Rokokó marxisták

Szeretem a barátaimat. De hol voltatok, cimborák, amikor ez a papír még üres volt, hm?
Valamit tisztázzunk, már az elején: mostan nem Thomas Wolfe-ról, a nagy amerikai regényíróról (1900–1938), hanem névrokonáról, bizonyos, izé, Thomas Kennerly Wolfe-ról (1931) akarok írni. Születéséről annyit, hogy déli agromókus fia, unalmasan tejbe aprított gyerekkorral. Azért viszonylag kevés fiú próbálja kilencévesen megírni Napóleon életrajzát, nem?
Félben maradt profi baseballjátékos a fazon, félben maradt profi beszélő fej a bölcskarról, félben maradt Thomas Wolfe-, Hemingway-, Steinbeck-, Zola-, Dickens-, Gorkij-, Pilnyak-utánzó. Baseballjátékosnak kicsi volt, bölcsésznek nagy, utánzónak sok.
Miután ledoktorált (Az Amerikai Írók Ligája: kommunista szervezkedési tevékenység az amerikai írók között, 1929–1942), lehetett volna tanársegéd az egyetemen, de a félév úgy jött ki, hogy inkább a munka nélküli foglalkozást választotta.
New York nem kért belőle először. Megírt ötven álláskereső levelet, végül egy massachusettsi világlap, a springfieldi Union alkalmazta. Aztán dél-amerikai tudósító lett.
A New York Herald Tribune-nal fogta meg az isten lábát: a lap a tönk szélén volt. Mi-cso-da sze-ren-cse! Ilyenkor – néha, néha, néha – megengedik, hogy az írók – szigorúan a lap példányszámának emelése érdekében – kísérletezzenek. Ő igazi szépirodalmi eszközöket vetett be a megszokott újságírói stílust megújítandó/endő. Belső monológot, hangutánzást, szimbolizmust (!), áradóan gazdag nyelvű leírást, információkban tobzódó, kifogyhatatlan képekkel teli, sziporkázóan szecessziós, eklektikusan találékony írásmódot alkalmazott a naturalistán megnevező, lényegre törően szikár megfogalmazások mellett.
Szenzációhajhásznak, buta bulvárzsurnalisztának, felszínesen szórakoztatónak tartják némelyek. De hát milyen legyen az újságírás – egyáltalán az írás –, ha nem szórakoztató? Milyen az a regény, amely nem tör népszerűségre? Azaz megértésre? Amely nem gyökeresen új nyelvében, világában?
Amikor a hippimozgalom csúcsán ellátogatott a Haight Ashburybe (itt volt az életforma bölcsője egy azonos nevű utca és park körül San Fransiscóban), Ken Kesey kommunájába, akkor sem azt írta meg, hogy Kesey és a haverjai hogyan itták narancslével hígítva az LSD-t (bár azt is), hanem azt, milyen, ha az ember mesterséges, ezért veszélyes és pusztító hallucinogént fogyaszt. Milyen az az érzés belülről, mikor egy másodperc alatt körbefutod a földet, miközben úgy érzed, évek telnek el.
Ezt már a The Electric Kool-Acid Test című munkájában írta, melyet sosem fordítottak le magyarra. (Oroszra se, ahogy a moszkvai túsztragédiát követően láthatjuk.) De lefordították A kandírozott mandarinzselé-színű áramvonal című publicisztikai gyűjteményét, az „új zsurnalizmus” első megvalósulását, nem sokkal megjelenése után az Európa Kiadó feledhetetlen Modern Könyvtár sorozatában. Ezzel Tom Wolfe – akinek nem akarok életrajzírója lenni – belépett az életembe, és megváltoztatott ezt-azt.
Na, jó. Miről is beszélünk most? Na, na, na… Ná, ná, ná, ná…Hej-hej… Ne. De. Az amerikai kapcsolat címen (Hooking Up) magyarra szédített, hibákkal teli könyvről, vagy inkább Tom Wolfe történelem- és valóságlátásáról?
Nem olyan jó a fordítás, hogy dicsérjük, de nem is olyan ciki, hogy részletesen kitérjünk a fordítók helyenkénti rossz magyarságára, az amcsi szlengben való tájékozatlanságára. Most szólok a műről, mert nálam most jött el az ideje. Nektek is, jó honjaim, mert magyarul az idén jelent meg.
Szóval? Szóval, szóval… Tettel. Kik is azok a rokokó marxisták? Egy esszé mondja ezt el a többi közt a kötetben. Nézzük meg kicsit rész-le-te-seb-ben. Idézek a fordítótól:
„Megmozdult e egyetlen dalnok, hogy nagyszerű himnuszt költsön (…) Amerikának, annak a nemzetnek, amely az éppen elmúlt évszázadban két barbár nacionalista (!) testvéri szövetség, a német nácik és az orosz kommunisták, két olyan módszeres rabszolgavadász ragadozó fölé kerekedett, akikhez képest a hunok és a magyarok kezdők voltak?”
Meg kell mondanunk, hogy T. W. találkozott egy magyar egyetemistával (innen tudhat a rokonságról), de persze alhangja sincs, milyen magas rendű is volt a hun vagy netán a magyar kultúra. Egy amerikaitól nem is lehet várni ennek tudását. Egy T. W.-tól igen. De mit remélhetünk attól az írástudótól, aki bálványozza Nietzschét, és kedveli Clemencau-t? Na már most akkor. Vagy máskor. Mit akar ez a krapek? Bebizonyítani, hogy a huszadik század Amerikáé volt (ez nagyjából így is van), és hogy a huszonegyedik is az övé lesz. Ebben téved. T. W. nem tudja (nincs újságírói tapasztalata): Amerika nem képes lenyelni Kínát (bár Amerázsia egyelőre jobban működik, mint az EU), hanem pont fordítva lesz.
Azt jól látja, hogy Amerika egyedül maradt a porondon az erő cirkuszában. A bunkoáziájával együtt. Elmondja, hogy a fasizmus valójában marxista találmány volt. „A marxisták ellopták a nevet Mussolinitól, és ezt alkalmazták Hitler nácijaira, ügyesen elkendőzve azt a tényt, hogy a nácik a marxisták zászlóvivőihez, a szovjet kommunistákhoz hasonlóan forradalmi szocialisták voltak.” T. W. szótárában a holokauszt és a gulág rokon fogalmak. Hogy miért nem lesz Amerikában forradalom?
„Odáig fajultak a dolgok, hogy az ember nem éri utol a tetőfedőjét vagy uszodájának tisztítóját, mert éppen egy Royal Caribbean luxushajóúton van a harmadik feleségével.”
Az úgynevezett értelmiségieket mindez nem zavarta, és nem is zavarja abban, hogy lefasisztázzanak mindenkit, aki nekik nem tetszik: a lopakodó, preventív fasizmus (Herbert Marcuse, kiben én is hittem egykoron), a helyi fasizmus (Walter Lippmann), a fasizmus pereme (Charles Reich), az informális fasizmus (Philip Green), a latens fasizmus (Dotson Rader) kitalálói és propagálói a rokokó marxisták ősképei. Már ha lehet ilyet mondani.
Lehet.
És kik a majmolók? Susan Sontag (Jézusom, egy novelláját le is fordítottam) és akik rasszistának, homofóbnak, szexistának bélyegeznek minden átlag amerikait, aki nem tud és nem is akar politikailag korrekt lenni, mert félti a családját a homokosoktól, a leszbiktől, a másságosoktól, mert ő egy bunkó. Rengetegen élnek meg ilyen dolgok propagálásából a mai amerikai egyetemeken. Ide szorultak vissza a mai, kicsit cikornyás, kicsit finomkodó, kicsit negédes marxisták. Ez a divat. Leszbinek, melegnek, transzvesztitának, biszexnek, nemnélkülinek, etnofilnek, másmilyennek lenni. Az olvasztótégelynek vége.
Az amerikaiaknak esetleg több a pénzük, a vagyonuk, technológiailag fejlettebbek és kényelmesebben élnek, mint a mexikóiak vagy a kanadaiak, de ha a társadalmi rétegződésről beszélünk – az emberi fajta változatait, nemeket, osztályokat (ha van még ilyen), etnikai háttereket és regionális különbségeket értve rajta –, mégis elmaradottak. Mondják a rokokó majmok, akik közt barátaim is vannak. (Ők meg az üres papír? Ja.)
Ezt az efféle nép nem eszi meg. Elege van belőle, és ezt olyanok, mint T. W. ki is mondják. Lehet, hogy ez a bűne. Kap is a pofájára eleget (különben kifáradt) íróktól, mint Mailer vagy Updike. De csak azért, mert T. W. népszerű író. Ki kapott Magyarországon első regénye megfilmesítési jogaiért hétszázötvenezer dollárt? Melyik Nobel-díjas vagy nem Nobel-díjas író kap közülünk második regényére előlegként hét és fél millió dollárt? Melyik akármilyen díjas írónak adják ki másfél millió példányban a munkáját?
Persze ennek a könyvnek csak egy esszéje szól a rokokó marxistákról. El kéne olvasni a többit is. Mert különben úgy járunk (már ott is vagyunk), ahogy T. W. ír az egyetemi kasztokról szólván.
„Ifjú törökök és bolondok vannak. A legtöbb bolond öreg, ötvenes éveinek közepén vagy a hatvanasok elején jár, de egy bolond bármilyen korú lehet. Huszonnyolc éppúgy, mint ötvennyolc. Ha a tanári karnak ahhoz a kisebbségéhez tartozik, amely még mindig hisz az objektív tudományosság régi, tizenkilencedik századi modelljében.”
Hát ez az.
Nem tudom. Nem tudom. Tudom. Valahogy nem komálom a mester regényeit. A kötetben is van egy kisregény. Jobban érdekel, amikor elmondja, hogyan akarták kirúgni az irodalmi pikszisből. A brancsból E. P. szép szavával. És mégis: a huszonegyedik századi regény egyik lehetséges kiútja a részvétlenségből és közönyből az újságírói regény. Persze másként, mint Thomas Wolfe teszi. De az ötlet jó. Az úgynevezett regényírók országunkban is kóros étvágytalanságban szenvednek, miközben a valóság tele van zabálnivalóval. Egy szürreális országban elég realistának lenni. Tény: több újságot olvasunk, mint regényt.
Azon persze el kell gondolkodnunk, hogy miért csökken a napilapok – minden napilap – példányszáma. De ez egy másik.
Történet.