Vesztes csend

Nagy visszhangot váltott ki Kodolányi Gyula a Hitelben megjelent tanulmánya a hatvanas évekről. Ebben szól a mesterekről, a művészetünk nagyjaiban kiteljesedő emberi minőségről. Mi az oka annak, hogy sok művész úgy érzi: ezekhez az évekhez kell visszanyúlnia példákért? Miért személytelenedett el a magyar társadalom? – ezekre a kérdésekre keressük a választ a Magyar Szemle folyóirat főszerkesztőjével.

Egyre világosabb, hogy 1989 nemcsak világpolitikai vízválasztó volt, hanem a világpiaci látszatgyártás kezdete is – s e kettő között kapcsolat áll fenn. A berlini fal leomlásakor megszűnt a Nyugat erkölcsi missziója, és azóta – bár ez nem volt szükségszerű – nem talált magának másik küldetést. Már a Kelet újjáépítéséhez sem volt erkölcsi – és stratégiai – képzelete. Ebben a vákuumban a szabadság tartalmát vesztette, szabadosság lett belőle, amelynek egyetlen haszonélvezője van: a harmadik ipari forradalom szárnyán száguldó globális média, amely a legdurvább, legolcsóbb eszközökkel gyártja a pénzt. Zaj és zagyvaság uralkodik. A vesztes a csend, a figyelem és az organikusság. A Gutenberg-galaxis. Lehanyatlik az olvasás és az írás világa, és az elmúlt 2500 év nagy alkotása, a kiteljesedett nyugati személyiség is veszélybe kerül, hiszen az írás és az olvasás volt kibontakozásának legfőbb területe sok száz éven át – az írás és az olvasás meditációja. És a beszélgetés is letűnőben, szabad folyású tempójával, cikázásával, improvizációival, arabeszkjeivel.
– Mi lehet a hanyatlás oka?
– Mi kiteljesedett, nagy személyiségek világában nőttünk fel – két-három nemzedék tanújaként –, s a mi nemzedékünk, a hatvanas években indulók is az ő útjukat igyekeztek járni a maguk módján. Már mostohább körülmények között – a Kádár-korszak ellaposodó, tiltásokkal tűzdelt világában – ezért próbáltuk a művészet fogalmát oly sok irányba tágítani, még illúziókat is táplálva az audiovizuális korszak iránt. Ma egyre kevesebb esélyt látok arra, hogy a kiteljesedett személyiségek láthatóvá váljanak, hogy térhez jusson a lenyomatukat viselő érett művészet. Ha létrejön is, árnyékban, margón marad – mintha a koherencia minden megnyilvánulását kiszorítaná a látszatipar. Eltűnik az igény és a mérték. Aki nem hallott Bach-zenét, nem tudja elképzelni, hogy ilyen hangsorok léteznek, és hogy ekkora igényt lehet támasztani a zene iránt. Természetesen nem zárhatjuk ki, hogy a világháló a beszélgetés, a művészet és a személyiség új formáit viszi a maga módján majd tökélyre – reméljük, így lesz. Ennyi bizalmat meg kell szavaznunk a jövőnek. E földindulást össze lehet kötni politikai fejleményekkel, de immár nem a kádárizmus kontra polgáriság öszszefüggésrendszerében. 1989 fordulata során, amelyet oly lelkesen üdvözöltünk, s amiért magam is tettem, félelmetes szellemi folyamatok is beindultak, és még mindig nem látjuk át teljes valójukban őket. Nem tudtuk még mozgósítani ellenük a kultúra immunrendszerét, azt hisszük, olyan erők szabadultak el, amelyek ellen nincsen a léleknek muníciója. Egy dolog azonban kétségtelen: Magyarországon a Kádár-korszak hozta meg az első áttörést annak a konzumidiotizmusnak, amely ma tarol.
– A vasfüggöny hogyan befolyásolta Magyarországon az alkotói szemléletmódot?
– Tudjuk, milyen léleknyomorító a szabadság és a szabad tájékozódás korlátozása. A művészet létrejöttéhez azonban nemcsak pozitív inspiráció kell, hanem rezisztencia, ellenállás is. Szinte minden komoly gondolat ellenállással szemben születik meg. Leginkább a magunk belső ellenállásával – a restséggel, rémeinkkel, csüggedésünkkel – szemben. Ebből fakad a nagy újítók, alkotók erkölcsi ereje. De a külső ellenség is inspirál. A mai helyzettel szemben is felszárnyalhat egy konok nagy szellem. Okkal mondják, hogy a középkori művészet nagy beteljesítő műve, az Isteni színjáték nem jött volna létre, ha Dantéban nem él sírig engesztelhetetlen megvetés és gyűlölet Firenze politikusai iránt. Illyés nagy versét, az Egy mondatot a legkézenfekvőbb említeni itt – ez a vers mintegy párja Paul Éluard „Liberté”-jének, csakhogy a francia költő ódát írt a szabadsághoz, Illyés pedig jeremiádot a zsarnokságról, és bizony erőből az utóbbi versben van több.
– A vasfüggöny tehát paradox módon valamiféle megtermékenyítő szerepet is betöltött az életünkben?
– A hatvanas–hetvenes években sarkallt bennünket. Szellemileg nem tudott hatékonyan elzárni a Nyugattól, éppen hogy összekötött a nyugati művészekkel. Európa durva szétszakítottságának lelki, szellemi terhe mind a két oldal számára közös volt. Meg kell említenünk a nyugati rádióadások, elsősorban a Szabad Európa jelentőségét, amelyek a kultúrában is létfontosságú információkat juttattak el hozzánk, s ezek nagyon sok helyre elértek a szabadság ezernyi kis titkos körén át. Mégis, ideát a „vasfüggöny” egészen más léthelyzetet teremtett, mint odaát. Nekünk napi rezisztenciát, napi ellenfelet jelentett, itthoni létrehozói, fenntartói pedig azt a megvetést, gúnyt, felháborodást, lázadást hívták elő belőlünk, mely hajtóereje is lehet jelentős műveknek. A hatalomról szóló metaforáknak, paraboláknak, humornak. Helyzetünk abszurd volt – teljes politikai esélytelenséget jelentett, és szellemi fölényt az őrökkel szemben, a belső szabadság megteremtésének parancsát. Ez a fölény olyannyira része volt a korszellemnek, olyannyira természetesnek tartotta mindkét oldal, hogy egy kihallgatott barátunk révén egyszer azt üzenték a rendőrtisztek: „Mondja meg a Csoórinak meg a Kodolányinak, ne higgyék, hogy hülyék vagyunk.” Nem is úgy voltak hülyék, ahogy ők értették… Valóban, szinte mindent tudtak, amit akartak. Csakhogy az alkotás világa nagyjából ott kezdődik, ahol a rendőrtiszté véget ér. Az átfedések kicsik. A belső szabadság tere hatalmas, és benne gyakran nem művek, hanem személyiségek jöttek létre. Egy rendkívül színes szubkultúra. Azt hiszem, ezért volt nekünk olyan hiteles Krúdy Gyula világa a hetvenes években. Krúdy hősei nem tesznek, hanem léteznek – ez a lebegés az erkölcsük.
– Sokan azt várták a régi tiltások megszűntétől, hogy sosem látott magasságokban szárnyal majd a magyar irodalom…
– A külső rezisztencia, a könnyű célpont el is kapatja az embert. Eltérítheti attól, hogy megkeresse saját gyengéit, ellenségeit idebenn. Ebből ered az a tanácstalanság, ami az új helyzetben, 1990 után sokakat elért. Kiderül, hogy nem könnyű az élet primer dolgairól írni egy szabadabb világban. Annak nagy lelki, gondolati önnevelés az iskolája. Ezért – ez elől – menekülnek ma sokan az írók közül is a gyűlöletpublicisztikába.
– Tanulmányában arról ír, s az imént is megerősítette, hogy szellemileg a vasfüggöny nem volt hatékony.
– Ami a szellemi információk áramlását illeti, ez bámulatosan jól működött, a hajszálcsövesség szerint. Volt korszellem, amelyet a világháború és az utána következő néhány év formált döntően, s ez a vasfüggöny leeresztése előtt nagy hatású impulzusokkal terjedt. A ráhangolt alkotókban egy gondolat még töredékesen, másod-, harmadkézből érkezvén is teljes dallamokat indít el. S a korszellem önálló áramlását fizikai eszközökkel nem lehet megállítani. A Hitel-tanulmányban Ottlikot, Hernádi Gyulát hoztam fel példának. 1960 után pedig a művészek gondolatcseréje, a művek kölcsönhatása kezdett helyreállni. Ezért volt annyi az áthallás, a rokon hang és attitűd a hatvanas–hetvenes évek magyar és nyugati (amerikai vagy francia) művészete között. Persze mindegyiknek megvolt a maga nemzeti lenyomata is, amelyet a saját közösség helyzete és hagyományai, ízlése formált.
– Túljutottunk-e mára lélekben is a kádárizmuson? Több lett-e belső szabadságunk?
– A kádárizmuson még alig jutottunk túl – nap mint nap beleütközünk erkölcsi és szellemi örökségébe, bár díszletei jobbára elenyésztek. De hogyan is lehetne másképp? Évtizedek kellenek ahhoz, és rendkívül tudatos önnevelés, működő szellemi közösségek, hogy a hódoltsági habitus minden nyomát kiirtsuk magunkból – a ravasz túlélési ösztönt, a restséget és az egymás iránti közönyt, a rossz gesztusokat és a rossz mondatokat. És ez nem nemzedéki kérdés, még ha statisztikailag igaz is, hogy a fiatalok között kisebb a fertőzöttség. A rossz minták öröklődésének útjai kiszámíthatatlanok. És persze amit mi kádárizmusnak ismerünk, egy világjelenség sajátos magyar arca. A lefelé igazodás nem csak nálunk található meg. A kor szellemisége ebben is nemzetközi. Nemzetközi benne a rossz is – meg a jó is. Megnőtt külső szabadságunkkal élni meg kell tanulnunk. Ehhez belső szabadságunkat kell megteremtenünk. Akkor tudunk méltón lenni szabadok. Szolidárisan és elkötelezetten. Okosan és bátran. A szabadság: feladat.
– Mitől várhatjuk a szellemi alapok megújulását, méltó rangjuk visszatérését? Mindez hogy függ össze a művészet teljesítményeivel?
– A nyugati – és hasonlóan, de kevésbé a magyar – művészet alexandriai korszakba lépett. A Nagy Könyvtárban minden ott van, mindent tudunk, de mindebből mintha semmi sem volna érdekes, semmi sem volna fontos. A tömeg messzebb került tőle, mint bármikor, az értelmiség pedig vert hadként viselkedik. Úgy érzi, hogy mindez – a könyvtár kincse – nem ad muníciót a hatalmas amorális rendszerrel szemben, amelynek nincsen szellemi tartalma, csak önmagába szédült lendülete és étvágya. A XX. század botrányai után – fasizmus, kommunizmus, a magyar ’56 cserbenhagyása – a Nyugat legjobbjai az újrakezdés hitével keresték a szellemi és politikai nyitás útjait. Ez a nagyszabású, merész, gyakran bolond, de mindig tiszta kísérlet, a modernizmus új hulláma, 1956-tól mintegy 1980-ig tartott. De a gazdasággal szövetkezett technológia – amely oly készséges eszköze volt a népirtó gépezetnek is – elnyelte saját rendszerébe ezt az impulzust, és olyan falanxot teremtett a 80-as évekre, amely egyelőre legyőzhetetlennek látszik. Ezt a rendszert saját szerkezeti hibái fogják csak megroggyantani, s akkor megrendülhet az egész nyugati civilizáció. A válság már itt van, de a rendszer látványos dinamikája még elfedi. A nagy szellemi kísérletet belülről szintén technika győzte le: a dekonstrukció és a posztmodernizmus. A szétszedés és az összeragasztás. Az ideológiák manipuláló igyekezetével szemben jött létre a dekonstrukció, de most már mindent lebont. Mindent viszonylagossá tesz: a műolvasat szubjektív vélekedés. Szöveg – s hogy a „szöveg” mit jelent a köznyelv zsenialitásában, tudjuk. Szövegelést. Az olyan szavak, mint tény vagy igazság, rettenetes, üres közhelynek hangzanak a mai divatot diktáló termeszek füleiben. S amikor a darabkákat összeragasztják, nem jön ki belőle több, mint elmés szórakozás, többnyire unalom.
– Mit lehet tenni ez ellen a mechanisztikus túltengés ellen?
– A technikákkal szembe lehet szegezni az áttetsző állításokat, ha hitel van mögöttük. A küzdelem – s a vállalt vereség – életet ad régi gondolatoknak. Így lehet értelme a Nagy Könyvtárnak – ha egy gondolatát a magunkénak vállaljuk. Ez az egyetlen esélyünk ebben a nyomorult, gyönyörű életben. Engem az elmúlt évtizedben éppen egy igazi alexandriai könyv választott ki, Plótinosz Enneádjai a III. századból. Akkor írták, amikor állt a Nagy Könyvtár, és Jézus szelleme hódítani kezdett a fényesen bomló Római Birodalomban. E pogány filozófus költői erejű szövegeiben megszólal az emberiség minden misztikus gondolata az életről, a fényről és a sötétségről. Azon a napon talált meg ez a könyv – 1988. november 4-én –, amikor kizarándokoltam a 301-es parcella gazos sírdombjaihoz. Ez az egyetemes filozófus a legmagyarabb pillanatban talált meg. És nem arra sarkallt, hogy menjek el máshova – szellemileg. A fényt és az árnyékot itt kell meglátnunk. Csak helyhez tartozásunkban élhetjük át. Aki le akarja győzni a gravitációt, végleg elszáll – s nem angyalként.

Kodolányi Gyula költő, műfordító 1942-ben született Budapesten. 1966–70-ben a Corvina Kiadó szerkesztője, 1970–85 között az ELTE BTK angol tanszékén, 1985–90-ben az összehasonlító és világirodalmi tanszéken dolgozik, 1990-ben megalapítja az amerikanisztika tanszéket. 1992-től a Magyar Szemle főszerkesztője. Az MDF alapító tagja.
Főbb művei: A tenger és a szél szüntelen (1981), A létezés-szakmában dolgozom (1983), Álom az álomban (1985), Hatalmak (1989), A kormányzó halála (táncjáték, 1989), A létezés hálói (amerikai költők, ford., 1990), Január (1997), Kentaurszárnyak (válogatott esszék és beszélgetések, 1999).