Híd, keresztszemes öltésekkel

A Nyugati hangosbeszélője vonatinduláskor még mindig Sturovót mond. Pedig a városkát a folyó túloldalán 2001 októbere óta magunk között újra Párkánynak hívjuk. Visszakapta a nevét, a hídját, s lakóinak nem csak önbecsülése nőtt: a haszna is.
Maguk odaát el sem hiszik, mekkorát változott az életünk azzal, hogy híd van a folyón. Azelőtt télen munka nélkül voltam, most meg mindenki szakácsot keres. Tessék elmenni este a Casablancába vagy a Sportba, még most, novemberben is tele vannak magyar vendéggel. Jönnek vacsorázni, jönnek fürdeni, jönnek tankolni. Ó, uram, ezzel a híddal csodavilág kezdődött nálunk!
Czakó Istvánné mondja ezt, az egyik szálloda szakácsa, de bárkit kérdeztem az utcán, mind ilyenformán beszélt. És nemcsak beszélnek. A tizenöt éves Bihary Renáta keresztszemes öltésekkel hímezte ki a Mária Valéria hidat. Munkáját bekeretezték, kiakasztották az önkormányzat első emeletének falára, rögtön az olajkép mellé, ami a párkányi csatáról készült. De van híd a földszinten is, kukoricaháncsból fonta valaki. Méternél hosszabb, a közepén kereszt, alatta a szent család, s mindez egy nagy üveges vitrinben.
Tetszik? A hang a takarító asszonyé, a hátam mögött állt. No, csak azért kérdezem, mert amikor itt járt pár napja egy idős hölgy, szintén erre volt kíváncsi. Mondtam neki, hogy szép, mire elárulta, hogy az ő munkája. Bántotta, hogy a nevét nem tették ki, hát én kerestem egy papírost, ráírtam, hogy készítette Ziman Magdolna, és ahogy tetszik látni, ideragasztottam az üvegre. Ugye, nem fognak haragudni érte?
*
Ján Oravec, a polgármester ragyog, pedig izgulhatna éppen: december elején önkormányzati választás lesz. Ő büszkén áll ki a párkányiak elé, mondja, s ennek legfőbb oka a híd. Olyan felpezsdülést hozott, amire álmában se gondolt. Egy év alatt több mint kétmillió ember és háromszázezer gépkocsi: döbbenetes. És a forgalom hatására megmozdultak a befektetők: felépült két bevásárlóközpont, öt vendéglő, egy új szálloda, és ki tudja még, mi jön ezután. Minden megváltozott.
A munkanélküliség is?
Az arc ragyogása alábbhagy. A tizenegyezres városban az emberek 35 százalékának nincs munkája. S akinek van, azok egy része Magyarországon dolgozik. Minden reggel buszok jönnek, viszik őket az esztergomi Suzukiba, a dorogi Sanyóba, de mennek kerékpáron és gyalog is. Az újságárus arról beszél, milyen szerencsés a fia: odaát a Suzukiban megkeres havonta 64 ezer forintot, míg itt a papírgyáriak bruttó 12 ezer koronánál nemigen kapnak többet.
Ipar kéne, mondja a polgármester, de ennek a mondatnak kevés a nyomatéka. Ez a környék mindig a mezőgazdaságból élt. Párkány 1724-ben kapta meg III. Károlytól a vásárjogot. Kihasználta. Trianon előtt a csepp település Simon–Júda-napi terményvására október 28-án a legnagyobbak egyike volt az országban. Csak a káposztás uszályok több kilométer hosszan álltak a Dunán. Bécsből is lejöttek ilyenkor a kereskedők, s okkal tették. Sok mintagazdaság volt erre, bőven termett mindenből.
Negyvenkilencig. Attól kezdve csak vér, jaj és panasz. Jöttek sorban a kollektivizálók, a kitelepítők, az iparosítók, mind a moszkvai igéket szajkózta, nem törődve azzal, hogyan megy tönkre az emberélet.
A színmagyar Párkányban mindezt megfejelték a szlovák betelepítéssel.
Felépítettek egy papírgyárat, az lett a jogcím. A vonat meghozta a szlovák munkásokat, tanítókat, s hogy fennakadás ne legyen, a párttitkárokat. A hajdani jogcím ma gyönge bőrben van. Tíz éve még ötezer embernek adott munkát, ma ezerötszázan sincsenek. A gyárkerítésen túl üresen düledező istállókra, és parlagon hagyott földekre látni. Erre mondják, hogy se pénz, se posztó.
Párkánynak úgy kellett ez a híd, mint egy falat kenyér.
A helyiek kiszámolták: ha az átjövők fele megállt, és csupán száz koronát költött az elmúlt évben, az százmilliós pluszt jelentett a vállalkozóknak. Szorozzuk meg hattal, ennyi az árfolyam, s vegyük hozzá, hogy Párkánynak 11 ezer lakosa van.
Erre mondják felénk: „azannyát!”
*
Van azért a híd dolgában egy-két bukfenc is. A határőrök művelik. Az itteniek szeme rögtön összeszűkül, ha szóba kerül az útlevélkezelés. Aki már átélte, csak szentségelni tud. Dühében egyszer valaki azt mondta: a legócskább időkben is tudni lehetett, a komp mikor indul, és mikor érkezik, most meg gyakran két órát is várni kell, ami botrány.
Főleg, ha hozzátesszük, mit nyilatkozott a dologról Miroslav Samek. A nevezettnek rangja van: ezredes, amellett hivatala: a szlovák határvédelem igazgatója. Tessék figyelni, miket mond!
„A várakozási idő nulla perctől két óráig tarthat, ez a tűrhetőség határán belül van. Az ellenőrzést végző rendőrök számának emelése kihatna az államháztartásra, így a polgárok által fizetendő adó mértékére is. Hogy mire jó az útlevelekbe ütött pecsét, ha az utasok adatait számítógép rögzíti? Ez azért szükséges, mert a kilépés és a belépés közti időben bizonyos személyek bűncselekményt követhetnek el. Az utasok többsége becsületes ember, de Párkány környékén akadnak, akik törvénybe ütköző dolgokat hajtanak végre. Kérem az utazóközönséget, tanúsítson megértést munkánk iránt, és ne illesse bírálattal szolgálattevő munkatársainkat…”
Mindez egy ezredes szájából. Az ilyen otthon is így beszél? A vasárnapi ebédnél azt mondja a feleségének, hogy „ez a sóhiány kihat a leves ízetlenségére”?
Semmi jót nem lehet remélni. Hacsak…
Augusztus végén ugyanis elment két levél. Esztergom és Párkány polgármestere írta őket, országuk belügyminiszterének címezve. Közbenjárást kértek, mert „európai határátkelőhöz méltatlan módon folyik a ki- és beléptetés”.
Kíváncsiak vagyunk, mi lesz jövő tavasszal, nyáron, ősszel, szóval: egyáltalán.
*
Párkány fő vonzereje a hídavatás óta a termálfürdő. Van olyan honfitársunk, aki hetente kétszer eljön, s nem a szomszédból – Pestről. Ámulnak, bámulnak az itteniek, kész csodának tartják a hölgyet, holott nincs szó másról, mint arról, hogy nyilván megállt a Széchenyi vagy a Lukács pénztára előtt, s ráébredt, hogy hatvan korona kevesebb, mint 1200 forint.
Ehhez jön az udvariasság. Összehasonlítva a szlovákiai meg valamelyik magyar fürdő kabinosait, a különbséget csak Bruckner maratoni szimfóniáival lehetne hűen kifejezni – az előbbiek javára. Ennek persze következménye van. Amikor nemrég Leányfalun jártam, a fürdő vezetője sírt-rítt, mondván: a párkányi hídavatás óta elpártoltak tőlük a pesti vendégek. Megnéztem az öltözőket, a víz tisztaságát, a kabinosok ábrázatát, és azt kérdeztem tőle: mást várt?
A párkányi fürdő remek példa arra, hogy lehet valamit okosan működtetni. A recept így hangzik: végy egy ügyes, főiskolát végzett, fiatal igazgatót, amilyen itt Gyetven Miklós. Ha megvan, készíttess vele reális terveket, és valósítsd meg úgy, hogy a vendég elvigye messzire a fürdő jó hírét. De vigyázz, el ne add valami ragacsos kezű kapitalistának, maradjon a városodé.
Párkányban 1978-ban készült el az első medence. A víz nem gyógyhatású, mégis felhúztak a fürdő területén egy szállót, építettek kempinget, több éttermet, büfét. Az eredmény? Naponta kétezer vendég kaphat szállást, és a jövő évre már csaknem minden ágy foglalt. Nem vastag bukszájú svédek, svájciak vagy kanadaiak foglalták le őket: szlovákok és csehek. A négy hónapos nyári nyitva tartás idei bevétele negyvenmillió korona volt. Az utolsó fillérig visszaforgatták a fürdő fejlesztésébe, amelynek vagyona 2002-ben 17 millió koronával nőtt.
Nálunk meg panaszkodnak, hogy ráfizetéses minden fürdőnk – két-háromszoros árak mellett. Ó, édes hozzá nem értés! Mily nagy vagy te!
*
A Szent Imre tér sarkán tábla: a temetkezési cégé. Ha az anyaországi magyarnak megéri átkelni a Dunán, mert olcsóbb a benzin és olcsóbb a fürdővíz, ugyan mennyibe kerülhet Párkányban a halál?
Az utolsó tisztességért felelős ember nem ideges, fel se áll, amikor belépek. Koporsós lesz a temetés? Olyanforma. És dióból vagy egyszerűbb fából? Ó, egészen egyszerűből. És kérnek szállítást is, ugye? Természetesen. Akkor hét-nyolcezerből biztosan kijön. Gyorsan megszorzom hattal: még ötvenezer forint sincs. Itthon mindez legalább százba kerül. Megéri.
Egy baj van csak: Samek ezredes. A határon órákig várakoztatná az embert, az meg nyáridőben ilyen pakkal nem megy.