Ezredévek néma tanúi, homokdűnék és kősziklák biccentenek vissza, súrlódó homokszemcsék zizzenése húz vissza a jelenbe. Amott, a horizont felett kirajzolódik a hét oszlopot formázó kőcsipkelánc. Igen, a bölcsesség hét oszlopának nevet adó kőcsipkék láncolata. Arábiai Lawrence bölcsességének hét oszlopáé.
Ez a téglavörös sivatag ugyanis Wadi Rum, a Hold völgye Jordánia déli vidékein. S itt, az örök sivatag bűvöletében, az álmokból és olvasmányokból szőtt emlékekből sejlik föl óhatatlanul a törékeny és mégis robusztus figura, a szinte beduinná lényegült különös angol alakja: Arábiai Lawrence.
Ugyan kit ne bűvölne el kalandos históriája? Ifjúkorunk romantikus álmai, képzelt kalandjaink, halhatatlanságot szomjazó bensőnk vágyai testesülnek meg benne. Ismerjük az életét, s mégsem tudjuk, ki volt. Ismerjük történetét, s mégsem tudjuk, mi is történt valójában, és főleg miért.
Arábiát és Jordániát ő tette naggyá. Pontosabban: ő „csinálta meg”. Sőt: Jordániának – ha átvitt értelemben is, de – mind a mai napig jelentős bevételt hoz.
A XX. század fordulójának romantikus eposza fűződik a nevéhez. Sorsfordító, történelmi tett.
Tudható róla, hogy 1888-ban született walesi földön, s boldog, de identitáskereső gyermekkor után Oxfordban doktorált. Már fiatalon a régészet, mi több, a katonai régészet felé fordult az érdeklődése. Megtanulta a klaszszikus görög nyelvet, és beleszeretett a Közel-Kelet rejtélyes világába. 1909-ben vágott neki először a térségnek, hogy anyagot gyűjtsön doktorátusa téziseihez, a keresztes háborúk katonai történetéről szóló dolgozatához. (Amelyet egy esztendővel halála után, 1936-ban Keresztesek kastélyai címmel könyv formában is megjelentettek.) Aztán régészeti expedíciókban vett részt; 1913–14-ben a Sínai-félszigetre küldték régészeti feltárásra, amely feltárás valójában katonai-topográfiai célokat szolgált… S ettől kezdve szinte semmit sem tudhatunk róla teljes bizonyossággal. Ki is volt valójában, mit csinált, miért és kinek dolgozott?! Minden adat azt valószínűsíti, hogy a Foreign Office, a brit külügyminisztérium alkalmazásában tulajdonképpen a brit katonai hírszerzésnek gyűjtött adatokat, majd amikor (állítólag) csalódnia kellett megbízóiban, őszinte szívvel átállt az arabokhoz. Mozlim hitre tért, velük élt, sőt az élükre állt, s a vezetésével egyesített arab seregeknek neki köszönhetően és vele együtt sikerült kiverniük az Arab-félszigetről az oszmán-törököket. Még a brit küldöttség tagjaként vett részt a párizsi konferencián, de amikor azt tapasztalta, hogy a britek és a franciák egymás között osztják fel a térséget, és fittyet hánynak az arabok érdekeire – beadta lemondását. S hiába kérlelte Churchill, inkább a magánélet ismeretlenségét és nyugalmát választotta. A dorsetshire-i Clouds Hillben halt meg fiatalon, banális motorbaleset áldozataként.
A nagy kaland, az arab felkelés történetét világhírűvé vált művében, A bölcsesség hét oszlopa című emlékezésben írta meg.
Innen, Wadi Rumból indult az utolsó oszmán-török erőd bevételére, a vörös-tengeri kikötővárosba, Akabába.
Ülök a vörös homoktengerben, Wadi Rumban, s mélázom Arábiai Lawrence történetén. Sivatagi teázások szertartását, férfibarátságok gesztusait, izgága jövés-menéseket, csatába induló seregeket, imádságok áhítatát és árulások haragvását látom, s felbukkan emlékezetemben két arc: a nemes vonású és törékeny Peter O’Toole-é és a szép és férfias Omar Sharifé. Hosszú-hosszú éveken keresztül ugyanis ők testesítették meg – s minden bizonnyal nem csak nekem – Arábiai Lawrence romantikus történetét. Ők voltak ugyanis a hatvanas évek elején készült Arábiai Lawrence című film főszereplői. David Lean mozijában a brit O’Toole személyesítette meg Lawrence ezredest, az egyiptomi származású Omar Sharif pedig az arab felkelés vezetőjét, a dzsiddai Husszein bin Alit alakította.
Az arabok és a törökök nagy csatájának színhelye, Akaba is úgy maradt meg az emlékezetben, ahogyan a film ábrázolta: álmos halászfalu fehér házakkal, karcsú minaretekkel, tengerbe vesző homokkal.
Ilyennek hiszem, s ilyennek akarom látni Akabát most is. Csalatkozom. De magamra vessek! Álmaink mindig szebbek, mint a valóság, képzeletünk mindig színesebb, mint a mindennapok. Itt, Wadi Rumban sem tevekaravánok kocognak immáron, hanem kipárnázott dzsipek szállítják a turistákat – naplementenézőbe. Igaz, maga a vörös sivatag azért változatlan és örök; ilyennek láthatták valaha az oszmán-törökök ellen lázadó beduinok is.
Akaba pedig 1917. július hatodika óta – amikor Lawrence ezredes csatázott itt arab harcosaival –, bizony, nagyot változott. Ráadásul illene emlékezni arra is, hogy David Lean Lawrence-filmjének akabai jeleneteit a spanyol tengerparton forgatták. 1962-ben. Mert Akaba már ’62-ben sem volt az az álmos halászfalu.
S most? Nyüzsgő nagyváros csillogó szállodákkal, elegáns sugárúttal, zsibongó bazárral, turistaforgataggal. Majd százezren élnek ebben a szép kikötővárosban, amelyet valaha edomiták, nabateusok, ptolemaidák, rómaiak, oszmán-törökök laktak. Az erődítmény, ahol a híres „akabai csata” folyt, ma már múzeum. Kicsiny, és ez sem oly romantikus, mint álmainkban vagy a négy évtizeddel ezelőtti filmben. Bástyái megőrződtek ugyan, de udvarát gaz veri föl.
– A külföldiek Lawrence ezredessel kapcsolják össze városunkat – mosolyog rám a Vörös-tengerre néző bástyánál a múzeum embere. Kedvesen eligazít, és kérdezés nélkül is elmeséli Arábiai Lawrence rövidített történetét. Úgy látszik, a sztori afféle kötelező „hívó szó” manapság Jordániában.
– Érthető, ha szívesen beszélünk Lawrence-ről – ezt már Taleb Rifai turisztikai miniszter mondja, s mindjárt meg is magyarázza: – Nyolcvan esztendővel ezelőtt élt itt valaki, aki beleszeretett ebbe a vidékbe és az itt élőkbe. Alkalmazkodott hozzájuk: velük élt, úgy öltözködött és úgy imádkozott, ahogyan ők, s nemcsak a táj szépsége érintette meg, hanem a beduinok lelke is. Ő volt Lawrence ezredes. Ráadásul a függetlenségünket is részben neki köszönhetjük.
Jordán földön szívesen fordulnak manapság inspirációért Arábiai Lawrence emlékéhez. Jól eladható történet ez. Turistacsábító romantika. S a turistákra égető szüksége van a hasemita királyságnak. Ebben az Oszama bin Laden-es, terroristás, konfliktusos közel-keleti világban ugyanis alaposan megcsappant a turisták száma az elmúlt esztendőben. Még a békés Jordániába is félnek eljönni az utazók.
Pedig Jordánia tényleg békés ország. A palesztin–izraeli konfliktus és az iraki bizonytalanság szorításában a béke csöppnyi szigete ezen a lázongó Közel-Keleten. Szinte kínálja látványosságait, például Petrát, a több ezer esztendős, vörös homokkőbe vésett ősi sziklavárost, a nabateusok valahai virágzó központját. A sziklába vájt nabateus szentélyek egyedülállóak, látványuk lélegzetelállító, ha ló- vagy szamárháton közelítjük meg őket a hatvan–hetven méter magas sziklák között vezető keskeny ösvényen. Legalább négyezer esztendőn keresztül éltek itt emberek, ám a XIV. századtól Petra eltűnt az emberiség szeme elől. Csak 1812-ben fedezte fel újra egy svájci kutató: Johann Ludwig Burckhardt. (Ő talált rá egyébként az egyiptomi Abu Szimbelre is.) És Petra azóta a turizmusból él. Csakúgy, mint a holdbéli tájba ágyazott Nebo-hegy, ahonnan a Biblia szerint Mózes először pillantotta meg az ígéret földjét, vagy Betánia a Jordán keleti partján, ahol a legutóbbi régészeti feltárások szerint Krisztust keresztelték.
Mindenütt csecsebecsék, emléktárgyak, könyvek – kiépült a turistaipar. Egyébként évente 15–20 ezer magyar turista is érkezik Jordánia földjére – mondja Zaid Naffa, a Jordan Tours budapesti igazgatója. Csaknem tökéletes magyarsággal beszél. Hosszú évek óta él ugyanis a Duna partján. Itt tanult mérnöknek a Műegyetemen, és itt alapított – magyar asszonnyal – családot is. Ma azon serénykedik, hogy közelebb hozza ezt a távoli, ősi és különös vidéket hozzánk. S tán Magyarországot is a jordánokhoz.
Zaid szerint nemcsak a klasszikus turistahelyeken érdemes vizitálni, Madabában vagy Dzserasban, hanem Ammánban is. A fővárosban az igazi mai Jordánia lüktet.
Ammán a bibliai ammoniták városa. A második világháború előtti faluból, ahol mintegy tizenöt–húszezer letelepült beduin élt, mára kétmilliós világváros lett. Nyugatias stílusával meglehetősen eltér a többi közel-keleti főváros általános képétől. A legrégebbi városrészt kivéve – amely egy II. századbeli csodálatos római amfiteátrum köré épült – Ammán ugyancsak modern, nyoma sincs benne pornak, kosznak, túlnépesedésnek, zajnak és zűrzavarnak, utcáiról hiányoznak a poroszkáló koldusok és a kérincsélő gyerekek, s az egész város mintha Anglia és a Közel-Kelet sajátos elegye volna. Mintha még mindig kísértene benne Glubb pasa és Alec Kirkbride – Lawrence ezredes barátai – szelleme; 1955-ig gyakorlatilag ők kormányozták az országot.
A modern Ammán kőből épült tizenöt – vagy tizenhat? – dombra. Az utcák és a járdák szélesek, karbantartottak. A közterületi szobrokon kalligrafikus írások: Istent, a királyt, az országot dicsőítik. A sugárutak mély völgyekbe buknak le, majd újabb hegyre kapaszkodnak fel, magasban ívelő felüljárók és csempés alagutak kötik össze őket. A terméskőből épített házak takarosak, az irodaházak betonból és üvegből készült felhőkarcolók. Ammán egyetemeit és kórházait ma a Közel-Kelet legjobbjainak mondják.
Ammán látványa és a mai Jordánia eredményei meglepőek, különösen ha arra gondolunk, hogy ez az ország nemcsak erőforrásokban szegény (területének alig hat százaléka művelhető), hanem gazdaságát alaposan megviselték a korábbi háborúk és belviszályok is. Legutóbb például az öbölháború. A néhai Huszein király (a jelenlegi uralkodó atyja) ugyanis nem volt hajlandó elítélni Irakot, ezért az akkor Amerikát feltétel nélkül támogató Szaúd-Arábia felfüggesztette a segélyeket és a vele folytatott kereskedelmet is. Ráadásul a háború miatt iraki és Kuvaitból kiűzött palesztin menekültek tízezrei tódultak be az országba.
A parányi hasemita királyságban azonban ma rend és nyugalom van; még akkor is, ha ez a rend és nyugalom nemegyszer törékenynek tűnhet fel a külső szemlélő számára. Kivált, ha a mostani közel-keleti történésekre gondolunk, és arra, hogy ez a kicsiny királyság milyen nagymértékben függ az Amerikai Egyesült Államok anyagi-pénzügyi támogatásától, vagy arra, hogy ennek a kényes helyzetű országnak az ügyeit egy viszonylag fiatal, tapasztalatlannak gondolt uralkodó irányítja.
Ám éppen a fiatal uralkodó, II. Abdallah személye körüli konszenzus ad(hat) nyugalmat és biztonságérzetet a jordánoknak. Országuk változatlanul tekintélyelvű, patriarchális állam, ahol a király hatalma a többnyire beduin katonákból álló hadseregen és a hatékony bürokrácián alapszik, ám ahol a lakosság túlnyomó többsége valóban őszinte szívvel támogatja az uralkodót. Ráadásul a hasemiták az iszlám világ talán legnemesebb családjának számítanak, hiszen családfájukat egészen Mohamed prófétáig vezetik vissza.
– A köztársaság ma szinte trágár kifejezésnek számít, hiszen itt csak azt látják, mivel járt a királyság eltörlése például Egyiptomban, Líbiában vagy akár Iránban – mondja egy ammáni boltos a bazárban. S mosolyogva teszi hozzá: jordán földön még az iszlám állam hívei sem akarnának köztársaságot.
Miért is akarnának, ha úgy érzik, hogy a királyi pár értük serénykedik?! S való igaz: a negyvenesztendős II. Abdallahot (aki az elhunyt Huszein király második, az angol Toni Gardinerrel kötött házasságából született, és 1999 februárjában került hatalomra) tisztelettel és szeretettel emlegetik.
A legjobb színhely az amatőr közvélemény-kutatásra a bazár. Az alkonyi Ammán bazársorán szívesen elegyednek szóba az idegennel is. Az utcán, az úttest fölött az elhunyt Huszein király fotója, mellette fia, a jelenlegi uralkodó képe. Az idős boltos szakállát simogatva bök a fiatal király képmására:
– Tanult férfi ám ez a mostani királyunk is! Angliában járt iskolába, de emellett rendes ember is – mondja. S büszkén meséli a történetet, amelyet annak idején világgá röpített a szemfüles sajtó is. Hogy tudniillik II. Abdallah álruhát öltött, fejére parókát tett, bajuszt és szakállt ragasztott, s úgy járta a várost, mert állítólag a saját fülével akarta hallani honfitársai búját-baját.
A történet szép, bár mi tagadás, van vele egy kis bibi. Hiszen az álruhás lopakodás mégiscsak kiváló publicitást kapott. Hogy, hogy nem, a tollnokok és az operatőrök „véletlenül” mégiscsak megtudták, hol álruháskodik a jóságos király…
Mindezzel együtt II. Abdallah és szép hitvese, Rania királyné valóban népszerű szerte Jordániában. Abdallah Oxfordban és Washingtonban tanult, majd – édesapjához hasonlóan – elvégezte a brit Sandhurst katonai akadémiát is. A palesztin származású, sudár Rania királyné – a világ legfiatalabb királynéja, akit máris a „szívek királynője” becenéven emlegetnek – szintén egyetemet végzett, és nemcsak jótékonykodik, hanem részt vesz a gyermekeken elkövetett erőszak elleni küzdelemben, a jordán nők helyzetének megjavításában, a Jordániában még mindig „honos” vérbosszú felszámolásában. Lassú és szívós munka ez; leginkább ugyanis a mentalitás megváltoztatására van hozzá szükség.
Ám ez sem reménytelen. Annál is inkább, mivel az ifjak felfogása, miként a világon mindenütt, jordán földön is jócskán különbözik már szüleik nemzedékéétől. Az ammáni fiatalok – vagy legalábbis egy részük – a Books caféban múlatják az időt, ahol két pohár répalé között – tetszik, nem tetszik – AIDS-ről, kábítószerekről, házasság előtti szexről fecserésznek. Ami csupa-csupa tiltott téma!
Az ám: a Books café! Igazi emblematikus hely ez. Alternatív könyvesbolt, olasz étterem és cybercafé egyszerre. Ammán szívében nyitotta két testvér, Madian és Mazhir 1997-ben. Akkoriban még egyszerű kis kávézó volt, manapság viszont a jordániai értelmiség egyik kedvelt gyülekezőhelye, sőt egyesek szerint egyenesen társadalmi jelenség. S valóban, akár újfajta társadalmi jelenségként is értékelhető, hogy itt a fiatalok megfeledkeznek a társadalmi különbségekről, a családok, klánok, vallások és nemzetiségek-törzsek közötti konfliktusokról, s egy újfajta, nyitottabb világot kezdenek építgetni maguknak. Ha tudjuk, hogy kicsoda a kávéházat megnyitó Madian, érthetővé válik ez az újszerű szellemiség és légkör.
Madian palesztin, aki gyermekkorát Kuvaitban töltötte, s a saját bőrén tapasztalta meg a társadalmi megosztottságot.
– Igazi apartheid volt az – emlékezik gyermekkora Kuvaitjára. Odahagyta hát az öböl menti kis országot, és Amerikába ment. Egyenesen Kaliforniába, ahol a Berkeleyn építészetet tanult. Az öbölháború után érkezett vissza Jordániába. S ekkor különös dolgokat vett észre – leginkább saját magán.
Akkor, 1992-ben szinte ő volt az egyetlen ember a jordán fővárosban, aki farmersortot hordott, és változatlanul komoly tartalmat és jelentőséget tulajdonított a „béke” és „békés egymás mellett élés” szavaknak. Egyszerre érezte magát palesztinnak, kaliforniainak és jordánnak, de élénken éltek benne kuvaiti gyermekéveinek emlékei is. S mivel nem találta a helyét a jordániai társadalomban, hát úgy döntött, majd ő megcsinálja magának a helyet. Testvérével ekkor nyitotta meg a kis kávézót, amely kisvártatva a párbeszéd jelképes otthonává vált. S nem csak a különböző társadalmi osztályok és hitek párbeszédének szimbólumává. Tabu témákról is megindult az eszmecsere. Szex, narkó, szerelem, vérbosszú – ezek (voltak) az itt rendezett vitaestek témái. Alaposan felbolygatták a kedélyeket.
– Végül is olyan témák ezek, amelyek belülről feszítik a társadalmat – fogalmaz ma Madian. – Ez érthető is, hiszen ez a társadalom túlságosan gyorsan változott. Magam is számtalan olyan fiatallal találkoztam, aki nem tudta, nem tudja, mit kezdjen önmagával. Aztán egyszer csak a szülők is kezdtek eljárogatni a kávéház vitaestjeire. S mi egymás után vettük elő azokat a témákat, amelyeket mindenki ki akart beszélni, de senki sem merte elkezdeni. Én egyetlen dolgot tartottam fontosnak, s valamennyi fiatalnak ezt mondtam: legyetek önmagatok! – bölcselkedik a minden változás ellenére is ma még avantgárdnak számító kávéház tulajdonosa.
Avantgárd kávéház és ultrakonzervatív társadalom, ősi kultúra, ősi hagyományok és gyors változások, modernizálódás, nyugatiasodás: ez és ilyen ma Jordánia. De virágzó és békés is. És már régóta nem úgy él a közvéleményben, mint olyan ország, amely csupán a sivatag meghosszabbítása, egy gyarmatból lett kis királyság, az Arábiai Lawrence-történetek színtere.
Bár Lawrence ezredes kalandjai még mindig sokat hoznak a (turista)konyhára, ma már Jordániában inkább II. Abdallah eltökélt tervéről beszélnek: arról, hogy a hasemita királyság öt esztendőn belül az arab Közel-Kelet internetközpontjává válik.
Ammán látványa és a mai Jordánia eredményei meglepőek, különösen ha arra gondolunk, hogy ez az ország nemcsak erőforrásokban szegény (területének alig hat százaléka művelhető), hanem gazdaságát alaposan megviselték a korábbi háborúk és belviszályok is. Legutóbb például az öbölháború. A néhai Huszein király (a jelenlegi uralkodó atyja) ugyanis nem volt hajlandó elítélni Irakot, ezért az akkor Amerikát feltétel nélkül támogató Szaúd-Arábia felfüggesztette a segélyeket és a vele folytatott kereskedelmet is. Ráadásul a háború miatt iraki és Kuvaitból kiűzött palesztin menekültek tízezrei tódultak be az országba.
A parányi hasemita királyságban azonban ma rend és nyugalom van; még akkor is, ha ez a rend és nyugalom nemegyszer törékenynek tűnhet fel a külső szemlélő számára. Kivált, ha a mostani közel-keleti történésekre gondolunk, és arra, hogy ez a kicsiny királyság milyen nagymértékben függ az Amerikai Egyesült Államok anyagi-pénzügyi támogatásától, vagy arra, hogy ennek a kényes helyzetű országnak az ügyeit egy viszonylag fiatal, tapasztalatlannak gondolt uralkodó irányítja.
Ám éppen a fiatal uralkodó, II. Abdallah személye körüli konszenzus ad(hat) nyugalmat és biztonságérzetet a jordánoknak. Országuk változatlanul tekintélyelvű, patriarchális állam, ahol a király hatalma a többnyire beduin katonákból álló hadseregen és a hatékony bürokrácián alapszik, ám ahol a lakosság túlnyomó többsége valóban őszinte szívvel támogatja az uralkodót. Ráadásul a hasemiták az iszlám világ talán legnemesebb családjának számítanak, hiszen családfájukat egészen Mohamed prófétáig vezetik vissza.
– A köztársaság ma szinte trágár kifejezésnek számít, hiszen itt csak azt látják, mivel járt a királyság eltörlése például Egyiptomban, Líbiában vagy akár Iránban – mondja egy ammáni boltos a bazárban. S mosolyogva teszi hozzá: jordán földön még az iszlám állam hívei sem akarnának köztársaságot.
Miért is akarnának, ha úgy érzik, hogy a királyi pár értük serénykedik?! S való igaz: a negyvenesztendős II. Abdallahot (aki az elhunyt Huszein király második, az angol Toni Gardinerrel kötött házasságából született, és 1999 februárjában került hatalomra) tisztelettel és szeretettel emlegetik.
A legjobb színhely az amatőr közvélemény-kutatásra a bazár. Az alkonyi Ammán bazársorán szívesen elegyednek szóba az idegennel is. Az utcán, az úttest fölött az elhunyt Huszein király fotója, mellette fia, a jelenlegi uralkodó képe. Az idős boltos szakállát simogatva bök a fiatal király képmására:
– Tanult férfi ám ez a mostani királyunk is! Angliában járt iskolába, de emellett rendes ember is – mondja. S büszkén meséli a történetet, amelyet annak idején világgá röpített a szemfüles sajtó is. Hogy tudniillik II. Abdallah álruhát öltött, fejére parókát tett, bajuszt és szakállt ragasztott, s úgy járta a várost, mert állítólag a saját fülével akarta hallani honfitársai búját-baját.
A történet szép, bár mi tagadás, van vele egy kis bibi. Hiszen az álruhás lopakodás mégiscsak kiváló publicitást kapott. Hogy, hogy nem, a tollnokok és az operatőrök „véletlenül” mégiscsak megtudták, hol álruháskodik a jóságos király…
Mindezzel együtt II. Abdallah és szép hitvese, Rania királyné valóban népszerű szerte Jordániában. Abdallah Oxfordban és Washingtonban tanult, majd – édesapjához hasonlóan – elvégezte a brit Sandhurst katonai akadémiát is. A palesztin származású, sudár Rania királyné – a világ legfiatalabb királynéja, akit máris a „szívek királynője” becenéven emlegetnek – szintén egyetemet végzett, és nemcsak jótékonykodik, hanem részt vesz a gyermekeken elkövetett erőszak elleni küzdelemben, a jordán nők helyzetének megjavításában, a Jordániában még mindig „honos” vérbosszú felszámolásában. Lassú és szívós munka ez; leginkább ugyanis a mentalitás megváltoztatására van hozzá szükség.
Ám ez sem reménytelen. Annál is inkább, mivel az ifjak felfogása, miként a világon mindenütt, jordán földön is jócskán különbözik már szüleik nemzedékéétől. Az ammáni fiatalok – vagy legalábbis egy részük – a Books caféban múlatják az időt, ahol két pohár répalé között – tetszik, nem tetszik – AIDS-ről, kábítószerekről, házasság előtti szexről fecserésznek. Ami csupa-csupa tiltott téma!
Az ám: a Books café! Igazi emblematikus hely ez. Alternatív könyvesbolt, olasz étterem és cybercafé egyszerre. Ammán szívében nyitotta két testvér, Madian és Mazhir 1997-ben. Akkoriban még egyszerű kis kávézó volt, manapság viszont a jordániai értelmiség egyik kedvelt gyülekezőhelye, sőt egyesek szerint egyenesen társadalmi jelenség. S valóban, akár újfajta társadalmi jelenségként is értékelhető, hogy itt a fiatalok megfeledkeznek a társadalmi különbségekről, a családok, klánok, vallások és nemzetiségek-törzsek közötti konfliktusokról, s egy újfajta, nyitottabb világot kezdenek építgetni maguknak. Ha tudjuk, hogy kicsoda a kávéházat megnyitó Madian, érthetővé válik ez az újszerű szellemiség és légkör.
Madian palesztin, aki gyermekkorát Kuvaitban töltötte, s a saját bőrén tapasztalta meg a társadalmi megosztottságot.
– Igazi apartheid volt az – emlékezik gyermekkora Kuvaitjára. Odahagyta hát az öböl menti kis országot, és Amerikába ment. Egyenesen Kaliforniába, ahol a Berkeleyn építészetet tanult. Az öbölháború után érkezett vissza Jordániába. S ekkor különös dolgokat vett észre – leginkább saját magán.
Akkor, 1992-ben szinte ő volt az egyetlen ember a jordán fővárosban, aki farmersortot hordott, és változatlanul komoly tartalmat és jelentőséget tulajdonított a „béke” és „békés egymás mellett élés” szavaknak. Egyszerre érezte magát palesztinnak, kaliforniainak és jordánnak, de élénken éltek benne kuvaiti gyermekéveinek emlékei is. S mivel nem találta a helyét a jordániai társadalomban, hát úgy döntött, majd ő megcsinálja magának a helyet. Testvérével ekkor nyitotta meg a kis kávézót, amely kisvártatva a párbeszéd jelképes otthonává vált. S nem csak a különböző társadalmi osztályok és hitek párbeszédének szimbólumává. Tabu témákról is megindult az eszmecsere. Szex, narkó, szerelem, vérbosszú – ezek (voltak) az itt rendezett vitaestek témái. Alaposan felbolygatták a kedélyeket.
– Végül is olyan témák ezek, amelyek belülről feszítik a társadalmat – fogalmaz ma Madian. – Ez érthető is, hiszen ez a társadalom túlságosan gyorsan változott. Magam is számtalan olyan fiatallal találkoztam, aki nem tudta, nem tudja, mit kezdjen önmagával. Aztán egyszer csak a szülők is kezdtek eljárogatni a kávéház vitaestjeire. S mi egymás után vettük elő azokat a témákat, amelyeket mindenki ki akart beszélni, de senki sem merte elkezdeni. Én egyetlen dolgot tartottam fontosnak, s valamennyi fiatalnak ezt mondtam: legyetek önmagatok! – bölcselkedik a minden változás ellenére is ma még avantgárdnak számító kávéház tulajdonosa.
Avantgárd kávéház és ultrakonzervatív társadalom, ősi kultúra, ősi hagyományok és gyors változások, modernizálódás, nyugatiasodás: ez és ilyen ma Jordánia. De virágzó és békés is. És már régóta nem úgy él a közvéleményben, mint olyan ország, amely csupán a sivatag meghosszabbítása, egy gyarmatból lett kis királyság, az Arábiai Lawrence-történetek színtere.
Bár Lawrence ezredes kalandjai még mindig sokat hoznak a (turista)konyhára, ma már Jordániában inkább II. Abdallah eltökélt tervéről beszélnek: arról, hogy a hasemita királyság öt esztendőn belül az arab Közel-Kelet internetközpontjává válik.
Talán nem túlzás azt állítani, hogy az Arábiai Lawrence által vezetett kétéves gerillaháború kulcsfontosságú szerepet játszott abban, hogy végül az Ottomán Birodalom meghátrálásra kényszerült az Arab-félszigeten, és elvesztette ellenőrzését a Mashrek, azaz az arab világ keleti területei felett is (bal oldali térképünk e közel-keleti térség első világháború előtti politikai viszonyait mutatja). T. E. Lawrence a brit hírszerzés összekötő tisztjeként került az első világháború elején a török birodalom ellen vezetett arab felkelés kellős közepébe. Akkoriban az antanthatalmak számára létfontosságú volt, hogy az arab függetlenségi törekvéseket kihasználva gyengítsék meg a Németországgal szövetséges birodalmat. A Közel-Keleten ma is sokak által nagy tisztelettel csak „fehér arab”-ként emlegetett angol fiatalember 1916. október 16-án szállt partra Mekkában, azzal a szigorúan titkos megbízatással, hogy segítsen szervezni és utánpótlást biztosítani a törökellenes arab felkelésnek. Az ifjú Lawrence Sarif Husszein csapataihoz csatlakozik, és számos sikeres támadást vezet a Medina és Damaszkusz között kiépített török vasútvonal megrongálása érdekében, hogy ekképp megbénítsa a török haderőt. Kétéves, főleg a meglepetésszerű rajtaütések és a siavatagi hadviselés lehetőségeit maximálisan kihasználó harcmodornak köszönhetően az arab felkelők 1918. október 3-án bevonulnak Damaszkuszba. Az első világháború lezárását követő béketárgyalásokon azonban szertefoszlik
a lázadókat vezető Sarif Husszein álma, mikor is a megígért függetlenség helyett a győztesek bábállamokat hasítanak ki az arab területekből. Franciaország Szíria és Libanon protektorátusát kapja meg, míg a britek Palesztina, Jordánia és Irak mesterségesen létrehozott államalakulatokban a hasemita dinasztiához tartozó Husszein fiait ültetik a trónra. Az idős arab vezető azonban nem fogadja el az 1919-es párizsi békekonferencián rá osztott szerepet, ezért a britek magára hagyják az Arab-félsziget jó részét ellenőrzése alatt tartó hasemita uralkodót a sivatagi hadúr, Ibn Szaúd seregeivel szemben, amelyek megfutamítják Huszszein csapatait és birtokba veszik az iszlám szent városait. A harmincas–negyvenes években feléledő nemzeti mozgalmak aztán arra késztetik a franciákat és a briteket, hogy felhagyjanak e területek közvetlen ellenőrzésével, és ezekben az évtizedekben sorra kikiáltják függetlenségüket az arab államok (jobb oldali térképünkön a függetlenné válás időpontját zárójelben adtuk meg). Jóllehet maga Lawrence a párizsi békét az arab ügy elárulásaként és személyes kudarcként élte meg (tiltakozásképpen sem kitüntetést, sem pedig közhivatalt nem volt hajlandó elfogadni Nagy-Britanniában), sokan a britek mellett még ma is őt teszik felelőssé azért a viszálykodásért, amelynek magvait a rövid távú háborús célok és a hosszú távú olajérdekek miatt az antant hatalmai vetették el a térségben.
origo.hu
Erre nagyon ráfázhat Magyar Péter, újabb ügyekben jelentették fel
