A taszári keresztrejtvény

Bár a Taszáron és környékén élők már megszokták a katonai jelenlétet, s dicséretre méltó módon viselték az ezzel járó kellemetlenségeket: a hatalmas konvojokat és az éjszakai repülést is, a magyar kormány képviselői mégsem kezelték felnőttként a térség lakosságát, és kezdettől fogva nem voltak őszinték velük – véli Szita Károly kaposvári polgármester. A térségben járva valóban nem tudni, hogy kik érkeznek, mikor és hányan a bázisra, s mennyire érezhetik majd magukat biztonságban az ott élők.

Kiépült a többszörös védelmi rendszer a taszári katonai bázis körül, ahová a civilek – legyenek akár újságírók, vagy a környéken lakók választott képviselői –, a külföldiek kiképzési idejének végéig nem léphetnek be. A térség megfigyelésében több titkosszolgálat is részt vesz. A Honvédelmi Minisztérium sajtószóvivője szerint a bázist a kiképzés ideje alatt kiemelt nemzetbiztonsági kockázatú helyként tartják számon, ezért nem javasolják, hogy arról fénykép készüljön. Azt viszont elismerték, hogy a fotózást a közterületen nem tilthatják meg, és az olvasókat jogosan érdekli az ott folyó tevékenység. Taszáron és Kaposváron különben nyugalom van, az irakiak érkezésének híre jóval kevesebb embert foglalkoztat, mint a kaposvári illetőségű Évi győzelme az egyik valóságshow-ban…
A somogyi városban már a szilveszteri ünnepségre készülnek: a városháza előtti Kossuth téren fedett, fűthető színpadot ácsolnak az év végi mulatsághoz. A hivatalban Szita Károly polgármester fogad, akivel megpróbáljuk feltérképezni az Amerikából elindult hír eddigi, hazai fejlődését. Elsőként egy tengerentúli lapban jelent meg ugyanis, hogy Magyarországon iraki ellenzékieket fognak kiképezni a szervezett katonai invázió támogatására. Másnap a magyar kormányszóvivő elismerte, hogy az amerikai kormány (informális úton) hazánk segítségét kérte ahhoz, hogy magyar területen tolmács feladatokra képezzenek ki embereket. Ekkor a kaposvári polgármester (mint az egyik érintett település vezetője) soron kívüli tájékoztatást kért Medgyessy Péter miniszterelnöktől, és rendkívüli találkozót Kovács László külügyértől. A második – immár hazai – hír arról szólt, hogy a tolmácsképzés mellett különleges feladatok ellátására is oktatják majd a résztvevőket, de azóta már a katonai rendészeti kiképzés is szóba került. Azt még mindig nem tudni, hogy iraki ellenzékiek, netán emigránsok vagy arab származású amerikai állampolgárok érkeznek két turnusban Taszárra.
Szita Károly azt sérelmezi, hogy a magyar kormány képviselői nem kezelték felnőttként a térség lakosságát, és kezdettől fogva nem voltak őszinték velük. Pedig a város és környéke a délszláv válság idején már bizonyított a béke megteremtésében és megtartásában. A város lakói dicséretre méltó módon viselték a fokozott katonai jelenléttel járó kellemetlenségeket, a hatalmas konvojokat, az éjszakai repülést és az egyenruhásokat a sétálóutcákon.
Az érintett települések vezetői azt kérték a magyar illetékesektől, hogy saját szemükkel győződhessenek meg róla, kik, mikor és milyen célból érkeznek a bázisra. Tóth András nemzetbiztonsági államtitkár éppen lapunkon keresztül „üzente” meg, hogy a taszári objektum nem turistalátványosság, így nincs mód a civilek látogatására. Szita Károly sérelmezi a minősítést, szerinte az itt élők nem turisták, és teljes joggal érdekli őket az, ami közvetlen környezetükkel történik. A polgármester jól tudja, hogy az országnak vannak nemzetközi kötelezettségei, ám nem szeretné, ha a kormány az itt élők bőrére, a későbbi nemzetközi vállveregetések reményében többet is vállalna a feltétlenül szükségesnél. – Nem a katonai titkokra vagyunk kíváncsiak – mondja –, csak arra, hogy partnerként kezeljenek minket.
A város utcáit járva azt tapasztalni, az emberekben nincs félelem, de elvárják a korrekt tájékoztatást. Nagy a bizonytalanság, hogy hányan jönnek, kik és mikor, és abban sem bíznak, hogy az érkezőknek köszönhetően, majd új munkahelyek létesülnek a környéken. – Különben is, a biztonságunkat nem éri meg pár tucatnyi esetleges munkahely – fogalmazott egyikük. Sokan attól tartanak, hogy a város (vele együtt természetesen az ország is) ezzel a gesztussal a terroristák célkeresztjébe kerülhet, hiszen a kiképzéssel aktív részesévé válunk a közelgő háborúnak.
Taszáron ünnepek közötti csend fogad, a katonai bázis környékén sincs jelentősebb mozgás. A sorompót csak ritkán kell felemelniük az őröknek. Az US Army rendszámú terepjáróknak vagy a honvédség teherautóinak van bejárásuk. Fotózni nem lehet, az őrök nem beszélhetnek. Azt már Budapestről is tudjuk, hogy a katonai felsővezetésből sincs senki kijelölve e tárgyban a médiumokkal való kapcsolattartásra. A Gagarin-szobor által őrzött sajtóközpont (amelyet Clinton látogatásának idején gyakorlatilag megszálltak az újságírók) most üresen tátong, a vendéglőben a napokon belül induló újabb valóságshow selejtezőjéről beszélgetnek. A hatalmas érdeklődést az okozza, hogy egy kaposvári lánynak, Évinek pár napja sikerült 16 millió forintot nyernie: ez az összeg felfoghatatlanul gigantikus a hosszúlépések és kisfröccsök világában. Igaz, nem élt éppen szűzi életet a villában – ismerik be –, de őszinte volt mindig, és ezért nyerte meg. Büszkék vagyunk rá – mondják.
A falucska egyik utcáján vadonatúj házak sorakoznak, zömmel az amerikaiak érkezése után épültek. A postaládákon többnyire idegen csengésű nevek. A kémények nem füstölnek: a bázison dolgozó tisztek családja az óhazában karácsonyozik.
Végül sikerül elbeszélgetni olyan civilekkel, akik a bázison dolgoznak. Tőlük tudjuk meg, hogy még csak a logisztikai szervezés fázisában van az irakiak érkezése, konkrét beszerzések, előkészületek nem történtek. Még nem tudni, miként tudják kielégíteni a más kultúrából, vallásból eredő speciális igényeket, csak annyi biztos, hogy az idegenek sátrakban fognak lakni, és nem hagyhatják el a tábor területét. Az egyetlen, érkezésükre utaló jel az, hogy a környéken megszaporodtak a sötétített ablakú személygépkocsik.
A falu hangulata igazolja a kaposvári polgármester hasonlatát: az egész olyan, mint egy óriási kormányzati keresztrejtvény. Mindenki próbálkozik a megfejtéssel, de nem tudni, hogy ki jár legközelebb az igazsághoz. És azt sem, hogy a végén ki viszi el a fődíjat – ha lesz nyeremény egyáltalán.