A vágy titokzatos tárgya

A hajrához értek a tíz tagjelölt ország tárgyalásai az Európai Unióval. Mint a pénzügyi kérdések előkerülésével lenni szokott, mindenki a legjobb feltételeket szeretné kiharcolni, így az alku most is csak az utolsó pillanatban köttetik meg. Reményei ellenére tudja ezt a dán elnökség is, ezért a biztonság kedvéért a tervezett két napon túl további kettőre kibérelte a csúcs helyszínéül szolgáló koppenhágai konferenciaközpontot. A dánok azonban láthatóan nem szeretnék a véletlenre bízni a dolgot, s érzékelve a jelöltek elégedetlenségét, az utolsó előtti pillanatban saját, kompromisszumos tervvel álltak elő. Ennek lényege, hogy legalább részben visszategyék a csomagba azt a 2,5 milliárd eurót, amelyet német nyomásra októberben az unió elvett a bővítési keretből. A tízből hat ország már elfogadta e javaslatot, az utóbbi hetekben már szinte csak a csúcs sikerén munkálkodó Anders Fogh Rasmussen miniszterelnök azonban továbbra sem lehet nyugodt, hiszen egyik részről a lengyelekkel az élen továbbra is keveslik a közvetlen kifizetések szintjét, míg a másik oldalon, főképp Németország túl nagylelkűnek tartja a dán csomagtervet. Ezért aztán a megegyezésre néhány napot még várni kell.
Ez a vita kissé megkeseríti a meghívás történelmi pillanatát is. A tagságra jó évtizede várakozók joggal érezhetik magukat csalódottnak. A rendszerváltás óta úgy tekintettek az unióra, mint a vágy titokzatos tárgyára, ünnepre készültek évek óta, a megérkezés pillanataiban azonban Európa szerencsésebb felének lehetőségeit tekintve – az EU bővítése 2006-ig egy német adófizetőnek például kevesebb mint húsz eurójába kerülne – kicsinyes fiskális viták, piaci alkudozás rontják a hangulatot. A cél közelébe érve, úgy tűnik, mintha Európa mai vezetői kissé terhesnek éreznék a kontinens történelmi újraegyesítését, nincsenek igazi vízióik, s mintha elfogyott volna ehhez a pénz is. Így aztán első alkalommal fordul majd elő az európai integráció történetében, hogy az újonnan belépő országok mindössze negyven százalékát kapják a nekik járó pénzöszszegnek, miközben befizetési kötelezettségük százszázalékos.
Az uniós tagságnak azonban mindezek mellett sincs alternatívája. Világosan leszögezte ezt hétvégi kongresszusán a Fidesz is. A jobboldal vezető pártja ezzel méltó választ ad az integrációs elkötelezettségét érintő találgatásokra, óva int egyúttal az EU-hoz kapcsolódó illúzióktól. Nem véletlenül, hiszen látótávolságba érve azért jó lenne már megismerni végre vágyunk titokzatos tárgyát. A tagjelöltek közötti összehasonlításban ugyanis egy friss felmérés szerint a magyar lakosság tud majdnem a legkevesebbet az Európai Unióról. Ugyanezen vizsgálat arra is rámutat, hogy ott a legnagyobb a tagság támogatása, ahol a legszerényebbek az ismeretek. Reálisan kell látnunk, hogy a csatlakozás komoly lehetőség, de nagy kihívás is. Nyertesei a társadalomban éppúgy lesznek, mint vesztesei. Az álmodozások ideje lejárt, a lila-ködös vágyak kergetése helyett az esélyek megragadására, a veszélyek kivédésére kell felkészülni. Most talán még nem késő!
Mint a csatlakozás hajráját kísérő alkudozás is ráébreszthetett ugyanis mindenkit, az unió nem nagyestélyiben, táncmulatságra várja az új tagokat, hanem komoly munkára. Az erőfeszítések eredménye egy jól működő Amerika, s a feltörekvő ázsiai hatalom, Kína jövőbeni ellensúlyát jelentő erős Európa lehet. Addig azonban hosszú még az út, bár megéri a fáradozást.