Névjegykártya Wallenbergtől

n Kő András
A napi politikai hírek közé beékelődik egy kopogás. Barátunk, Sz. jön, s egy „Már megyek is!”-sel leül. A szerkesztőség még éledezik. A telefon néma, nem riasztja a munkatársakat. Ez az újságolvasásra szánt idő, zenészeknél hangolásnak nevezik. Hihetjük békés pillanatnak is, amikor még azt mondjuk a kopogásra: szabad!
Ezt használja ki barátunk, Sz., és zakójának bal belső zsebéből a személyi igazolványát húzza elő. Hányszor őriznek ezek az oldalak rejtett kalanddarabkákat, régi és új címeket, ilyen-olyan bankjegyeket! Lapozgat benne előre-hátra, aztán a kezembe csúsztat egy névjegykártyát.
– Nézd – mondja, és várja a hatást.
Nézem, és lassan hátradőlök a széken.
– Lehetséges? – kérdezem hitetlenül.
– Lehetséges – mondja és mosolyog, mint a gyerek, aki valami csodára lelt.
Raoul Wallenberg névjegykártyáját tartom a kezemben!
Most beszéltünk róla annak okán, hogy barátja és munkatársa, Per Angel – akit 1995 novemberében magyar földön is kitüntetettek – néhány hete meghalt. Érdemei között emlegetik, hogy V. Gusztáv svéd király francia nyelvű táviratát Danielsson budapesti svéd követ és Per Angel attasé adta át 1944. július 1-jén Horthynak, hogy mentsék a zsidókat. És a deportálásoknak egy időre vége is szakadt, amíg Szálasi október 16-án át nem vette a hatalmat. Per Angel írja Wallenbergről a budapesti élményeit tartalmazó könyvében: „Meg vagyok győződve arról, hogy senki sem volt alkalmasabb arra a feladatra, amit Raoul elvállalt. Kiváló tárgyaló volt, remek szervező, leleményesen feltalálta magát minden helyzetben, hidegvérű volt, ha kellett, és tudott erélyes is lenni. De szívében idealista volt, mély érzésű ember.”
Hallgatunk. Forgatom a kezemben a kicsiny relikviát, egy szeletét a történelemnek.
– Honnan került elő a kártya? – kérdezem barátunktól, kollégánktól.
– Egy pince mélyéről – feleli –, egy láda aljáról.
S a fantázia már dolgozik is. Wallenberg névjegykártyát adott valakinek, akinek aztán megmentette az életét. Így képzelem, így remélem.
Már sokadszor olvasom a magától értetődőt. Franciául áll a névjegykártyán: Raoul Wallenberg Secrétaire á la légation de S. M. le Roi de Suède Budapest.
Egy idézettöredék Wallenberg kézírásával: „…Az éj folyamán a kis élelmiszer-tartalékok a házak között szétosztandók és a házakban a lakók között is. Az emberek ne csináljanak papiroscsomagot, hanem ruházati cikkekbe csavarják be…”
A névjegykártya miről árulkodna, ha beszélhetne? Elfeledve is megmaradt talizmánnak a zsebben? Vagy közömbösen viselte az időt, vajon épp azért kövesedett úgy bele az öröklétbe? Hányan fogták, forgatták a nehéz időkben az ujjaik között? És talán, vagy természetesen, maga Wallenberg is.
– Hagyd itt egy napig – mondom Sz.-nek –, s gyere be holnap érte.
– Nem veszhet el! – kiáltja nyomatékkal, de tudja, hogy megbízhat bennem.
Most magunkra maradtunk mi ketten. A névjegykártya és én. S kérlelem: üljön le és meséljen.