Áldás a magyarra

Jó, hogy nem hallgatunk rájuk. Hogy nem hiszünk nekik. Nem hisszük el, amit szirénhangon duruzsolnak a fülünkbe, fölényes kioktatásként üzennek nekünk: nem kell a múlttal bajlódni. Nem érdemes folyton felhánytorgatni a régi sérelmeket. A jelennel – de főleg a jövővel! – kell most törődni a meddő múltba merengés helyett. A való világgal kell foglalkozni…
Jobb, ha nem fogadjuk meg az intelmüket, balga alattvalókként. Jámbor, médiaevő, statisztikai adathalmazként – aminek látni szeretnének bennünket azok, akiknek a múlt is csak üzlet. Tegyünk ellenpróbát: hogyan lehetne tudós az, aki nem ismeri tudománya történetét, tudása egymásra halmozódó építőköveit? Mire jutna a sakkjátékos, aki nem tanulta meg a nagy elődök játszmáit? Ha nem okul mások hibáiból, legyen bár akármilyen született zseni, megveri őt egy szorgos biflázó, akinek a fejében van a nyerő lépés.
Azokról meg főleg hasznos minél többet megtudni, akik efféle jó tanácsokkal traktálnak minket. Érdekes összefüggésekre jöhetünk rá, vajon miért éppen ők nem ajánlják a múltban való vájkálást. Mindjárt megértjük finom óvatosságukat.
De hát nekünk nincs is választásunk! Ha mi nem „foglalkoznánk” a múlttal, azzal sem kéne törődnünk, ami a mögöttünk álló esztendőben történt velünk. Miért kellett új Nemzeti Színházat építenünk (az 1966-ban felrobbantott helyett), és miért március 15-én kellett átadni, végre, a nemzetnek? Miért kellett emlékházat állítani fél évszázad önkényuralmi terrorjának, miért pont február 24-én kellett megnyitni kapuját az emberek előtt (az 1947-es nemzetgyűlés elnöke, Kovács Béla elrablásának évfordulóján), s miért épp az Andrássy út 60.-ban (az ávós bűnök tetthelyén)? Ha nem ismerjük pontosan, mi történt 1918. december 1-jén az erdélyi Gyulafehérváron (és hogy milyen következménnyel járt ez a magyarság sorsára), tényleg nem értjük, miért olyan nagy dolog a magyarigazolvány, s aligha tudnánk kellőképpen „értékelni” a miniszterelnök egy hónappal ezelőtti hitvány tettét a Hotel Kempinskiben. S még elhinnénk a köztársaság jelenlegi külügyminiszterének szánalmas parlamenti hazudozását bizonyos történelmi eseményekről.
Ha nem búvárkodnánk a múltban – négy évtizednyi eltitkolás, megmásított tankönyvek, meghamisított tények, betiltott nemzeti jelképek és intézmények után –, hogy felhozzuk a mélyből gyöngyként az Igazságot, valóban nem fognánk fel még azt sem, ami az idén történt Magyarországon, Magyarországgal.
Aki becsüli a bölcs írókat, szereti a szépet és fontosat mondó költőket, nem kerülheti el a találkozást Babits Mihállyal. De ha az 1961-től kiadott verseihez fér csak hozzá, nem ismerheti az Áldás a magyarra című költeményét, mert a Kádár-rendszer cenzúrázta a gyűjteményes kötetekből – más verseivel együtt –, mondván, hivatalosan: „megjelenése sértené a szomszéd népeink érzéseit”.
Legyen elégtétel, hogy most, két sorsfordító esztendő dátumváltásának alkalmából, idézünk belőle e helyen. Vigaszul a múltra, reményként a jövőre.

„Lám, igaz jószágunk visszatér kezünkre,
bár a világ minden fegyvere őrizze.
Mert erős a fegyver és nagy hatalmasság,
de leghatalmasabb mégis az igazság.
Útja, mint a Dunánk és csillagok útja:
nincs ember, aki azt torlaszolni tudja.

Él a nagy Isten és semmi se megy kárba.
Magyarok sem lettünk pusztulni hiába,
hanem példát adni valamennyi népnek,
mily görbék s biztosak pályái az égnek.
Ebből tudhatod már, mi a magyar dolga,
hogy az erős előtt meg ne hunyászkodna.

Erős igazsággal az erőszak ellen:
így élj, s nem kell félned, veled már az Isten.
kelnek a zsarnokok, tűnnek a zsarnokok.
Te maradsz, te várhatsz, nagy a te zálogod.
Zsibbad a szabadság, de titkon bizsereg,
és jön az igazság, közelebb, közelebb…”