Tisztaság

Azzal kezdeném, amit a zenében auftaktnak mondanak. Mint tudjuk, a német szó felütést jelent, és azt, hogy az ütemrész, amivel a darab indul: hangsúlytalan. Esetünkben mindez, ahogy hamarosan kiderül, csak részben igaz, hisz a Magyar Országgyűlés elnökének találkozása a katolikus egyházfővel hangsúlyosan a lapok első oldalán szerepelt. Hiba volna persze, ha ez bárkit megtévesztene, hiszen az újságok első oldala inkább leplezi a politika ügymenetét, semhogy leleplezné azokat, s bibliai értelemben egy nyolcszáz lelkes faluban néha fontosabb dolgok történnek, mint abban a városban, ahová minden út vezet, illetőleg vezetett valamikor.
Ebből talán kiderül, hogy Rómában voltunk azon a napon, a közszolgálati tévé jóvoltából kerültünk oda, illetőleg annak egy részébe, a Vatikánba. A kamera az elnök asszonyt kísérte, aki szólt is hozzánk, kiemelve, milyen nagy hatást tettek rá a pápai államban látottak.
Gyors snitt, Szili Katalin már a pápa előtt állt, fekete ruhában, ami igazán illett az alkalomhoz, nem beszélve a főkötőről, melyet férfiember kellően megítélni képtelen, csupán annyit tud mondani róla, hogy az elnök asszonynak jó ízlése van.
Ám akkor történt valami, s attól a valamitől a precízen kidolgozott, ügyesen közvetített látogatás egyszeriben megdöccent, egyesek szerint hitelét vesztette, olyannyira, hogy az ember már egyáltalán nem gondolt jó ízlésre, sőt azonmód eszébe jutott a 2002 évvel ezelőtt született galileai vándorfilozófus, bizonyos Jesua, aki Márk evangélista szerint így szólt a tömeghez Jeruzsálemben: „Őrizkedjetek az írástudóktól, a kik örömest járnak hoszszú köntösökben, és szeretik a piaczokon való köszöntéseket, és a gyülekezetekben az elölüléseket, és a lakomákon a főhelyeket; a kik az özvegyeknek házát fölemésztik, és színből hosszan imádkoznak…” (Márk 12, 38–40.)
De hát mi történt a Vatikánban, minek láttán oly sok ember megdöbbent itthon a tévé előtt?
Annyi, hogy a Magyar Országgyűlés szocialista párti elnök asszonya, talpig feketében, arcán enyhe pírral, térdet hajtott, és kezet csókolt a pápának.
*
Nem kellett volna. Épp a jó ízlés okán nem, melyet eddig neki tulajdonítottunk, ám mostantól kénytelenek leszünk csupán a szabójáról feltételezni ezt.
Az ízlés mértéktartást jelent. Arányérzéket. Meg persze őszinte viselkedést.
Nem az a baj, hogy az elnök asszony nyolcvanháromban felvételét kérte egy szovjet mintára szervezett kommunista pártba. És nem is az, hogy ezt a tagságot megelőzték az ifjúsági szervezetben töltött aktív esztendők. Abban sincs kivetnivaló, hogy a párt átalakulásakor a több sikerrel kecsegtető, gazdag utódcsapatot választotta. Miként az is természetes, ha valaki ellenzékben keményen hadakozik a rivális jobboldali kormány ellen, végtére is tőlük akarja visszaszerezni a hatalmat. Tiszta sor, hogy amikor pártja megszerezte azt, élt a lehetőséggel, és a Magyar Országgyűlés elnökeként ellátogatott a Vatikánba.
Mindez pártérdek, s még az is hihető, hogy országérdek, ám attól a pillanattól, amikor térdet hajtott a pápa előtt, és kezet csókolt, mindenki tudta, hogy ez immár fekete jelmezes komédia: annak a folytatása, amit fél százada kezdtek a hívőkkel és az egyházzal, s ami tart ma is, csupán az eszközök változtak. Kádár János idejében börtön és meghurcolások, most madzag és rajta a pontosan adagolt méz.
Riportunknak ezzel túljutottunk az elején, a jelzett auftakton, vagyis mindazon, amit súlytalannak érzünk.
Következzék a hangsúlyos rész.
*
Induljunk el Nagybörzsönybe, a hatszáz lelkes hegyi faluba, mely alatt ma is megvannak az aranybánya vágatai, és abból az aranyból, melynek útja örökösen egyirányú: mindig oda tart, ahol már van belőle jócskán, abból az aranyból jutott szépen a Vatikánnak is.
De nemcsak ez köti össze a két települést.
Még csak nem is a négy templom.
Sokkal inkább az Ige, melyet már jó ideje visszhangtalanul idéz az Írásból a pap, annyira, hogy hatása nemhogy vasárnaptól vasárnapig, de aznap estig se tart, hiszen ott a tévé, mely sokkal izgalmasabb oltár, talán azért, mert magukat áldozzák fel rajta: az idejüket, s vele megannyi lehetőséget, ráadásul amit a képernyőn látnak Pestről, New Yorkból vagy éppen Rómából, inkább elhiszik, mint azt, amiről a tisztelendő úr a nagymisén beszélt.
Ebben a faluban, ahol pár hete már jártam, harmadában magyar, harmadában német és harmadában cigány emberek élnek, s hogy ott a hármas szám mindenhatósága mennyire meghatározó, igazolja, hogy él ott három holland család is.
Az egyiknek névadója Lange úr, Willem Frederik Lange, aki könyvelő volt Leidenben, abban a városban, amelyről mindegyikünk hallott a fizikaórán. Ha valahol gazdag volt az iskolai szertár, a tanár be is mutatta a szigetelt üveghengert, hasonmását az első elektromos kondenzátornak, melyet 1754-ben fedezett föl Van Musschenbroek. Általa lett híres Leiden, meg persze sok más miatt, hiszen nem sok városnak van 1575 óta egyeteme s abból az időből való obszervatóriuma, viszont a sok ezer üvegház egészen új, azokból árad és tódul Európába az olcsó virág, tönkretéve a más országi kertészeket, köztük jó néhány magyart.
Gazdag város Leiden, igen-igen gazdag, mégis idejött onnan Willem, akit a faluban mindenki Vilmosnak szólít, és okkal, hiszen köztük él immár hét esztendeje, és azt mondja, itt is marad, mert Magyarországon jobb, illetve, ami még többet jelent: Magyarországon jó, s csak mi, az innen valók nem tudjuk ezt, mert nem éltünk az egyesült Európában.
Willem-Vilmos felesége, Edith amszterdami, könyvtáros volt az egyetemen, de csöndes mindennapjainak véget vetett egy zajos autóbaleset. Hátulról rohantak a kocsijába, épp terhes volt a fiával, amiért is igen hosszúra nyúlt a lábadozás, végül nyugdíjba küldték harminc-egynéhány évesen. Nehezen vette tudomásul, hogy attól fogva nincs szükség rá, hogy nem teljes értékű ember, holott annak érezte magát, hisz a baleset után pár hónappal megszületett Thomas, a fiuk, az anyaságnál pedig ugyan milyen tevékenység értékesebb?
Tele volt kérdéssel, melyekre, bárhogy erőltette magát, nem talált jó választ, úgy gondolta hát, mint annyian, ha elindul valamerre, útközben tán fény derül arra is, mi az ő dolga, és hogyan fog folytatódni az élete.
*
Beült a kocsiba, indított, kiengedte a kéziféket, és gázt adott. Kelet felé fordította a volánt, az átellenes irányt már ismerte, ki tudta számítani, ott mi várhat rá. Ezer kilométer után átlépte a Lajtát, vele azt a határt, amin túl egy uniós polgár szemében minden ködös és rejtelmes, egyeseknek kimondottan félelmetes, de ő nem állt meg, hajtott tovább, s egyszer csak a régi bányászfaluban, Nagybörzsönyben találta magát. Kiszállt, körülnézett, és maga se tudta, miért, úgy érezte, megérkezett. Nem tudta, mit keres, de megtalálta.
Ide visszajövök, és elhozom Willemet, fogadta, mikor hazaindult, s aki már érezte egyszer a halál közelségét, tudja, hogy az ilyen fogadalmak nem múlnak el a semmibe. 1994-ben tényleg visszatértek, aztán egy év múlva ismét, akkor már pénzt is hoztak, vettek rajta egy hosszú, sváb parasztházat, hozzá kertet, udvart, pincét, ólakat, s bár tudták, hogy sok munka lesz, míg lakhatóvá teszik, nem sajnálták az izzadságot, mert otthont akartak, s nem olyan házat, amiben eltöltenek egy-két hónapot, aztán nyergelj, fordulj. Úgy rendeztek mindent, hogy életük színtere attól fogva itt lesz, ebben a kis hegyvidéki faluban.
A többség azt hitte, ez csupán láz, elmúlik majd, és a derék hollandusok belátják, hogy odafenn a tenger mellett jobb, ami nem kétséges, elég megnézni a GDP-t vagy bármely irányadó számot a statisztikákban. Mosolyogtak a hátuk mögött, és várták, mikor pakolnak össze.
Ennek hét éve, s még semmi jele a pakolásnak.
Hárman kezdték, most hatan vannak. Nevelőszülei lettek Erikának, a tizenöt éves gimnazistának, örökbe fogadták Attilát és Erzsébetet, a két testvért, akiknek anyja magyar, az apja cigány, s hogy a világ teljesebb legyen, mikor etetik vagy tisztába teszik őket, hollandul énekelnek hozzájuk. Sok munka van a kicsikkel, ennek oka, hogy huszonegy hónapos Attila kevesebbet tud, mint tíz hónapos húga, valami rendellenességgel született, ezért jár neki több érzés, több becézgetés. A szeretet a legjobb gyógyítóerő.
Ezt nem ők mondják, ezt én toldom hozzá, a házaspár nem használ nagy szavakat, jobb is lesz, ha őket idézem. Magyarul kezdtük, s mikor elakadt a szó, németül folytattuk, hosszú csendekkel tarkítva. Nem azért hallgattunk, mert a magyar nyelv megakasztotta őket, inkább, mert volt mit végiggondolniuk.
*
Willem, nehéz a magyar nyelv?
Nem hallani abból, ahogy beszélek? (Nevet.) Van a faluban két némettanárnő, tőlük tanultunk.
Mit tanultak még?
Sok mindent, főként azt, hogy az élet azért normálisabb itt, mert lassabb. Ezért nem laknánk Budapesten. Az hasonló ahhoz, ami Hollandiában van.
És ha belépünk az unióba, Nagybörzsöny is olyan lesz?
Nem. Az emberek mentalitétje, na, hogyan is mondják… Igen, a természetük más. Nyugodtabb.
Jól kijönnek a helyiekkel?
Nagyon. Tagjai vagyunk az evangélikus közösségnek.
Nem kálvinisták, mint a legtöbb holland?
Azok vagyunk, de itt nincs református templom, így aztán az evangélikusokhoz járunk. Minden csütörtökön próba van, mert zenélünk.
Kórusban?
Az még nincs, de igyekszünk, hogy legyen. Sokat kell gyakorolni, s akkor lesz.
Ha nem titok, elárulná, miből élnek?
Nem titok: a feleségem rokkantnyugdíjából. Nem sok, de itt elég. Én eljöttem a könyvelésből, kész, vége, most csak itthon dolgozom.
Hogyan telik egy napjuk?
Kelek hatkor, befűtök, reggelizünk, aztán Thomas iskolába indul, most negyedikes, Edith a kicsikkel foglalkozik, én meg az állatokkal odakinn. Sok munka van.
Hány állatot tartanak?
Mindet mondjam? Jó. Három birka, egy kecske, ami kicsi, öt kutya, kilenc macska, hét csirke… (A túlsó szobából gyerekhang.) Mit mondasz, Thomas? Ó, tényleg. Van még egy kakas is.
Otthon foglalkoztak ilyesmivel?
Nem lehetett. Kicsi volt a kert, csak két kutya fért el benne.
Látom, ég a tűz a sparherdben. Hollandiában van ilyen?
Nincsen.
Hogy tanulta meg a kezelését?
Kicsi papír, kicsi gyújtófa, nem nehéz.
*
Edith, hányszor voltak otthon a hét év alatt?
Nem otthon voltunk, hanem Hollandiában. Nekünk ez az otthon. Egyébként négyszer utaztunk el, de már két hét után visszavágytunk.
Holland barátaik mit szóltak a döntéshez, hogy itt maradnak?
Legtöbbjük azt, hogy két évnél tovább nem bírjuk, és feladjuk. Azóta jártak itt, és megértették, miért szeretjük Magyarországot.
Három gyereket vettek magukhoz. Miért?
Szeretjük őket. Értesítettük a gyámhivatalt, hogy mit akarunk, ezért hívtak be tavaly decemberben, hogy tanuljunk gyermekpszichológiát. Jól tanultunk, ezért januárban megkaptuk Attilát és Erzsébetet. Szólt a gyám, hogy van két gyerek, de el kell vinni őket azonnal.
Mondta, hogy Attilával baj van? Hogy a fejlődése rendellenes?
Nem mondta, de ez nem baj. Nagyon kedves kisfiú.
A nagylány, Erika?
A papnak segített, de mikor a tiszteletes kiment Oroszországba, hogy ott szolgáljon, nem ment vele, így került hozzánk. Írt levelet a gyámhivatalnak, hogy szeretne végleg nálunk maradni, de az anyja hallani se akart az adoptálásról. Így lettünk csupán a nevelőszülei. Vácon tanul a kereskedelmiben, hét végén jön haza.
És Thomas? Ő még látta Hollandiát. Hogy tetszik neki itt?
Ha kérdik a társai, kicsoda, azt mondja: a kerítésen belül holland, az utcán és az iskolában magyar.
Hogyan főz, Edith? Milyen receptek szerint?
Vegyesen. De most már inkább magyarul. Willem kedvence a babgulyás, az enyém a libamáj.

Feláll, hogy főzzön egy kávét, Willem addig körbevezet a házon. Kevés a látnivaló. A szobában, ahol ülünk, Van Gogh virágcsokra keretben, ennyi utal Hollandiára, amúgy fotelek, asztal és két járóka, ahogy a túlsó szobában is, de hát itt minden a gyerekekért van: a két pinty a kalitkában, a játékok a földön, a képek és a kazetták Erika szobájában, a lánybirodalomban.
Mikor megvették a házat, a konyhából nyitott kéményen át ment ki a füst, nem volt vécé és fürdőszoba sem. Azóta van, és megtalálta helyét a sok könyv is a falakon. Fával tüzelnek, Edith sparherden főz, olcsóbb, mint a gázpalack, mondja.
Egyszerűség, bármerre néz az ember.
Mintha a nagy puritán, Franklin Benjámin szellemében élnék napjaikat, aki szerint, hogy mire jutunk, nem azon múlik, mennyit keresünk, hanem azon, mennyi a kiadásunk. Ennek köszönhette Amerika, hogy sokra jutott, s azzal kezdődött a hanyatlása, hogy erről megfeledkezett.
Langéék egyetlen percre sem felejtik, amit protestáns őseiktől kaptak örökül: imádkozni kell és dolgozni, de álság nélkül, s mindig úgy, ahogy az Írás diktálja. Mindehhez magukkal hozták a tisztaságot is. Amikor indulunk, hogy megnézzük odakinn az állatokat, azonnal kibújnak a cipőből, és gumicsizmát húznak. Nemcsak a két felnőtt, Thomas is. Ő mondta, hogy ami a kerítésen belül van, Hollandia.
A színt, ahol Willem aprítja a fát, ketten építették, ugyanúgy, mint az ólat, melyen a három birka és a kecskegida osztozik. Kívül szalmakazal, odébb szerszámok, ezek nyomát éreztem a férfi kézfogásán, amikor érkeztem.
És ez? A ház hátulján parabolaantenna, tekintélyes méretű. Ennyi Hollandia azért kell, mondja a férfi, és mosolyog, mint akit rajtakaptak, de ez csak csíny, nem több, ezért ragad át a mosoly előbb rám, aztán Edithre, hogy fénye végül megcsillanjon Thomas szemüvegén.
Közben újságolják, hogy megvan a bevándorlási engedély, a következő, amire várnak, a kettős állampolgárság.
A kávét kortyolgatva eszembe jut, hogy nem mondtak még semmi rosszat erről a hét évről, ami számomra hihetetlen, mert biztos találkoztak olyasmivel, ami visszatetsző, ami számukra felfoghatatlan.
Van ilyen, mondja Edith, leginkább azt nem értjük, miért van annyi indulat a magyarokban a cigányokkal szemben? Itt van a mi két kicsink: magyar az anyjuk, de még soha nem látogatta őket. Az apjuk viszont, aki cigány, minden héten eljön. És még valami. A magyarok túl sokat emlegetik Istent: Hollandiában ez nagyon csúnya beszédnek számít.
*
A riport végéhez értünk, a szerző hazaindul Nagybörzsönyből, de nincs igazán jókedve. Az úton végig a gumicsizmás holland asszony észrevételére gondol. Igen, a magyarok sokat emlegetik Istent… S akkor egy kanyarban újra eszébe jut az elegáns elnök asszony. Meg persze a pápa, mögötte a Vatikán, ahol a keresztények legnagyobb temploma áll. És egyszerre rádöbben, miért háborgott annyi sok néző a térdhajtás meg a kézcsók láttán.
Fél századon át ebben a papokat üldöző, hittant eltörlő, egyházi hagyományokat gúnyoló országban többet emlegették Isten nevét, mint akár Rómában a Szent Péter téren. Csakhogy ugyanaz a szó, ami az egyik szájból imádságként hangzott, a másikból durva szitokként csattant. S most a szitkozódók úgy tesznek, mintha a sok istenkáromlás mindig is imádság lett volna.
Nem!