Rapos Gyula megvilágosodása

Sütött-főzött kora reggel óta az asszony, jó iskolája volt falujában, tudta, mi a kötelessége akkor, amikor férje alvóvendéget hív a házhoz. Levágott egy pulykát, elégedetten nézegette húsát, úgy érezte, a túró, amellyel etette a madarat, megtette a magáét.
Rapos Gyula is elégedetten tett-vett, mindig büszke volt feleségére, főztjét pedig mindennél többre tartotta. Úgy vélte, üzleti sikereit elsősorban annak köszönheti, hogy megfelelő időben a megfelelő gyomrot vezette asztalhoz.
Harmonikus házasság volt az övék, ami persze nem jelenti azt, hogy az esztendők során ne lettek volna – Rapos így hívta őket – bumzlik. Főként, mert az ember szeretett iddogálni, válogatás nélkül döntötte magába a sört, bort, pálinkát (a sorrend fölcserélhető), s bizony, ilyenkor gyakran elszakadt nála a film. Szerencséjére reggelre kialudta magát, s úgy indult neki a napnak, mintha mi sem történt volna.
Ha ivott, bizony a nőkre is rá-ránézett, legalábbis régebben. Volt ugyanis egy eset, amely után eldöntötte, nem hagy támadási felületet a nemek (örök) harca miatt.
Történt pedig, hogy egy átlagosnál lendületesebb pezsgőzést követően addig-addig duruzsolt üzlettársnője fülébe, míg az hajlandó volt visszalopódzni vele az irodába. Élettani szempontból már támadhatatlan volt a szituáció, viszont az illő ruházkodás szabályai még csorbát szenvedtek, amikor felesége rájuk nyitott. Rapos nem vesztette el lélekjelenlétét: miközben villámgyorsan fölrántotta nadrágját, hóna alá csapta zakóját, már kiáltotta is dermedten álló asszonya felé.
– Nem szeretném, ha jobban hinnél a szemednek, mint nekem!
Ezzel sértetten kirohant az irodából, s amikor később felesége – hiába, a sok-sok érzelgős film meg a Júlia-regények! – meg akarta beszélni vele a történteket, szelíden megsimogatta a fejét, csókot lehelt homlokára, és széttárta a kezét:
– Nem tudom, miről beszélsz, drágám, úgy látszik, ez a mániád.
Később sem volt hajlandó elismerni, hogy történt valami, azt viszont elhatározta, hogy a nők – soha! Csak a család… Az italról viszont esze ágában sem volt lemondani. Ha hazafelé tartott, s valamelyik cimborája behívta az ivóba egy pohárra – vacsora előtt gyomrot csinálni –, gondolkodás nélkül vele tartott. Most is azt tervezte, hogy lecsábítja vendégét a sarokra, mielőtt nekiállnak a lakomának. Így is történt: alighogy megjött a férfi, Rapos máris terelte kifelé a házból.
– Aztán nyolcra itthon legyetek! Akkorra lesz kész a vacsora – kiáltott utána felesége, mire a férj legtermészetesebb hangján felelt:
– Ugyan, hova gondolsz, drágám, már háromnegyed nyolckor itthon leszünk.
A kocsmában gyorsan telt-múlt az idő, főként, mert összeakadtak Határ Lajossal, aki illusztris tagja volt a helyi közösségnek. Mindenfajta szószaporítás helyett legyen elég annyi, hogy övé volt az egész folyópart: éttermek, sütödék, butikok, minden, ami csak ingere a nyaralók szemének, szájának. Határ úgy érezte, hogy egy-két pohárnyi idő alatt be kell avatnia az idegent a kisváros minden rejtelmébe. Elmondta például, miért hívja mindenki hatcsöcsűnek a kocsmát, ahol éppen iddogáltak.
– Amikor még volt futballcsapatunk, hoztunk három játékost az enbéegyből! Csak szép pénzért jöttek, de még azt is kikötötték, hogy a feleségek kapjanak közösen, gebinben egy kocsmát. Ez volt az, ahol most ülünk. Érti, ugye? Három nő… az annyi, mint… Pontosan hat, ezt magának nem kell magyaráznom.
Röpültek a percek (gyorsan, mint jó társaságban mindig), olyanynyira, hogy amikor Rapos ránézett az órájára, megdöbbenve látta, hogy elmúlt tíz óra.
– Na, menjünk, ne legyen nagyobb balhé otthon, mint amekkora kell – tuszkolta hirtelen kifelé a vendéget, de Határ megállította.
– Ne menjetek még! Gyertek le velem a folyóra, tekézünk egy jót, akad ott néhány sör is.
Rapos nemet intett, aztán hagyta, hogy a vendége támogatni kezdje hazafelé, a hideg levegőn hirtelen részegebb lett, mint számított rá. Nagy nehezen értek haza, a vendég igencsak megizzadt házigazdája súlya alatt, s amikor az asszony ajtót nyitott, megkönnyebbülten támasztotta a falhoz terhét.
Raposné forrt a méregtől, de nem akart veszekedni az idegen előtt, ezért csak egy mondatot engedett meg magának:
– Gyula, te soha nem tudod, hol a határ!
Férje fölnézett, szemében némi fény gyulladt, elmosolyodott, s diadalmasan kivágta:
– Én ne tudnám, hol a Határ? Most ment le kuglizni a folyóra!