Magyar Nemzet: Az alkotmánybírósági vizsgálatot elindító beadvány szerint az egészségügyi törvény ellentétes az alkotmánnyal, mert az eutanáziát nem teszi lehetővé…
Szőgyényi József: Azzal az alkotmányos kitétellel ütközik a törvény, hogy az emberi méltósághoz való jog mindenkit megillet. Ha méltósággal lehet élni, lehessen méltósággal meghalni is. Az a beteg pedig, akit már gép lélegeztet, és minden vegetatív funkciót segítséggel kell elvégeznie, meg van fosztva az emberi méltóságtól. A modern betegjogok között van az önrendelkezés joga is; ez azt jelenti, hogy a saját életéről mindenki szabadon rendelkezhet. Ez persze összefügg az orvos felvilágosítási kötelezettségével. Ha jól tudom, a „kegyes hazugság” gyakorlata még érvényben van…
Makó János: Az orvosnak igazat kell mondania, de kíméletesen, fokozatosan, mindig csak annyit közölve, amennyit a beteg lelkileg kibír. A medikusokat már tizenöt éve erre oktatjuk. Nagyon fontos a megfelelő információ. Az önrendelkezési jog időnként épp a beteg érdeke ellen van, mert nem tudja, a kezeléssel mit utasít vissza. Egy öregúr, aki prosztatarákban szenvedett, azt mondta: hazamegy, ne kezeljük tovább. Jogász fia ott állt mellette, közölte, hogy jogilag teljesen tiszta az ügy, nyugodtan elengedhetjük. Fél órám volt, hogy meggyőzzem a bácsit: egyezzen bele még egy urológiai műtétbe. Belegyezett. A műtét sikerült, és a bácsi élt tovább. De említhetem egy műveseosztályon dolgozó nővér esetét is, akinek csak egy veséje volt. Azt mondta, ha rosszabbodik az állapota, nem fogadja el a művesekezelést, inkább meghal. S amikor rosszul lett, hatan-heten próbáltuk meggyőzni, fogadja el a kezelést. Hazament, huszonöt évesen. Két nap múlva visszahozta az édesanyja, és könyörgött: mentsük meg a lányát. Gépre raktuk. Amikor fölébredt, nem tett szemrehányást. Utána bejáró beteg lett. Három nap múlva közölte, hogy felvételizik az Egészségügyi Főiskolára, oktató szakra. Ez ötéves képzés. Fölvették. Két év múlva vesét kapott. Elvégezte a főiskolát, a diplomamunkáját a művesés betegek pszichés problémáiról írta, jelesre. Szomorú dolog, hogy később májrákban halt meg, egészséges vesével.
Szőgyényi József: Más egy dialíziskezelésre járó vesebeteg, és más az, amikor ki lehet mutatni, hogy a gyógyíthatatlan beteg fájdalma már elviselhetetlen, egyre nagyobb dózisban kell neki morfiumot adni, és amennyit az orvos ezzel gyógyít, ugyanannyi kárt is okoz a mellékhatásokkal, tehát minden injekcióval egy lépéssel közelebb viszi a halálhoz. Ha az orvos a beavatkozás előtt kikéri a beteg hozzájárulását, ha a betegnek joga van írásba adni, hogy hozzájárul az életmentő beavatkozáshoz, miért nem adhatja írásba, hogy kéri az utolsó percei megkönnyebbítését, a haldoklás megrövidítését egy gyors injekcióval?
Makó János: Mint orvosnak az lehet a célom, hogy enyhítsem a fájdalmát, de nem adok olyan injekciót, amitől meghal. Ezt a hippokratészi eskü is magában foglalja: „Halált hozó gyógyszert senkinek sem adok, még kérésére sem.”
Szőgyényi József: Ez nem az élet, pusztán a haldoklás meghosszabbítása. Egyébként Hippokratész maga is gyakorolta az eutanáziát, ezt a passzust csak a XVI. században ragasztották az eskühöz.
Makó János: A beteg maga sem akar meghalni, csak a fájdalmaitól szeretne szabadulni.
Szőgyényi József: Doktor úr, hány csövet fog még bevezetni a betegekbe, hogy kapják a táplálékot, a levegőt, holott már nem is tudnak magukról?
Makó János: Ha a beteg nem akarja, egyet sem. Hagyjuk, hogy a betegség magától, természetes módon a halálhoz vezessen. Ha egy vesebeteg visszautasítja a kezelést, azt – ha jól tudom, XII. Pius pápa óta – a katolikus egyház sem minősíti öngyilkosságnak. Az orvosi kamara etikai kódexe szerint az eutanázia az orvos azon tevékenysége, amelynek célja a beteg halála. Nem eutanázia, ha nem adunk meg mindent a gyógyíthatatlan haldoklónak, amennyiben a beteg ezt kifejezetten kéri. Ez az úgynevezett palliatív medicina: csupán enni, inni adunk, fájdalmat csillapítunk. Passzív eutanázia a kamara etikai bizottságának álláspontja szerint tulajdonképpen nincs, csak aktív, amikor az orvos azért avatkozik be, hogy megrövidítse a beteg életét.
Somfai Béla: Eutanázia a katolikus erkölcsteológia szerint minden olyan cselekedet vagy cselekedetmulasztás, amely – akár a cselekedet természete folytán, akár a cselekvő szándékából – a beteg halálát okozza a szenvedés megszüntetése érdekében. Ma már orvosi szempontból nincsen erre szükség: az, hogy valaki minimális szenvedéssel múljék ki a világból, szinte mindig megoldható. S ha technikailag nem is látszik a különbség a haldoklás meghosszabbítása és a szenvedés csökkentése között, itt vizsgálni kell az orvos és a beteg, valamint a társadalom és a beteg viszonyát is. Ha az orvos szándéka megváltozik, az orvos-beteg kapcsolat is megváltozik. Lehet, hogy külső szemlélő számára nincs különbség: ha az orvos morfinnal csökkenti a fájdalmat, azon az áron is, hogy közelebb kerül a beteg a halálhoz, miért nem öli meg inkább? Mert ahhoz a szándékát meg kellene változtatnia. Olyat kéne tennie, amiről tudja, hogy az első és közvetlen következménye a beteg halála.
Magyar Nemzet: Tehát lehetetlen etikus döntést hozni egy élet befejezéséről?
Somfai Béla: Az eutanázia igenlői mindig a magánszféra területére tolják ezt a kérdést. A betegnek joga van saját elhatározásából kérni az orvost, persze az orvos nem köteles végrehajtani, és akkor kereshet mást a beteg. Azonban ezzel a nyugati jogfejlődés utolsó kétszáz éves folyamata megtört. A civilizáció egyik jelentős állomása volt, hogy az életet a társadalom, illetve az államhatalom köteles védeni. A vérbosszú és a párbaj büntetendő cselekedetté vált; a modern gondolkodás afelé halad, hogy a halálbüntetést is meg kell szüntetni, és háború sem old meg konfliktusokat. A halál okozása olyan kérdés, amelyben a közösség dönt. A méltóság kérdése ebben az összefüggésben másképpen kell, hogy megfogalmazódjék: hogyan gyakorolható az emberi méltóság, ha nem is létezik az, aki a méltóságát szabad döntéssel gyakorolhatja? Valójában az emberélet kezdete és vége kicsúszik az egyéni döntéshozatal keretei közül. Ki kérdezte meg, hogy akarok-e élni? Erre az egzisztencialista filozófia azt válaszolja, hogy senki sem kérdezte, de – épp ezért – önmagamnak föltehetem a kérdést: akarok-e élni, és jogom van erre nemmel válaszolni, s ebben senki nem akadályozhat meg. Ez a gondolkodásmód a gyökere az eutanázia igenlésének és a gyakorlatának, ami egyre jobban terjed. A hitleri nemzetiszocialista, a japán meg a szovjet tapasztalatok – amelyek igen keserűek voltak – lelassították a folyamatot, de ezeket mára elfelejtettük.
Dizseri Tamás: Hogy az eutanázia kérdésére milyen választ adunk, az attól függ, milyen az emberképünk. Ha számomra az ember nem transzcendálható, nem lépi túl önmagát, ha a léte nem a túlnaniban gyökerezik, és nincs folytatása, akkor egészen más választ fogok adni erre a kérdésre, mint ha hitem szerint a földi lét nem ponttal, hanem kettősponttal végződik, tehát folytatódik. Nem mindegy, hogy teremtett lény vagyok, és számadással tartozom a Teremtőmnek, vagy nem tudok konzekvens és kielégítő választ adni arra, honnan jövök és hová megyek. Az eutanázia problémája ölelkezik a másik határhelyzettel, az élet kezdetével. Nagy viták folynak az őssejt problematikájáról, hogy a megtermékenyített petesejt mely növekedési fázistól tekinthető emberi életnek. Mikortól és meddig tekinthető emberi életnek az élet: ezek a kérdések emberképünktől nem választhatók el.
Magyar Nemzet: A haldoklók nem az élet vagy halál kérdéséről döntenek, hiszen tudják, hogy meg fognak halni. A rossz, tehát lassú és szenvedésteljes haldoklás helyett a jó – gyors és könnyű – halált szeretnék választani.
Somfai Béla: A jó halál fogalma is problematikus. Ezt ügyvédek, alkotmányjogászok vagy papok, orvosok találták ki, és szubjektív, pszichológiai háttere van: a szenvedés szemlélőjében ébred föl a gondolat, hogy „én így nem akarnék élni”, vagy „jobb lenne ennek az embernek meghalni”. Ennek az érvnek alapvető gyengéje, hogy a halálról nincs tapasztalatunk; akinek sikerül meghalni, az nem tudja elmondani, hogy milyen. Ezért az „én így nem akarnék” nem elég érv ahhoz, hogy egy törvényes rendszert építsünk rá. Az elviselhetetlen szenvedés jogilag meghatározhatatlan, mindenki számára mást jelent.
Dizseri Tamás: Akadémikus vitákat folytatni a szenvedésről relatíve könnyű dolog, átélni azonban gyötrelmes, egzisztenciális élmény. Gyakran még azok sem tudnak igazán jól beszélni erről, akik valóban mély szenvedéseket éltek át.
Makó János: Harminc éve dolgozom olyan osztályon, ahol a beteg tudja: ha nem kap kezelést, meg fog halni. Összesen egy beteggel találkoztam, aki kérte az aktív eutanáziát, és ez az ember mélyen hívő volt. Tizenöt évi kezelés állt mögötte, a csontjai már törékenyek voltak, mint a száraz papír. Fulladt, nem volt vérnyomása, nem lehetett kezelni. A felesége azt mondta: tudjuk, hogy tele van vízzel. Meg fog fulladni. Megköszöntük Istennek az eddigi életét, és szeretnénk, ha nem kéne tovább szenvednie. Nagy belső konfliktust éltem át. Végül egy tized milliliter vénás morfiumot adtam, ami még nem okoz légzésbénulást. Ennek többszöröse lett volna a halálos dózis. Eltelt három óra, megint adtunk ugyanannyit. Szépen elaludt, és estére meghalt – egyébként másnap halt volna meg.
Dizseri Tamás: Kitartok amellett, hogy ha a „honnan jövök” és „hová megyek” alapkérdésekre nem ad az ember jó választ, maga az élet is szorongással fog eltelni, ami a kor előrehaladtával, esetleg egy szenvedésteli betegségben fokozódni fog. Nem mindegy, hogy ezzel a szorongással egyedül kell-e megküzdenünk. Valóban nem egyéni, hanem közösségi ügyről van szó, hiszen ezeket a terheket általában nem lehet egyedül hordozni. Vannak viszont élményeim emberekről, akik a „hazatérésükre” tudatosan készülődtek, súlyos fájdalmak között is. Személyes hitük volt az erőforrásuk. Ez egészen más minőség. Persze hívő emberben is felmerül a kérdés, miért kell szenvednem, s az evangéliumok sem állítják, hogy a szenvedés és a halál jó dolog. Krisztus így imádkozott halála előtt: „ha lehet, múljék el tőlem ez a keserű pohár”. A nagy kérdés az, hogy az individualizált társadalomban, ahol a legtöbb ember önmagáért küzd egy életen keresztül, és gyakran kénytelen maga körül mindent letiporni, akkor az utolsó pillanatban vajon honnan várja a segítséget? A család komoly esélyt jelentene, csakhogy az emberek jelentős része nem él meleg családi légkörben, s mivel az élete magányos, a halála is az lesz.
Somfai Béla: A magányosan szenvedő ember valóban sokkal kevesebbet tud elviselni, mint akit a szerettei ápolnak és gondoznak. Milyen társadalomban akarunk élni? Olyanban, amelyik szeretettel és gondoskodással veszi körül a szenvedőt, vagy olyanban, amelyik inkább „átsegíti” a halálba? Ha a döntés a magánszféra területére kerül, akkor az orvos – s még inkább a beteg – súlyos veszélyeknek lesz kitéve. Ha olyan társadalomban élünk, amely azt mondhatja: ez az élet már fölösleges, s a meghalni kívánó kérésének mindenáron eleget kell tenni, akkor tág kapuk nyílhatnak másfajta, halált hozó döntéseknek. Többé nem lehet majd kontrollálni ezt a területet. Magam is hallottam olyan esetet, mikor a gazdag idős ember családja, amely alig várja az örökséget, eutanáziát akart…
Makó János: Én is azt tapasztalom, hogy azok a betegek, akiket a családja szeretettel vesz körül, elviselik a művesekezelést, és nem kérik a felfüggesztését. Nem a betegek akarják az eutanáziát elterjeszteni, hanem azok, akik filozófiai, jogi, szociológiai kérdést látnak benne. Ha a család tehernek érzi a beteget, akkor kéri az eutanáziát. A haldokló teher a családnak és a társadalomnak, mert ma az ember értéke attól függ, hogy mennyi és milyen munkát végez. Meg kell értetni a társadalommal, hogy a beteg ember épp olyan értékes, mint az egészséges. Bizonyos emberek örülnének, ha a gyógyíthatatlan betegek be akarnák fejezni az életüket, hiszen „miért költsünk rájuk, ha már nem hasznos tagjai a társadalomnak?” Az egészségügyi törvény megadja a jogot, hogy a beteg visszautasítsa a kezelést. Azt nem mondja ki, hogy a betegnek joga van a gyógyuláshoz, az orvosnak viszont előírja, hogy ésszerűen használja fel a rendelkezésre álló erőforrásokat. Van tehát egy financiális indoka is az eutanáziának.
Szőgyényi József: Lehet, hogy nem eutanáziáról kéne beszélni. Ez rossz ízű szó, tekintve, hogy a náci Németországban használták…
Somfai Béla: Tévedés, ezerkilencszázhúsz körül az angol parlament felsőházában egyetlen szavazaton múlott, hogy nem vezették be az eutanáziát az orvosi gyakorlatba.
Dizseri Tamás: A közgondolkozás számára izgalmas téma az eutanázia, igazi bulvárcsemege, miközben nem foglalkozunk azzal, hogy emberek tízezrei méltatlan körülmények között halnak meg. Ez farizeusi magatartás. Ebben a társadalom és az egészségügy súlyosan vétkes. A hospice-mozgalom szerény mértékű támogatásával csak lelkiismeretünket nyugtathatjuk, hiszen a néhány ismert kezdeményezés a szükséges segítségnek csupán töredékét jelenti.
Makó János: A társadalom a felelős, mert az állam nem ad a költségvetésből elegendő pénzt az egészségügynek. A társadalom pedig nem neveli gyermekkortól az embereket arra, hogy le kell tudni mondani a másikért. Lehet, hogy a keresztény világképből ez egyenesen következik, de nem muszáj kereszténynek lenni ahhoz, hogy valaki lemondásra legyen képes a rokonaiért. Az idősek, az elesettek gondozására és megbecsülésére kéne nevelni a gyerekeket, nem arra, hogy átsegítsük őket a halálba. Ráadásul mindezt leöntve az emberi jogok mázával.
Dizseri Tamás: Nem minden a pénz. Az európai civilizáció válságjelenségével állunk szemben. Nyugat-Európában tisztességesen megfizetik az orvosokat és nővéreket, mégis, Norvégiától Hollandiáig mindenütt megjelent már az orvoshiány is, mert a gyógyító hivatást, ápolást egyre kevesebben vállalják. Azt gondolom, itt elvi kérdésekről van szó: a mai kor embere nem óhajt a másik nyomorúságával, szenvedésével foglalkozni. S ez az individualizmus egyenes következménye. Ránk, magyarokra többletteherként nehezedik az egészségügy súlyos pénztelensége. A társadalom rohamos öregedése egyre drámaibb helyzetet teremt. Az eddiginél sokkal tudatosabban kellene felkészülnünk az időskorúak gondozására s az utolsó úton való elkísérésükre.
Makó János: Társadalmi, erkölcsi szellemiségünkben kellene óriási változásoknak bekövetkezniük. Nehéz a másik terhe, különösen, ha magam is sokat hordozok – és a magyar egészségügy sokat hordoz.
Magyar Nemzet: Nincs abban ellentmondás, hogy miközben mindannyian a társadalom felelősségéről és a család hiányáról beszélnek, a médiában nyilvánosságot kapó ügyekben mindig ott áll az eutanáziát kérő beteg mögött a szerető család?
Makó János: Mert ezeket az eseteket emelik ki. Így akarják az eutanáziát elfogadhatóvá tenni. Mi viszont a betegek között élünk, és tökéletesen tisztában vagyunk vele: álérv, hogy „ne hagyjuk a beteget szenvedni”, hiszen az orvostudomány ma már valóban hatékonyan tudja csillapítani a fájdalmakat.
Somfai Béla: A hírek értékelését segítheti az az adat, hogy Angliában csupán a lakosság huszonöt százaléka él a hagyományos értelemben vett családban. Tehát az eutanázia valóban a XX. századi individualizálódó társadalom és a liberális jogalkotás együttes hatásainak problémája. Magyarországon ezért a törvényhozóknak elsősorban a kezelés visszautasításának jogi körülményeit kellene megfelelően szabályozniuk.
Dizseri Tamás: Sajnos a médiában ebben a kérdésben is leginkább csak felelőtlenséggel találkozunk. Az egyik kereskedelmi televízió munkatársa fölhívott, hogy szeretne riportot készíteni a kórházban, és a műsorban egy haldokló kisgyerek elmesélhetné, miként készül a halálra. Természetesen nem engedélyeztem a forgatást, de mélyen lehangolt a média gátlástalan tapintatlansága, amellyel a gyermekhalál emberi drámáját közelítette meg. Számomra ez az erkölcsi mélypont arra is figyelmeztet: nagyon óvatosnak, de nagyon határozottnak kell lennünk az eutanáziával kapcsolatban. Brecht szerint nagy dolog, ha valaki föláll a tömegben, és határozottan azt mondja: nem. Előfordulhat, hogy az eutanázia vitájában is eljutunk oda, amikor a tömeg ugyan igent mond, nekünk azonban egyértelmű nemmel kell felelnünk.
Magyar Nemzet: Két kérdés is fölmerül az önrendelkezéssel kapcsolatban: egyrészt hogy a halál közelsége miatt depresszióba süllyedt ember képes-e jó döntést hozni, másrészt dönthet-e más a beteg helyett.
Makó János: A közvéleményt leginkább megrázó ügy – amikor az édesanya megölte kislányát, mert nem bírta nézni a gyermek szenvedéseit – kivizsgálásában aktívan részt vettem. Ebben az esetben egyértelműen az orvos hibázott, mert úgy engedte haza a gyermeket, hogy nem adott neki fájdalomcsillapítót. A súlyos állapotú betegeknél pedig előírás, hogy a beteget pszichiáternek kell megvizsgálnia, a döntéshozatal során épelméjű volt-e.
Dizseri Tamás: Az említett esetben is tetten érhető az egészségügy felelőssége, mert a lelki terhet, amit egy haldokló kisgyerek ápolása jelent, nem szabad az édesanyának egyedül viselnie. De említhetném azt a kisgyermeket is, aki szociális és gyámügyi rendszerünk asszisztenciája mellett halt éhen. Okkal vethetjük fel, vajon az eutanázia napjaink legfontosabb kérdése-e, miközben a szükségesnél jóval kevesebb fájdalomambulancia működik az országban, s ezekben a rendelőkben is órákig kell sorban állni egy-egy konzíliumra, rövid kezelésre várva.
Szőgyényi József: Egy panellakásban, ahol két-három generáció él együtt, hogyan lehet ellátni egy haldokló beteget? Sehogy. De az alulfinanszírozott kórházi ellátás és a hospice-mozgalom is képtelen erre. Itt van a Faludi Tímea ügye. Egyetlen nővér dolgozik egész éjszaka nyolc-tíz haldokló beteg mellett. Fizikailag, idegileg ez a hölgy már tönkrement, hiszen naponta találkozott a halállal.
Somfai Béla: Párhuzamot vonnék az eutanázia és az abortusz között. A törvényes tilalom sehol nem vált be, így az abortusz jó néhány országban megengedett. Kérdés, hogy a keresztény közösségnek a tilalom a feladata, vagy pedig az, hogy biztosítsa a szükséges támogatást mindenkinek, aki meg akarja szülni a gyermekét. Ehhez hasonlóan az eutanázia iránti igény megszüntetése vagy csökkentése lenne számunkra a legsürgetőbb feladat.
Dizseri Tamás: Többek között az abortusz legalizálása miatt Európának hamarosan szembe kell néznie a ténnyel, hogy a jelenlegi életszínvonal fenntartásához két-, háromszázmillió ember fog hiányozni. A legújabb kori civilizáció megoldhatatlan paradoxonok tucatjait termeli, ide sorolható az abortusz és az eutanázia is.
Magyar Nemzet: Milyen megoldás várható az Alkotmánybíróság döntésétől?
Szőgyényi József: Az Alkotmánybíróság döntése megteremtheti a lehetőséget, hogy az orvosok könynyíthessenek a haldoklók helyzetén. A betegeknek pedig az elviselhetetlen gyötrelmektől való szabadulás reményét jelentheti. Természetesen az eutanáziát nem fogják kötelezővé tenni, ahogy a nőgyógyászoknak sem tették kötelezővé az abortuszt.
Somfai Béla: Félek a döntéstől. Ha az alkotmánybírók nem is teszik majd lehetővé az eutanáziát, lehetséges, hogy a jelenlegi törvények módosítására tesznek javaslatot, s ez komoly veszélyeket rejthet magában.
Dizseri Tamás: A legnagyobb dilemma, hogy a tömegek valóban saját szabad akaratukból mondanak-e véleményt, vagy pedig egy radikális, hangos kisebbség álláspontját ismétlik. Ha az Alkotmánybíróságon a holland mintát követő döntés születne, akkor valószínűleg folyamatosan alkotmánysértő leszek, mert az eutanáziára minden esetben nemet fogok mondani. Nem helyénvaló Kharón ladikjából motorcsónakot csinálni.
Makó János: Remélem, hogy az Alkotmánybíróság nem fogja legalizálni az eutanáziát. Már a kezdeményezést is manipuláltnak érzem, hiszen nem a betegektől indult el, ezért ha az Alkotmánybíróság igent mond, akkor minden fórumon hangoztatni fogom a döntés erkölcstelen voltát.
Dr. Makó János belgyógyász, laboratóriumi szakorvos 1936-ban született Kispesten. 1960-ban szerzett diplomát a Budapesti Orvostudományi Egyetemen. Nyolc éven át a Magyar Orvosi Kamara etikai kollégiumának vezetője, jelenleg a kollégium tiszteletbeli elnöke.
Dr. Somfai Béla 1932-ben született Sárszentmiklóson. Filozófiai és teológiai tanulmányait Budapesten, Rómában, Torontóban és Ottawában végezte, 1993-ig montreali és torontói egyetemeken tanított. A Szegedi Hittudományi Főiskola főigazgató-helyettese, megbízott tanszékvezetőként erkölcstant és bioetikát tanít.
Dr. Dizseri Tamás 1949-ben született Szolnokon. A Magyarországi Református Egyház Bethesda Gyermekkórházának főigazgatója, Széchenyi-díjas gyermekorvos, a Magyar Kórházszövetség vezetőségében az egyházi kórházak képviselője.
Dr. Szőgyényi József 1932-ben született Budapesten. 1952-ben az ELTE jogi karán szerzett diplomát, 1962–1987-ig a Legfőbb Ügyészség katonai ügyésze. 1987-től magánügyvéd.
Oroszország
Front Robert C. Castellel – „Olcsóbban, de ugyanazzal az amerikai hegemóniával”
