„Hol sírjaink domborulnak...”

Tizenhét évvel ezelőtt egy nemzetközi fotópályázaton nyert díj átvételére utazott ki Londonba Kapocsy György. Akkor jutott el életében először a Westminster-apátsághoz. Ámulva járta végig a nevezetes épületet, a templomot, amelyben az angol történelem és kultúrtörténet nagyjai nyugszanak. A brit história megannyi hírességének itt található a sírja vagy az emlékműve, sok uralkodót is ide temettek. A költők sarkában, az apátság déli kereszthajójában pedig tiszteletét teheti a zarándok Shakespeare, Burns, Kipling, Byron síremléke előtt. Keserű indulat fogta el akkor a magyar vándort: hát a mi magyar panteonunk? – kérdezte önmagától. Árpád-házi királyaink idegen zsoldosok által szétdúlt földi maradványai, határainkon túl védhetetlenné vált nagy magyarok, Hunyadi János, Zrínyi Miklós sírjai? Mikes Kelemen messzi idegenben hagyott hamvai? Balassi Bálint és Petőfi Sándor nyughelye? Hazatérve bármerre járt is masinájával a természetfotós, fényképezni kezdte a temetőket és az emlékhelyeket is, nem csak a magyarság nevezetes fáit és szülőföldünk szép határait. Helytörténészek kalauzolták elfelejtett nagyjaink nyughelyéhez, levéltárosok, muzeológusok segítették (ha segítették) kideríteni, megvan-e még Zrínyi Miklós földi maradványa. És Hunyadi csontjai? Így állt össze Kapocsy György huszonnegyedik könyvének anyaga harmincegy nevezetes magyar sír fényképével és ugyanannyi emelkedett és fontos idézettel. Szent István – feltételezett – nyughelyét mutatja az első felvétel, a székesfehérvári Nemzeti Emlékhelyet, mellette a nagy királynak fiához írt Intelmeiből a XXI. századi utódok számára tán leginkább megszívlelendő részlet: Sis honestus! – Légy becsületes! Légy türelmes mindenekhez, nemcsak a hatalmasokhoz, hanem azokhoz, akik nem férnek a hatalomhoz. Azután légy erős, nehogy a szerencse túlságosan felvessen, vagy a balsors letaszítson… A könyv – amelynek kiadását a Kairosz november első napjaira időzítette – címét is, mottóját is Petőfi Sándortól vette. A cím – „Hol sírjaink domborulnak…” – a Nemzeti dalból való. A mottó – „Más hazában híven őrzik / Mindazt, ami nemzeti, / Ősi kincsét a magyar nép / Megveti és elveti…” – az 1845-ben írt A magyar nemzetből származik.
A kötetben a Petőfi család – az utóbbi időben oly sok (rosszízű) polémiában középpontba állított – sírjáról szintén látható felvétel, rehabilitációként is az elszenvedett méltatlanságok után. Van, ahol a bérctetőn magányosan álló hatalmas fa helyettesíti a síremléket (Wass Albertét például), és van, ahol a temetésről szóló tudósítás jelzi, kit tisztelhet a magyarság az elköltözöttben. Ezért került a „legnagyobb magyar”, Széchenyi István nagycenki kriptájának képe mellé egy szűkszavú sajtóbeszámoló, ékes bizonyságául annak, hogy akit a nemzet igazán szeretett, azt a hatalommal is dacolva szokta volt gyászolni, siratni. Természetesen helye van e könyvben a 301-es parcelláról készült felvételnek, az 1956-os forradalom névtelen hősének állított emlékoszlopnak, Eger hős védőinek… A szerző hosszan meséli minden egyes felvétel történetét. Miként tiltották meg neki, hogy II. Rákóczi Ferenc síremlékét a kassai dómban lefotózza, ki vezette el a szlovákiai Margonyán Dessewffy Arisztid földi maradványaihoz, és miért nem jutott el Gyulafehérvárra, Hunyadi János többször is kirabolt kőkoporsójához. Miként járta végig Kolozsváron a Házsongárdi temetőt, és hogyan bukkant rá a Felvidéken, szinte véletlenül, Szinyei Merse Pál sírjára.
A hírlapíró persze – ahogy bizonyára a kötet majdani olvasói is – a saját ismeretei és érzelmei szerint kialakított „nemzeti panteont” várná e nemes szándékkal összeállított szép kiadványtól; Ady emlékét keresi benne, Illyés Gyuláét, a Márai Sándor hamvainak örök nyugodalmat adó tenger hullámait. Kapocsy György korábbi könyveinek ismeretében azt is fölveti: vajon a szerző és a szerkesztő nem szolgálta volna jobban az olvasót, ha a képek mellé életrajzi ismertetőket tesz a nagy halottaktól választott idézetek helyett? Határozott nem a felelet, és Kapocsy György a könyv indítékául szolgáló, a Westminster-apátságban tett megrendítő látogatása melletti másik alapélményéről kezd el beszélni. A gyermeknek arról a fájdalmáról, amelyet a hiány vésett a lelkébe: a „túlsó partra” költözött szülőkkel elszalasztott utolsó nagy beszélgetésé. A nagy beszélgetéseket sorra-rendre elmulasztjuk történelmünk jeleseivel is. Elmulasztatják velünk, olykor szinte menetrendszerűen. Kapocsy György könyvének gondosan kiválogatott szemelvényei talán ráébreszthetnek bennünket, hogy mekkora veszteségeket halmozunk fel emiatt. De más természetű felismeréseket is felszínre hozhat bennünk a Kairosz legfrissebb kiadványa. Azt például, hogy a sírok után jó volna egyszer számba venni a bölcsőket is. Legnagyobbjaink szülőházait – a kunyhótól a palotáig. Megmaradt még belőlük egynéhány – esetleg több is, mint a végső nyughelyekből. A bizakodásra nehezen fogható magyarság talán derűsebbnek látná a jövőt, ha a nagy elődök szülőházaiból építene magának nemzeti panteont, nem a koporsókból. Nem a sírkeresztekből.