Van-e globális ideológia?

Kamaszkoromban tervbe vettem egy olyan napilap kiadását, melyben egymással szembenéző hasábok egyikén az akkori sajtó (még nem létezett a televízió) „tévelygéseit” közöltem volna, a másik hasábon a meztelen igazságot. Jóval később, negyvenes éveimben, már feladtam az újságpublikálás ötletét és átváltottam egy szótárra, melyben a szavak és fogalmak valós értelmét közölném. „Értelmező szótár” lett volna a fedőlapon. Egyik terv sem vált valóra, mert beláttam, hogy a mindennapi híráradat győzedelmeskedik, sőt, azt is, hogy a hírek és információk sokszor már forrásukban hamisak. Hátramarad még egy kísérlet: többször körülutazni a földtekét. Ez segített, viszont lehetősége nem mindenkinek adatik meg. Mégis ajánlanám.
Az eseményekhez azonban hozzá lehet fűzni a történelmi összehasonlítást, hiszen az emberek nem változnak, ha igen, akkor csak a felületen, stílusban, a divat szerint.
Huszadik századunkat a technológia, a tömeg, a demokráciáért való, sokszor maszkírozott küzdelem jellemzi. Ennek ellenére, vagy talán ennek okából, Nyugaton már három nagyszabású kísérlet is lezajlott, hogy egyöntetű birodalmat alkosson a korszak: a bismarcki-hitleri Reichet; a nagy péteri–lenini Euro-Ázsiát; és az atlanti–kereskedelmi Egyesült Államokat. (Nem vesszük számításba a fiókbirodalmat, melyet Mussolini alapított, ideológiailag a római múltra támaszkodva.)
A három birodalom tipikusan „nyugati” találmány, a Nyugat egy-egy megnyilatkozási módját fejlesztve globálissá. A német verzió a nacionalizmus köré építette saját létét, egy olyan nacionalizmus köré, amelyet az előbbi századból merített; a szovjet rendszer az utópiánus társadalom elvére bazírozott, visszamutatva az előbbi század irodalmára Diderot-tól Fourier-ig; az Egyesült Államok ideológiája pedig a tömegtársadalom eszményeit dolgozta ki, abban a reményben, hogy a puritán morál szolgáltatja majd a materializmushoz szükséges lelkiséget.
A Róma utáni birodalmak azonban létüket csak egy ideológiai mag köré építve értelmezték (Theodorik, Nagy Károly, az Otto-dinasztia, Habsburg, Nagy Péter), és ez a kísértés éreztette hatását a modern, szekularizált birodalmak sorsában is. Ebből a mágikus körből igyekeztek az Egyesült Államok alapítói kitörni, olyan gondolkodók segítségével, mint Locke, Bacon és Adam Smith.
Ebben a vonatkozásban figyelemre méltó, hogy ez a kitörési kísérlet csak félig sikeres. Nem fontos Max Webert követnünk ahhoz, hogy megállapítsuk, a birodalmi konstrukció éppen sikere által ütközik belső akadályba. A fent említett modern birodalmak végül is egy megbízhatónak ítélt rétegre támaszkodnak, melynek teherbíró képessége egy idő után meggyengül. Ez történt a bismarcki dinamikával, miután a porosz militarizmus áthatotta az egész társadalmat, az ipari terjeszkedésben látva a cél elérését. Ez történt, drámaibb módon, a szovjet birodalommal, melynek támasza, a bürokratikus-apparatcsik osztály végül is követelni kezdte az abnormális erőfeszítések (Sztálin) gyümölcsét: a társadalmi biztonságot és a gazdasági kényelmet, sőt, luxust. Az adott keretek között ezt Gorbacsov és társai nem tudták teljesíteni. És Amerikában is kétségessé válik a vállalatigazgatói státus, mivel nem képes megfelelni az erkölcsi elvárásnak, amit a birodalmiság megkövetel. A szociológus Kevin Phillips jól ábrázolja a helyzetet és társadalmi krízist új könyvében, Democracy and Wealth, amely bizonyos fokig válaszol Adam Smith kétszáz éves alapvető művére, The Wealth of Nation: Phillips elemzését viszont jócskán megnehezíti az individualizmus, amely akadályozza a társadalomról való őszinte beszédet, hiszen eszerint kizárólag egyének és egyéni vállalkozások vannak, nem osztályok és érdektömörülések.
Tény, hogy manapság krízishelyzet állt elő, mivel a modern birodalom nem vallja be ideológiai érdekeltségét és a „globalitásra” tör. A középkori birodalmaknak nem volt ilyen problémájuk: ideológiájuk nyíltan a kereszténység volt, annak nevében terjeszkedtek, Nagy Károly az avarok rovására, V. Károly elfoglalva az amerikai kontinenst. Igaz, az ipar és a technológia nevében is lehet egy birodalom imperialista, de retorikája nem képes leplezni érdekeit, és sem ellenségei, sem társai nem adnak hitelt „magasabb” érdekeltségének. Minél imperialistább, annál inkább marad meztelen a kommunikáció kereszttüzében. Szükségünk lesz talán egy új fogalomra, a posztimperialista kor megjelölésére.
Mindenesetre, a kérdést nem odázhatjuk el: mi a globalizmus ideológiai magva? A globalizmus hirdetői azt állítják, hogy ilyen mag nem létezik, hogy a globalizmus éppen az a poszttörténelmi helyzet, amikor az ideológiák és velük együtt a történelem maga végpontra jutnak – legalábbis ez Fukuyama tézise. Ez azonban az utópizmus legszembeötlőbb jele, hiszen minden utópikus elmélkedő állította, hogy ő zárja le a conditio humanát, és tárja fel a tökéletes együttélés kapuit. Látjuk azonban már, hogy Orwell tézise közelebb áll a valósághoz, mint Fukuyama állításai. Az 1984-es ábrázolás három világbirodalomról beszél, melyek mindegyike azonos ideológiát vall, ami által a vad háborúskodás – a történelmi anyag – nem torpan meg, ellenkezőleg, még brutálisabbá válik.
Ez ma nyilvánvaló: a jelenlegi (modern) birodalmak ugyanazt akarják, hirdetik, öltöztetik jelszavakba: a demokráciát és a jólétet jelölik meg célként. A ceremóniák azonosak, a pezsgős poharak is, a nyakkendők ugyanolyan színekben tündökölnek, és a tárgyaló felek két csókot lehelnek egymás arcára. A közös akarattal megfér azonban a kölcsönös mészárlás és a végső leszámolás tervbevétele. Semmi jele annak, hogy a globalizmus alatt mást kellene értenünk, mint közös ideológiát, ürügyet arra nézve, hogy az időleges győztes berendezze a glóbuszt érdekei szerint. Aztán majd másik világbirodalom veszi át a korábbi győztes helyét – és jelszavait, tökéletesített fegyvereit, békés célkitűzéseit. Unalmas kilátások, de nyugtasson meg bennünket, hogy hasonlót már nagyapáink is láttak korábban.