagy ellenfeleket, Alfred Grosser politológus szerint pedig egyenesen ellenségképre volt szüksége. Adenauer, Strauss és Kohl egyaránt a céltábláivá váltak. A német politika egyik legnagyobb botránya is a Spiegel-affér néven került be a történelembe. A lap 1962-ben a Fallex 62 fedőnevű NATO-hadgyakorlatról megjelentetett cikkével kormányválságot robbantott ki. Augsteint és a szerkesztőség több tagját hazaárulás vádjával őrizetbe vették, a magazin irodáit pedig rendőrök kutatták át. Az erről készült fotók és maga az eset mélységesen felháborították a német közvéleményt, és a skandalum az akkori védelmi miniszter, Franz Josef Strauss bukását okozta. Augstein végül százhárom napot töltött börtönben, majd bizonyítékok hiányában szabadon engedték.
S noha Konrad Adenauerral évekkel később valamelyest enyhült a kapcsolata, a konzervatívokkal szembeni harcos hozzáállásán ez mit sem változtatott. Lelkesen támogatta Németország újraegyesítését – akkor, amikor a nagy többség erről még nem is igen álmodott –, ám ki nem állhatta az egyesítés kancellárjaként emlegetett Helmut Kohlt. A gyűlölet kölcsönös volt, a kancellár nem adott interjút a Spiegelnek, és azt állította, hogy nem is olvassa azt.
Baloldali volt és ízig-vérig liberális – noha Johannes Gross publicista szerint Augstein mégiscsak konzervatív volt, akinek konzervativizmusa saját politikai lényegéből fakad. Sokan és sokszor címkézték, jó és rossz értelemben egyaránt. A közelmúltban nagy vihart kavart író, Martin Walser például „tiszteletmegtagadó tehetségnek” nevezte, noha Augsteint lenyűgözték a nagy tehetségek. S ami tán ennél is több, tudott velük bánni. A benne rejtező kettősséget azonban nem lehet eltagadni. Rudolf Augstein mindvégig a tekintélyelvűség, a politikai, gazdasági, társadalmi hatalom birtokosai ellen emelte fel szavát. Ugyanakkor a legnagyobb hatalom talán éppen az ő kezében összpontosult: a véleményszabadság és a véleményformálás szabadsága. Mint egyik méltatója megjegyezte: politikai értelemben nemzedékek szocializálódtak Rudolf Augstein véleményén – Németországban nyílt titok volt ugyanis, hogy a Jens Daniel és a Moritz Pfeil név kit takar. Ő volt az a zsurnaliszta, akinek ítéletei és tévedései is gazdagították a közéletet, és időről időre vitákat kavartak. Politikacsináló volt a szó valóságos és átvitt értelmében egyaránt. S mítoszteremtő. Frank Schirrmacher, a Frankfurter Allgemeine Zeitung rovatvezetője szerint Augstein lényeges politikai és kulturális mitológiákat teremtett, így történhetett, hogy Augsteint és a Spiegelt még a legfiatalabbak is mind a mai napig az ominózus 1962-es letartóztatás képével társítják. S így fordulhatott elő az is, hogy akadtak olyan történelmi pillanatok, amelyeknél a németek sokkal inkább a Spiegel címlapjára emlékeznek, mint magára a konkrét eseményre.
Személyében is ellentmondásos volt, hiszen az írások vitriolos tollú, cinikus szerzője az őt ismerők szerint az életben udvarias, finom modorú úriembernek bizonyult. Érdekes adalék mindazonáltal, hogy a Spiegel szerkesztőségében volt, aki „Apaként”, volt, aki gúnyosan az „Atyaúristenként” emlegette Augsteint. (S olyan is akadt, aki „nagyzási mániában szenvedő despotaként” jellemezte egykori főnökét.) Az utána következő újságíró-nemzedéknek mindig azt tanította, hogy a jó zsurnaliszta 51 százalékban mindenkivel szemben kritikus. 1972-ben azonban mégis engedett a politika csábításának, és a liberális párt, az FDP listájáról – melynek egyébként 1955 óta tagja volt – bejutott a Bundestagba. Három hónapig bírta. Mint utóbb kijelentette: soha nem okozott neki nehézséget, ha valami ellen kellett állást foglalnia, sokkal inkább, ha valami mellett. S noha politikusként megbukott, újságíróként továbbra is megkerülhetetlen tényező maradt. Szenvedélyesen foglalkoztatta Németország, és hazáján kívül talán csak a Szovjetunió tudta ekkora mértékben felkelteni az érdeklődését. Többször megfordult a kommunista államban, és mások mellett találkozott Leonyid Brezsnyevvel, Jurij Andropovval, Mihail Gorbacsovval, majd később Alekszander Szolzsenyicinnel. Fejből idézett az Anyeginből, és rajongott Csehovért. Interjút készített, és jó kapcsolatokat ápolt az akkori évtizedek „nagyágyúival”, Kissingertől kezdve Heideggeren keresztül Günter Grassig sok hírességgel. Rajongóinak és ellenlábasainak se szeri, se száma nem volt. Fennmaradtak például azok a levelek is, melyeket Gustaf Gründgens (róla mintázta Klaus Mann Mephisto regényének főhősét, melyet később Szabó István filmesített meg) küldött Augsteinnek. Ezekben a színész – egy előnytelen fotó leközlését kifogásolva – azzal fenyegetőzött, agyonveri az újságírót, ha Hannoverbe látogat.
Augstein a hetvenes évektől fokozatosan átadta a főszerkesztői teendőket, szavára azonban azontúl is odafigyeltek. Utolsó cikkeinek egyike Günter Grass Rákmenetben című könyvének méltatása volt. Rudolf Augstein hetvenkilenc évet élt. S még ha sokan nem is értettek egyet vele, azt senki sem vitatta, hogy halálával nagy formátumú újságírót és véleményformálót veszített az ország. Angela Merkel, az olyannyit támadott konzervatívok elnök asszonya is úgy vélte, hogy „vitázó kedvű publicistaként mindig kritikusan foglalt állást a németországi fejleményekkel kapcsolatban. Sokak – például a kereszténydemokrata párt – számára mindez nem volt mindig könnyen elviselhető, de nélküle vagy a Spiegel nélkül sok mindent nem mondtak volna ki, nem írtak volna le Németországban.”