Határozott léptekkel a bizonytalanságba

Felemás érzésekkel búcsúzunk a 2002-es évtől. Túllépve szeptember 11. sokkján, a világban tudatosodtak az új kihívások, az erre adott válaszok azonban sokszor rossz érzéseket keltenek bennünk. Az egyetlen szuperhatalom, Amerika a demokratikus szabadságjogok korlátozásában és a megelőző csapás stratégiájának mindenhatóságában látja a kiutat. A cél szentesíti az eszközt újbóli abszolutizálása, e visszalépés a történelemben azonban mintha bekapcsolta volna a világ lelkiismeretévé előlépett érzékeny Európa vészcsengőit. Az öreg kontinens ráadásul az integráció kiterjesztésével is növelte tekintélyét.

Valami baj van a világgal! – mondtuk már tavaly ilyenkor is. Akkor szeptember 11. sokkja döbbentett rá mindenkit – legfőképpen Amerikát – arra, hogy rossz úton haladunk. A döbbenet csöndjének oldódása, a sebtében kiötlött irányok, az új gyógyír azonban csak növeli kételyeinket, rossz érzéseinket. A terrorizmus ugyanis a nagyhatalmak minden erőfeszítése ellenére idén új erőre kapott. A világméretű hajsza ellenére Balin, Kenyában, Jemen partjainál, Moszkvában és Groznijban hagyta ott a névjegyét, a Szentföldön pedig már nem is oszt névjegyet, hiszen mindennapos vendég a front mindkét oldalán. A terrorista szó közben egyszerre lett szitokszó, s a nemzetközi összefogás kovásza. Mindenki megtalálta a maga terroristáját Izraeltől Csecsenföldön át Kínáig, csakhogy könnyebben lefordíthassa a saját nyelvére, érdekeire e nagyszabású koalíciót. Az al-Kaida közben terrorista világkormánnyá terebélyesedett – az amerikai retorikában legalábbis. Washington ugyanis ott is látni véli Oszama bin Laden katonáit, ahol legfeljebb csak az érdekei sérülnek.
*
A nagy dérrel-dúrral felvezetett afganisztáni rendcsinálásnak közben legnagyobb eredménye kis túlzással talán az, hogy Kandaháron keresztül vezet majd a Türkmenisztánból induló új gázvezeték. Mindez persze a stabilizálódás jele is, s a piacokon valóban újra pezseg az élet, ez a béke azonban meglehetősen ingatag, kizárólag a külföldi békefenntartók fegyverein nyugszik, s Karzai kormányfő ma sem nagyon hajthatja biztonságban álomra a fejét. Ráadásul az új ellenséget, a világ ördögét, Oszama bin Ladent sem sikerült kézre keríteni, pedig ez volt a háború egyik fő célja.
*
Véget sem ért tehát az afganisztáni rendteremtés, a hidegháború után helyét nem lelő, ráadásul sérthetetlenségében megrendült egyetlen világhatalom máris új ellenség után nézett. A „háborús elnök”, George W. Bush az év elején meghirdetve a „Gonosz tengelyét”, új hadüzenetet küldött. A tervezőasztalokon már hónapok óta ott fekszenek a február–márciusban esedékes Irak elleni háború tervei, a világ hatalmai pedig többségében duzzogva, kelletlenül, de szép lassan felzárkóztak ehhez az akarathoz. Eleinte még bizonyítékokat követeltek Bagdad ellen, ám lassan már elég lesz az is, hogy Szaddámon sapka van. Hiába, nagy úr az olaj, ebből pedig Irakban sok van!
*
Még Oroszország is feladta hagyományos térségbeli gazdasági érdekeit, természetesen miután megkérte az árát. Ki is rúgta a Lukoilt nyomban Irakból a régi barát, Szaddám. Mit számít azonban mindez, amikor már az új szövetséges, az Egyesült Államok garantálja a Huszein utáni befektetéseket. S nemcsak azt, hanem új távlatokat nyitott Moszkva számára az energetikai együttműködéssel is, amelynek értelmében orosz olaj enyhít majd Amerikai közel-keleti energiafüggőségén. A Kreml azonban nem csak ezzel dicsekedhet az idén. Oroszország ugyanis gyakorlatilag a NATO külső tagja lett, s az Európai Unióval is rendezte a viszonyt terhelő kalinyingrádi kérdést. S ha Csecsenföldön is ilyen jól alakult volna a helyzet, Putyin most maradéktalanul boldog lehetne, így azonban jövőre is marad egy kis probléma. A régi-új moszkvai elit közben nehezen szokja meg, hogy a nem is oly régi ellenségekből barátok lettek. No, de ez legyen a legnagyobb gondjuk.
*
Európa eközben megpróbált magára találni. Az euró bevezetése sikeres volt, még ha az átlagpolgárok el is átkozzák az ezt követő áremelkedések miatt. Az integrációval végre lezárul Közép-Európa posztkommunista korszaka is, egyúttal az Európai Unió 75 milliós piaccal bővül, s növeli gazdasági erejét. Rá is fér ez a mai recesszióban! Közben, ha lassan is, de formálódik a saját védelmi identitás, az önálló külpolitika, amely igazi súlyt adhat majd az egyre sűrűsödő morális fenntartásoknak is. Ezekből ugyanis akad bőven. Az öreg kontinens nyűgösen viseli Amerika diktátumát, Izrael ámokfutását, a feltartóztathatatlan állami terrort. Egyszóval, rossz a közérzete.
*
Tegyük hozzá gyorsan, joggal, hiszen rossz irányba halad a világ, s ezen egyelőre az öreg kontinens sem tud változtatni. Kénytelen elfogadni, hogy az egyetlen szuperhatalom magabiztos léptekkel száguld a bizonytalanba, ijesztően megnyirbálva a demokráciát. A terrorizmus elleni harc jegyében egyre több megvalósult álomról mondhatunk le. Lehallgatják a telefonokat, ellenőrzik a számítógépeket, a hétköznapokat, s botrányosan durván bánnak például az afganisztáni foglyokkal. Vajon ez történt volna akkor is, ha mondjuk Hongkong tornyai omlanak le? S miközben mi itt a halálbüntetés eltörlésével bajlódunk, addig az amerikai elnök felhatalmazást ad a CIA-nek, hogy a világon bárhol likvidálja a terroristákat. No, de ki mondja meg, hogy ki a terrorista, s ki bizonyítja, hogy a most mindenhatónak hirdetett megelőző csapás megalapozott-e? Azt mondják, a cél szentesíti az eszközt, míg én azt, hogy ezt majd meglátjuk. Rossz érzéseimet csak fokozza, hogy állítólag a napokban – hol máshol, mint Amerikában – megszületett az első klónozott ember.