Tisztelt Szerkesztőség!

A német konzervatívok dilemmája
Jeanne d’Arc forogna a sírjában, ha nem szórták volna szét a hamvait, miután Rouen piacterén máglyahalált halt. A katolikus egyház által szentté avatott, azóta szentként tisztelt lotharingiai parasztlány kétségtelenül nő volt: ezzel valószínűleg ki is merítettük a hasonlóságokat közte és Angela Merkel, a német Kereszténydemokrata Unió (CDU) elnök asszonya között: a Magyar Nemzet november 5-i számában, a Stefan Lázár Kölnből keltezett tudósításában tett összehasonlítás enyhén szólva nem szerencsés.
Való igaz, egyes német balliberálisok vágyálma az, hogy az uniópártok jelöltjeként Angela Merkel legyen Gerhard Schröder kihívója a 2006-os választásokon. E televényből sokan szerették volna – persze leginkább ő maga –, ha az idei választásokon is őt állítja fel kancellárjelöltként a CDU/CSU; nem tette, mert a pártok vezetősége számára világos volt, hogy csak egy markáns arcélet mutató konzervatív személyiségnek lehet esélye a képernyőket uraló Gerhard Schröder ellenében. Amint tudjuk, a keresztényszociális (CSU) Edmund Stoiber közel volt a győzelemhez; Angela Merkel számára akár csak hasonló nagyságrendű eredmény sem lett volna elképzelhető. Nem a politikai bölcsesség okán mondott le az év elején a jelöltségről, hanem mert tudta, hogy nem kapná meg a pártvezetéstől, és főleg később a szavazóktól a szükséges mértékű támogatást. Jelölése esetén csak a vereség mértéke lehetett kérdés.
Bár a napokban megtartott CDU-pártkongresszus igazi – de lehet, hogy csupán talmi – tündöklését hozta, mindez nem változtat azon, hogy Angela Merkel – egyesek számára „Angie” – személye csupán átmeneti megoldás lehet. Kivéve, ha az uniópártok 2006-ban biztosan el akarják veszíteni a választásokat, mert akkor őt jelölik.
Angela Merkel ugyanis a konzervatív szavazók többsége számára – és ők adják a CDU/CSU támogatóinak derékhadát – nem választható. Nem azért, mert az NDK-ban nevelkedett – divatos szóval: szocializálódott –, és nem is azért, mert nő; azért, mert nem elég hiteles.
Tanulságos Angela Merkel eddigi politikai pályájának vonulata: lépcsőfokokként a később általa egytől-egyig kiszorított politikai szereplők szolgáltak. Egy nő számára több lehetőség nyitott, hogy a nyomulást sokkal elegánsabban és kevésbé kíméletlenül művelje. Magát a pályát Stefan Lázár is vázolja, ám indokolt néhány megjegyzés.
Angela Merkel nem kockáztat: csak akkor lép, amikor biztosra mehet. 1989 decemberében Kelet-Berlinből indult útra mint Ehrhart Neubert, a Demokratikus Indulás (Demokratischer Aufbruch) megalapítójának asszisztense, majd a szervezet szóvivője. Rajta gyorsan túllépett, ezután Lothar de Maiziere, az NDK utolsó kormányfője következett, akinek helyettes szóvivője lett. De Maiziere később távozott a politikai életből, mert felmerült, hogy ügyvédi munkája mellett az NDK állambiztonsága számára dolgozott: no nem szt-tisztként, hanem beszervezettként. Nyilván okkal nem várta meg a tisztázást.
A következő lépcsőfok Helmut Kohl volt. Merkel, „a kislány”, végül is neki köszönhette politikai karrierjét, mégis igen csúnyán bánt el „nevelőapjával”. Hasonló sors jutott a tehetséges és igen tisztességes Wolfgang Schäuble volt CDU-elnöknek, aki csak Kohl kritikátlansága miatt nem lehetett 1998-ban kancellárjelölt – a suttogó propaganda szerint persze azért nem, mert egy merénylet következtében tolószékbe kényszerült; ő szintén tevékenyen egyengette Merkel útját. Ma nagy önfegyelemmel csak Merkel magas intelligenciáját említi meg. Az legutóbbi lépcsőfok a tehetséges és szintén fiatalabb Friedrich Merz, a CDU/CSU közös frakciójának volt vezetője, akit a kancellárjelölti támogatásért bizonyos viszonzásra kényszerült Stoiber közreműködésével előbb kiszorított a helyéről, majd – nyilván taktikai okokból, Schäuble társaságában – helyettesévé tett.
Hiteles konzervatív politikát csak hiteles emberekkel lehet folytatni: és ez nem csak Németországra igaz. Vannak ilyenek a német politikai életben, éspedig akár Angela Merkel korosztályában is: például Roland Koch hesseni kormányfő, a már említett Friedrich Merz mellett. Mindkettő esetében világos, miért éppen a CDU-ban dolgoznak. Angela Merkel legjobb esetben is esetleg Margaret Thatcher lehet, még inkább gyenge utánzata. Akár a mai magyar belpolitikából is meg lehetne nevezni persze egy-egy személyt, de hölgyek iránti tapintatból ettől inkább itt tekintsünk el. A harcoló és győzedelmes hitet és hazafiságot jelképező Jeanne d’Arc személye azonban az összehasonlításra egyszerűen nem helyénvaló. Tóth Ferenc, Frankfurt/Németország

Aki nem szívlelte meg tanácsaimat
Solymosi Frigyes Szeretjük-e az amerikaiakat? (Magyar Nemzet, november 7.) című cikkével kapcsolatos írás világos és célratörő, mint a cikkíró előző elemzései is. Nagyon örülök, hogy a témában megszólalt és egyben szomorúan vettem tudomásul, hogy a nagykövet asszony nem ismerte fel a Professzorok Batthyány Körének, jobbára az ő számára hasznos meghívásának fontosságát. Szerény képességeimmel megtettem ugyanezt tavaly, a szeptember 11-i tragédiát követően. A Magyar Nemzethez intézett levél formájában nyilatkoztam, mivel magam is húsz évet éltem New Yorkban. Rossz néven vettem ugyanis az esettel kapcsolatos, nyilván tájékozatlanságból eredő kárörvendő kijelentéseket („Megérdemelték” stb.). Tartoztam ennyivel annak az országnak, városnak és népnek, amely menekültként befogadott és munkát adott, diszkrimináció nélkül egyenlőként kezelt többi állampolgárával. Levelemet szó szerint közölte az újság (Magyar Nemzet, 2001. szeptember 21.).
Ezután érkezett meg Brinker asszony Magyarországra. Én is kaptam meghívót a Harvard Klubon belül tartott bemutatkozási rendezvényre. Megkövülten hallgattam beszéde vezérfonalát, miszerint itt, Magyarországon dúl az antiszemitizmus és a rasszizmus, és ez őt kimondhatatlanul elszomorítja. Nyilvánvaló, hogy ez diplomáciai ballépés volt részéről, mert hiszen még ha igaz lenne is, Magyarország belügyének kellene lennie, és nem az újonnan ideérkező nagykövet feladata boncolgatni. Ott helyben az udvariasság követelményeinek megfelelően nyájasan köszöntöttük, de aztán néhány nap múlva – mivel zavart a dolog – elhatároztam, hogy írok neki. A borítékban mellékeltem az angolul írott könyvemet, amelyet megjelenésekor Madeleine Albright külügyminiszter asszonynak is elküldtem, mert éppen azt a célt szolgálta, hogy személyes tapasztalat alapján megírt történelmi képet adjon a háború utáni évek eseményeiről, a forradalomhoz vezető szörnyű körülményekről, majd a menekülésről és az emigráció első néhány évéről. A kötet bekerült a washingtoni Library of State Departmentbe és kaptam egy szép köszönőlevelet érte. Azt írtam Brinker aszonynak, hogy ebből a könyvből sokat megtudhat arról a népről és országról, amely most négy évig környezete lesz. Mint külföldön szolgálatot teljesítő diplomatának, fontos lesz barátokat szereznie, ha sikeresen akar majd működni és jól akarja magát érezni körünkben. Ezért kérem, ne vegye rossz néven, de a magyarországi antiszemitizmussal és rasszizmussal kapcsolatos tévhitét szeretném eloszlatni, biztosan valaki félreinformálta, mert ha alaposabban tájékozódik, rá fog jönni, hogy ez egyszerűen nem igaz. Mondtam, hogy nem szabad mindenféle fals propagandának bedőlni. Ezek után említettem neki az ikertornyok ledöntésekor írott cikkemet, mert hiszen, aki húsz évig élt és dolgozott az ő hazájában, az megérti, hogy mi is az igazi szabadság, a többi New York-ival érzett szolidaritás, és megismeri az amerikai hazafiasság megnyilvánulásait, főleg egy ilyen krízisben. Félig-meddig New York-inak érzem magamat, noha soha egy percig nem felejtettem el, hogy magyar vagyok. Sok szerencsét kívántam neki és reményeimet fejeztem ki az iránt, hogy jó tapasztalatokat és szép emlékeket szerez majd az elkövetkező években itt, hazánkban.
Becsületére legyen mondva, megköszönte a könyvet és a levelet, de lehet, hogy nem is ő válaszolt, hanem valamelyik asszisztense. Mert ahogy más hírekből is kitűnik, nem szívlelte meg a tanácsomat. Kár, hogy Brinker asszony nem tud magyarul, mert ellenkező esetben a professzor úr cikkét elolvashatná és meggyőződhetne arról: rossz, illetve egyoldalú szempontokat szajkózó tanácsadói vannak. Ki tudja, mi hasznuk van a rémhírterjesztőknek abból, hogy az amerikaiak fejét hazugságokkal tömjék. Tapasztalataim szerint egyébként Amerika sem teljesen balga, legfeljebb hiszékenyebb egyes magyar újságíróknak, akik egyedüli információs forrásként szolgálnak számára. Hiszen az előző kormányról, külügyminiszteréről és miniszterelnökéről alkotott jó véleményét nincs oka egy csapásra megváltoztatni. Remélem, még sok jó cikket olvashatunk Solymosi Frigyes tollából a Magyar Nemzet hasábjain. Nádasdy Andrea, Budapest

Most majd vacoghatunk
Félelem és harag van bennem. Mindkettő oka a hazugság. Az arcátlan, körülményeskedő, elkendőző, folyamatos rágalmazásokkal teli áradat, ami bennünket lassan kétszáz napja ér. Tavaly télen elhatároztuk, hogy belefogunk családi házunk hőszigetelésébe, kicseréljük az 1,2 milliméter vastagságú ablakainkat. Ez összesen 1,2-1,4 millió forintba került volna. A Széchenyi-terv ragyogó elmélete nélkül erről eddig nem is álmodhattunk volna.
Aztán felröppent a hír, hogy bizonyos politikai (vagy gazdasági) körök megkérdőjelezték eme országos gazdasági program létjogosultságát (amit persze Medgyessy sosem vállalt), és a Széchenyi-tervre benyújtott pályázatokat először lassabban, aztán egyáltalán nem bírálta el a bíráló bizottság. Így a „100 napos tortaszelés” mellett koccinthattak a fejünk felett arra, hogy egy olyan gazdaságélénkítő, vállalkozó és családbarát programot tettek tönkre, amit az osztrákok zseniális volta miatt be kívánnak vezetni hazájukban.
Széchenyi-terv tehát nincs, gázáremelés viszont lesz, és hideg van a házban. De a bankok mindegyikében csak hosszú lejáratú hitelt szabad felvennie egy két gyermeket nevelő párnak (akik közül az egyik ugyan köztisztviselő, a másik pedig közalkalmazott), de összesen négy diplomájuk nem jogosítja fel őket a havi „200 fixre”, ahogy mi jártunk. A felvett pénz kétszeresét fizetjük majd vissza tíz év alatt „kedvező kamattal”, és fújhatjuk a tervet. (A kormány gondosan megemelte a miniszteri fizetéseket, na nem annyival, mint a miénket.) Állami támogatáshoz, úgy tűnik, idéntől csak a panelban élők jutnak, de ezt én nem sajnálom.
Nem azért vagyok dühös, mert mi lemaradtunk egy kínálkozó lehetőségről, hanem, mert ez az ország, amely mindannyiunk hazája, szalad visszafelé az alamizsnát a nyugdíjasnak, csöpögtetést a közszférának, halleluját a pártnak világa felé. Miközben nem gyarapítjuk értékeinket, a nemzetgazdaságot, nőnek a plakáterdők, elfárasztanak a Nagy Testvérek. Horváth Erzsébet, Dunakeszi

Nyugdíjas játszmák
Az október 31-én, Tóth Sándorné Csak nyugdíjasoknak! címmel megjelent levelében foglaltakhoz szükség van az alábbi kiegészítésre. A Horn-kormány emlékezetes 1,5 százalékos nyugdíjemelésével egyidejűleg a kormány tagjai saját maguknak 30 százalékos emelést hagytak jóvá. Ez tény. 2002. szeptember 10-én bejelentették a különböző (és jelentős mértékű) béremelések után, hogy a nyugdíjasok és a nyugdíjszerű járadékosok ez év november 1-jétől 2,6 százalékos emelésben részesülnek január 1-jéig visszamenő hatállyal. Mostanra ez a 2,6 százalék már csak egy százalékra zsugorodott, miközben a kormány saját magának száz százalékkal emelte a bérét. Az egy százalékot már „megerősítették”, az utóbbit még nem (esetleg túlteljesítik azt is). Vajon a harmadik száz napra milyen emeléseket terveznek maguknak? 2003-ra a nyugdíjak 8,6 százalékos emeléséről mesélnek, de a költségvetés még nincs elfogadva. Várjuk meg a végét! Mészáros Istvánné, Budapest

Kovács B. István (Budapest): Nem tudom, hogy a Magyar Nemzet újságíróit zavarja-e, de felháborító, hogy milyen állapotok fogadják a reggel munkába indulókat az újság szerkesztőségének kapujában. Legutóbb sem volt még eltakarítva az Üllői út 51. alatti szórakozóhely éjjeli (?) vendégeinek „emléke”. Lehet, hogy az újságírók nem kelnek korán, így ők már nem találkoznak ezzel a látvánnyal, ezért én mint több évtizedes olvasójuk, szeretném erre felhívni a figyelmüket. Kérem, hassanak az épület gazdáira, nehogy lapjukra rossz fényt vessen ez az ismétlődő látvány.
*
Hubay Vilmos (Tatabánya): Novemberre befejeződött az MTV totális megszállása. A magyar tévéből Medgyessy-tévé lett. A tv2 és a Nap-kelte zsoldosai különösebb ellenállás nélkül hódították meg a közszolgálatit. Erre egyébként mindenki számított, de arra már kevésbé, hogy a Horn-érát megszégyenítő propaganda önti el a képernyőket, közpénzen. Ó, hol van ilyenkor a Nemzetközi Újságíró Szövetség? Lukasenko és Milosevics is pirulhatna e profizmus láttán, hiszen a kormány nemzetközi jóváhagyással számolja fel az ellenzék megszólalási lehetőségeit. Mára minden fronton, a női magazinoktól kezdve a Metro újságig, a vicclapoktól a helyi lapokig, a kereskedelmi rádióktól és tévéktől a közszolgálati csatornákig eltérő intenzitással, de ugyanabba az irányba folyik a kormánypropaganda. A riporterek szakmailag minősíthetetlen, áhítatos alákérdéseit hallgatva az ember szinte elképed: állítólag itt tizenkét éve demokrácia van. Ha viszont egy ellenzéki politikus tűnik fel, rövidesen egy negyvenes évek végi népbírósági tárgyaláson érezheti magát a néző.
*
Dr. Kollár Lajos (Budapest): A Magyar Nemzet november 18-án megjelentetett Takács András Jogfolytonosság és szociáldemokrácia című cikke ugyan a Szociáldemokrata Párt belső ügyeiről, illetve a hasonló nevű egyéb pártok vitájáról szól, úgy gondolom, más pártok is hasonló helyzetben voltak, vannak. A cikk megállapítása: „Ma már világosan látszik, hogy a rendszerváltozás során a történelmi pártok felszámolását tekintette elsődleges feladatának a kommunista rezsim régi-új elitje”, teljesen igaz, azonban ez a törekvés kihatott a kisgazdapártra is, a kereszténydemokratákra is, de ezen túlmenően ma már azt is tudjuk, hogy az összes pártba betették az elvtársak a maguk tégláját. Szerintem valamennyi párt megtisztulása szükséges ahhoz, hogy hitelesen közvetíthessék a választói akaratot a parlamentben.
*
Dr. Fröhlich Lóránt (Budapest): Arra kérem a MÁV-ot, hogy a béke és a környezetvédelem érdekében egyértelműen tüntessék fel a szerelvényeken, hol lehet és hol nem lehet dohányozni. Például: az utolsó két vagonban lehet dohányozni, a többi vagonban még a folyosón sem. Olyan szerelvényen, melyen kevesebb mint négy vagon van – a helyi járatok ilyenek –, dohányozni tilos. Az önfegyelem tréningje, ha a dohányos egy vagy két órát kibír dohányzás nélkül, mások tüdejére is gondolva. Köszönet, megbecsülés jár annak, aki bár nem tud lemondani e függőségről, másokra is gondol.
*
Fenyvessy Lajos (Dunakeszi): Néhány évvel ezelőtt a válások tekintetében voltunk első helyezettek. Nemrég hallhattuk a hírt, hogy Magyarország újból „aranyérmes” lett, hazánkban a legtöbb az öngyilkosság. Az i betűre a pontot egy 12 éves kisfiú tragédiája tette fel, aki 9. emeleti lakásukból ugrott ki. Mivel hitoktató, szalézi munkatárs, oligrophén-pszichopedagógus vagyok, elsősorban a gyerekek, fiatalok helyzetével szeretnék foglalkozni, vagyis: miért vetnek véget ilyen fiatalon életüknek. Nagyon sok esetben a szülők válása, labilis életvitele az ok. De nem elhanyagolható a részükről megmutatkozó irreális követelmény, túlszigorúság. Tudok olyan gyerekről, akit az udvaron kifeszített az apja és úgy ütötte a gyomrát, egy rossz jegy miatt. Vagy egy kislányt nekem kellett valahogy helyre tennem, mert nem mert hazamenni a bizonyítványa miatt. Volt olyan osztálytársam, aki gyógyszerrel akart véget vetni életének, mert megbukott. Követelményeket, rendszabályokat kell állítani a gyerek, a fiatal elé, de csak képességének, tudásának megfelelő mértékben. Egy közepes, vagy gyenge képességű gyerekből ne verjünk ki kitűnő eredményt, mert a fent említett 12 éves fiú módjára bünteti meg szüleit, tanárait. Nagyon fontos a harmonikus, kiegyensúlyozott házassági viszony, családi légkör, a kettős nevelés kerülése, az azonos követelményrendszer, szeretetteli, barátságos légkör.