Micimackó fázik

Micimackó volt az igazi. Akkor még nagyon szerettem Koncz Zsuzsát, egyrészt, mert pici gyerek voltam, aki a Vakond nadrágja mellett élt-halt az említett medve tökkelütött kalandjaiért, másrészt meg nem nagyon voltak mások, csak az államilag kiállított sztárok, akikért kötelező jelleggel illett rajongani. De ez fikarcnyival sem csökkenti a sláger magyar popzenében betöltött kiemelkedő szerepét, melyet jól mutat, hogy Micimackót kizárólag Paff, a bűvös sárkány tudta megszorítani, de csak a hat és tizenkét év közöttiek kategóriájában. Mézesmázos, igazi hollywoodi sikertörténet lehetne tehát a jámbor bocs és a hosszú hajú énekesnő duettje, ha nem szólt volna bele a politika.
Márpedig beleszólt. Mert Koncz Zsuzsa elérkezettnek találta a pillanatot, hogy dalaival újfent politizáljon. És még büszke is rá: „Az utcára kivitt politikai nagygyűléseken az ember látja a közönség soraiban a nagyon fiatal, rajongó, lelkes arcokat. Pont, mint a rockkoncertek közönsége. Imádják a szónokot, csüggenek rajta, sikítanak, kiabálnak, nevetnek és sírnak. Árad róluk az érzelem, indulat. Mérlegelés, vizsgálódás és gondolat nincs jelen, hit, mondhatnám vakhit van inkább. A történelemben előfordult már sokszor ilyen: tapasztalatlan, lelkes tömegeket ragadott magával egy-egy populista vezér. Nemigen nevettünk a történet végén. A szélsőségektől is távol kell maradnunk, erről szól a Többé nem akarom című dal.”
Nehéz megszólalni – még írásban is – ilyen szavak után. Már csak azért is, mert Koncz Zsuzsa valószínűleg személyesen nem jelent meg az „agymosott” polgári ifjak összejövetelein, csupán a magyar média elfogulatlan kilencven százalékából tájékozódhatott az eseményekről. És amikor megnézte például a tv2 példamutatóan objektív tudósítását, akkor szomorúan látta, hogy ahol Orbán Viktor megjelenik, ott nincs jelen gondolat. Csak a vakhit. És amikor Koncz Zsuzsa emígyen megvilágosodott, bizonyosan azon nyomban elhatározta, hogy föllép a bimbózásnak indult diktatúra ellen.
De hol a diktatúrabimbó? – ütközött bele abba a problémába, amelynek megoldásához még önmagánál is nagyobb koponyához fordult segítségért. A Többé nem akarom című dalt ugyanis az a Bródy János jegyzi, aki a választásokat megelőzően a Koncert a köztársaságért elnevezéssel kulturális összejövetelnek álcázott politikai ramazurin „A népköztársaság mindannyiunké!” felkiáltással köszöntötte a résztvevőket, amely mozzanat akkoriban még inkább viccesnek tűnt, ellenben manapság akár látnokinak is nevezhető. Mert a népköztársaság szőröstül-bőröstül a miénk – igaz, demokráciának hívják, de mégis –, talán ezért fáj a Koncz–Bródy kettősnek, ha az új generáció Orbán Viktornak és nem a népi demokratikus Kovács Lászlónak vagy Medgyessy Péternek tapsol.
És ha már a Kossuth téri koncertnél tartunk; az, ugye, nem utcára kivitt politikai nagygyűlés volt? És ott, ugye, nem lehetett látni nagyon fiatal, rajongó, lelkes arcokat, akikből egyszerre áradt az érzelem és az indulat? Nem beszélve azokról az ifjakról, akik majd a lemezbemutató koncerten csápolnak a művésznő polbeat nótájára.
Mindebben az az igazán szomorú, hogy a többek között Bródy János nevével fémjelzett oldalról mást sem hallunk naphosszat, mint hogy temessük be az árkokat, béküljünk ki, tiszteljük a másikat, et cetera, et cetera…, holott épp a Koncz Zsuzsa nyilatkozatához hasonló megszólalások miatt fagyos a hangulat régóta.
Micimackó fázik.