Kire vár a váradi pláza?

Nagyváradon a város újgazdagok lakta negyedébe, a Szőlődombra vezet egy girbegurba aszfaltcsík, amely érdekes módon (sokéves aszfalttalanság után) a magyar miniszterelnök látogatása előtt pár nappal készült el, és Medgyessy Péter barátja, Alexandru Mudura villájáig tart. A Pece-parti Párizs eme környékének vicces kedvű magyarjai az utcát azonnal D–209-es útnak keresztelték (Romániában a főbb utak jelzései D betűvel kezdődnek – a szerk.), és azt is mesélik, hogy a magas rangú vendég tiszteletére adott váratlan tűzijáték visszahulló petárdái felperzselték az egyik telekszomszéd területét, komoly munkát adva a tűzoltóknak.
Magas kerítés feszül a városból a Déva irányába kivezető főúton. Mögötte épül az a bevásárlóközpont, amelyhez a magyar állam tulajdonában levő Eximbank rekordgyorsasággal, precedens nélküli módon, hétéves futamidőre csaknem 2,6 milliárd forintos hitelt adott. A Lotus Market szintén Mudura érdekeltsége.
A benzinkút után, tömbházak szorításában meghúzódó építési terület két kapuján hatalmas a forgalom, munkagépek és teherjárművek jönnek-mennek, meglepően sok a magyar rendszámú cégautó és mikrobusz. Kétszer is elsétálok ez egykori Dreher sörgyár telke előtt, a kert mögött csupa beton és üveg épület emelkedik ki a sártengerből, igencsak félkész állapotban. A Trianon után a román piac ellátására felépített magyar sörgyár ipariműemlék-jellegű épületeit 2001 februárjában felrobbantották, mert kellett a hely. Temesváron egy hasonló, ám kisebb gyár reprezentatív épületeit hozzászabták az épülő bevásárlóközponthoz.
Közterületen az „ellenséggel”
Amint előveszem a fényképezőgépet, azonnal rám szólnak az őrök. Továbbsétálok a járdán a másik kapu felé, nyakamban a masinával. Alig érek oda, időm sincs a szememhez emelni a készüléket, kétajtós szekrény méretű őr jön felém ordítva. – Mit keresek itt, miért fényképezek, ki vagyok és honnan? – kérdi románul és a kameráért nyúl. A gépet megpróbálom berakni a hónom alá, és elmondom: magyar újságíró vagyok, most épp egy olyan országban, ahol közterületen nyugodtan fényképezhetek bármit.
Az nem úgy van, mondja, mert Mudura úrtól utasítása van. Választhatok: vagy odaadom a gépet, vagy nem enged el addig, amíg meg nem jön egy főnök. Elered az eső, állunk egymással szemben, ő bőszen telefonál. Két hívás közt az igazolványáról érdeklődöm, és arról, hogy tudja-e: neki nincs joga engem feltartóztatni. Igazolványt nem mutat, de a munkások megerősítik, ő a telepet őrző biztonsági cég vezetője.
Amíg várunk, mobilról felhívom a rendőrség segélyhívó vonalát. Panaszt teszek, hogy közterületen fényképeztem, de nem engednek el az őrök. A rendőr igazat ad nekem, és arra kér, adjam át a telefont a biztonságiaknak. A testőr előbb kezd beszélni: elmondja, hogy „ellenséges újságtól jött, odaátról”, hogy Mudura úr magántulajdonát fényképezze. És nem tartóztatott le, hanem szépen megkért, hogy várjam meg a főnökeit. A rendőr hangja elbizonytalanodik, és „jobb a békesség” alapon kér, hogy várjak. Ha nem veszik el a gépem, maradok, ígérem meg neki, és befejezzük a beszélgetést.
Pár perc múlva mustársárga Opel sportkocsi fékez, jól öltözött menedzser asszony száll ki belőle. A neve ismerős, a váradi üzletemberek szerint ő a Lotus Market ügyvezetője. – Tudjuk, hogy kik maguk és miket írnak rólunk – mondja –, és nincs joguk itt fényképezni. Megmutatom neki, hogy neve és telefonszáma már szerepel a jegyzetfüzetemben, s mivel vele is akartam beszélgetni, itt az alkalom, hogy válaszoljon pár kérdésemre. – Magának nem válaszolok – mondja Adina Calinescu, és hosszas tárgyalásba kezdünk a fényképezőgépről. Hiába mondom, hogy ez az épület az én adóforintjaimnak köszönhetően épülhet, addig nem szabadulok, amíg látványosan újra nem kezdem tárcsázni a rendőrséget. Mehetek, mielőtt kicsörögne.
„Piac helyett maffiagazdaság”
Leintek egy taxit, a sofőr már vigyorog. Nem örültek, hogy fényképezett, mondja, s gyorsan előáll a teóriájával: Romániában a piacgazdaság helyett maffiagazdaság lett a kommunizmus után. Ha nincs rejtegetnivalójuk, miért titkolóznak, kérdezi, és megemlíti: reggel egy mérnököt fuvarozott ide, aki elmondta, jókora késésben vannak a december elejére tervezett megnyitóhoz képest, mert bizonyos berendezések nem érkeztek meg időben.
Délután helyi vállalkozókkal találkozom. Egyikük ajánlatokat mutat, elektromos elosztószekrényeket és kapcsolókat szállítottak volna a bevásárlóközpontnak. Ugyanazon nyugati cég termékeit, és olcsóbban, mint ahogy azt a magyar fővállalkozó végül behozta. Egy ideig hitegették őket, aztán semmi nem lett az üzletből. Többen is állítják, hogy helyi alvállalkozóktól csak munkaerőt kérnek, és azokat „nem fizetik túl jól”. Irreális határidőket kötöttek ki, s láthatóan nem fontos nekik, hogy spóroljanak az anyagbeszerzésen, ugyanazt drágábban veszik mástól, sok esetben a saját vállalkozásaiktól. Úgy tudják, a négyzetméterenként havi harminc euróért kínált kereskedelmi felületeket november elsején kellett volna megkapniuk a bérlőknek, hogy legyen idejük felszerelni a boltot a december ötödikei nyitásra. Szerintük volt már cég, amely a késés miatt elállt a bérlettől.
Nagyváradon az üzletemberek szerint egyre csökken a vásárlóerő. Akinek pénze van, az Magyarországon költi el.
A Kolozsvár felé vezető úton nemrég megnyílt Metro áruház is gyengélkedik, s a közeljövőben nyit a Profi és a Billa is jókora áruházat. Azt nem tudják, hogy kinek lesz pénze a havi tizenötezer forintnyi átlagfizetésből a plazában szórakozni.
Telekszerzés ár alatt
A bevásárlóközpont alatti telek egy részét Mudura cége a várossal cserélte, kifizetve a különbözetet. Jóval a piaci ár alatt: másfél millió forintot adott a több mint harmincezer pluszba kapott négyzetméterért. A 2000. december 12-én az 5703-as iktatószámmal ellátott szerződésben az 1480-as és 1481-es helyrajzi számú telkekről mondott le a város. A Bihar megyei földhivataltól kikért telekkönyvi kivonaton (amelyet november nyolcadikán állítottak ki) meglepődve olvasom, hogy a területre a román állam jegyzett be jelzálogot. Ez azért nagyon érdekes, mert a magyar hitelező, az Eximbank vezérigazgatója pár hónapja (miután lapunk foglalkozott a hitelkihelyezéssel) azt nyilatkozta a Népszabadságnak: a hitel biztosítékául szolgál az ingatlan százszázalékos jelzáloga, s a bérleti díjból származó bevételek is az Eximbank számlájára futnak be. Bánki Frigyes, a bank vezetője a Magyar Hírlapnak augusztus nyolcadikán azt nyilatkozta, hogy az Eximbank és a Magyar Exporthitel Biztosító Rt. összevonása nincs napirenden (lapunkban írtunk a tervezett összevonásról, és feltettük a kérdést: ha az Eximbank a Mehibbel kötött biztosítás során tulajdonképpen önmaga számára garantál, akkor ki viseli a kockázatot?). Ehhez képest szeptember hetedikén Medgyessy Péter kinevezte Farkas Istvánt az Eximbank és a Mehib Rt. elnökévé, de még a két cég igazgatótanácsának tagjai között is szinte teljes az átfedés.
A múlt hét hétfőjén (és az ezt követő napokon töbször is) interjúigényt jelentettünk be az Eximbanknál, ám megkeresésünkre péntek délig nem érkezett válasz. Időközben a helyi sajtó archívumaiban böngészve két érdekes cikket is találtunk. A Bihari Napló 1999 októberében arról írt, hogy bezárja a váradi sörgyárat a többségi tulajdonos Alexandru Mudura, annak ellenére, hogy nemrég vásárolta fel az Állami Tulajdonalap részvénycsomagját, és tőkeemlést is végrehajtott. A dolgozók azt kiabálták, becsapták őket, mivel Mudura szeptember 16-án megígérte, hogy nem zárja be a gyárat. Megtaláltuk a Jurnal Bihorean augusztus 10-i számát is, amelyben egy hír arról számolt be: Alexandru Mudura visszakapta román állampolgárságát. A cikk szerint az üzletembert elkísérte a lakossági nyilvántartóhoz Maklari Tiberiu (Tibor) is, az a szekus ezredes, aki őt figyelte 1989 előtt. A tiszt úgy emlékezett, a magyar miniszterelnök barátja a kitelepedésekor nagy hangon kijelentette: „Gazdag emberként fogok visszajönni az országba, és mindannyiótokat alkalmazni foglak, hogy nekem dolgozzatok.”
Maklári Tibor ma Mudura Sándor alkalmazottja.