Mikor állott fél lábon a Kisjézus?

Lassan gyülekeznek a papok az egykori karmelita kolostor ódon épületében a hajnali misére. A félhomályba rejtőzködő folyosókon csoszog az élet. Kétszáz éves, elkoptatott falépcsők, barokk szobrok bűvöletében surranok utánuk, letűnt idők szolgái után, akik már szárnyak nélkül keringenek a zarándokút végén. Székesfehérvár, Országos Papi Otthon. Innen már nincs visszaút, ez az utolsó otthonuk, mielőtt lábnyomaikat végleg betemeti a homok. De most még, e hajnali órán, közös vágy hív imára, éneklésre.

Mosolygós lelkiatya várja a kápolna keskeny folyosóján az ébredőket. Állnia könynyebb, mint a járással bíbelődni, már rajta a fehér miseruha, az alba, amit majd fölsegít a társaira. A liturgikus öltözet másik darabját, a szövetből készült stólát paptestvére helyezi az érkezők nyakába. A villanykörte gyengén világít. Ahogy az ő erejük is fogytán. Az adjonisten itt a dicsértessék, s a fogadjisten is dicsértessékre jár. De van, aki nem lát vagy nem hall. Csak a reggeli útját járja, vagy járatják vele a tolószékkel. Ezek árulkodó percek az első emeleten. Látogatók, idegenek számára zárt hely, idős, beteg papok hajnali ájtatossága, erőátvitele, „egyféle beszéd fölötti beszélgetés mindennel és mindenkivel”. Velem most kivételt tesznek. Ott ülhetek majd velük a padok között, s mondhatom az imát, ami gyerekkoromban belém vésődött.
A bejáratnál, az ajtóra szegezve tábla. A papok neve két csoportban, egy-egy kis kartonkártyán. Az egyik csoport fél héttől a kápolnában imádkozik, a másik ugyanebben az időben, a folyosón, merthogy ügyes-bajos dolog volna tolószéken a kápolnába bejutni. Odabent ma Miklós Antal a főcelebráns, idekint Biczó József atya. Együttvéve huszonhárom lélek, hadból visszavonult katona. A folyosóról lelátni a kármelhegyi Boldogasszony-templomba, ahol ebben az időben a hívőkért szól a harang. A templomban is az otthon lakói látják el a szolgálatot.
Csend poroszkál az „öltözőfolyosón”. Az idő múlását egy falióra tudatja, ketyegése felébreszti a gondolatot.
Borsa Mihály két botra támaszkodik, és úgy halad a széles falak között.
– Ha két bottal jár az ember – mondja –, koldus, ha eggyel, akkor úr. Igyekszem úr lenni. De még nagyobb úr valaki, ha bot nélkül közlekedik.
Már bent ülök a kápolnában Miklós atya helyén. Megfordulok. Hátam mögött egy Maulbertsch-freskó. Krisztus a keresztfán. A szenvedés lélegzetelállító fejezete. Meg akarták venni a fallal együtt – így mesélik –, és annyi pénzt adtak volna érte, hogy új szeminárium épülhessen belőle. De szerencsére maradt a helyén.
Kezdődik a mise. „Az atya, a fiú és a szentlélek nevében…” – mondja a főcelebráns. Lentről felhallatszik a templomi orgona. „Uram, irgalmazz, uram, irgalmazz” – éneklik idefent. „Vigasztald a betegeket, a szenvedőket és a bajbajutottakat” – mondja Miklós atya. A papi kórus így felel rá: „Kérünk téged, hallgass meg minket.” A főcelebráns folytatja: „Adventi imádságunk és bűnbánatunk hozza meg mindnyájunk számára a karácsony örömét és békéjét…”
A mise végén Biczó atya ültet le maga mellé, megfogja a karomat, és addig nem enged a szorításból, amíg beszélgetünk.
– Nekem a Jóisten megadta, hogy kilencvenéves koromban is ép az elmém és járni tudok – súgja a fülembe. – Az ő segítségével megúsztam a börtönt, és segíthetek embertársaimon. Az élet titka: a nyugalom. Sok szeretet van bennem, és a Jóisten kezét fogom.
*
Meghívnak egy közös reggelire, de előtte még az „igazgatói” szobában aperitifet iszunk.
– Szappanyos Béla igazgató úr két évvel ezelőtt bekövetkezett halála óta magam afféle lelki vezetőként elsősorban rendet tartok – mondja Borsa Mihály –, és nekem kell gondoskodnom arról, hogy a papság anyagilag is, szellemileg is, egészségileg is megkapja azt, ami jár neki. Az otthon egyéb teendőiről azonban egy hölgy gondoskodik.
– Egy hölgy? Az otthon ötvenéves történetében ez sohasem fordult még elő.
– Vele jól jártunk. El vagyunk látva mindennel. Azt tudnám mégis eltúlozva mondani, ami ráillik II. Józsefre: az alattvalóit akaratuk ellenére akarta boldogítani.
– Isten éltesse „direktor” úr – emeli a poharát egy csillogó szemű, alacsony pap, Horváth László. – Nem akarom mondani, hogy meddig, mert a második főnököm megharagudott érte, és azt válaszolta: „Ne átkozódjál!”
– Ne lötyögtesd ki az italt! – mondja Borsa atya egy harmadik társuknak, Varga Józsefnek, aki remegő kézzel koccint. – Nem volna semmi baj, csak a lábaimmal tudnék jobban mozogni. Sajnos, kevesen is vagyunk. Meghalnak, mielőtt ide bejönnének, vagy elfekvő betegként érkeznek a papok. Itt vannak néhány hónapig, aztán már temetjük őket. Igaz, olyan is akad, aki évtizedekig az otthon lakója.
– Politika? Vita?
– Előfordul. De hát az agy már alig teljesít. Egyre több az érelmeszesedett beteg.
A székesfehérvári papi otthon az egyetlen intézmény az országban, ahol a beteg lelkipásztorokat ápolják is. A hét bizonyos napjain szakorvosok kopogtatnak be hozzájuk, okiratba foglalva, hogy az Isten egyszerűnek teremtette az életet, s csak az ember tette bonyolulttá. Az ajtófélfák mögött riasztócsengő lapul, minden szobában szól a telefon.
Szappanyos igazgató úr egykori szobájában, a szekrényekben, a lelkiatya ruhái. Az emlékezet még őrzi őket, később majd a hajléktalanokhoz kerülnek, ha az otthon lakói elég bátrak lesznek. Ez a sorsa a többi ruhának is. A gazdátlan könyvek a könyvtár polcaira menekülnek.
Szorosan lapulunk a régi liftben egymás mellett. Három pap, két bot és én. Az új felvonót most szerelik. Ez már tágas lesz, üvegfalú, s az utazás benne le és föl, mint a játékos rímek, alkonyatkor. Az étkező festményei karmelita örökségről regélnek. Emberekről, akik innen régen elmentek, sírjukba rejtőztek, kriptákba vonultak, templomküszöbök alatt vezekelnek. Sarus karmelita atyák, az építők, a XVIII. század közepéről. A század végén aztán az elszegényedett rend tagjai feloszlatásukat kérték. Sok-sok tárgyalás és szószaporítás után az egyházmegye akkori püspökének, Milassin Miklósnak sikerült a kolostort a templommal együtt, szeminárium céljára megszerezni az 1801. esztendőben. 1952 nyaráig működött ebben a minőségében.
Tea, vaj, párizsi, paradicsom, lekvár, friss zsemle és kenyér – ez a reggeli.
– 1940-től ’45-ig volt itt az ebédlőben egy szószék – mondja Horváth atya, aki Fehérvárott kezdte teológiai tanulmányait –, és az úgynevezett próbaprédikációkra ezen a helyen készültünk fel. Miközben paptársaink ebédeltek, és vigyorogva emelték ránk a fejüket, mi szent áhítattal kénytelenek voltunk prédikálni. Ennél nehezebbet el sem tudtunk képzelni!
– A bíráló pedig azt mondta – teszi hozzá Borsa atya –, hogy „a tisztelendő úr a szünetet pauzával töltötte ki…” Magam Táton kezdtem a papi szolgálatot, és első prédikációmat ezekkel a szavakkal indítottam: tun, tat, getan…
– Gondolta akkoriban, hogy idős korában itt fog élni, az 1953-ban papi otthonná alakult valamikori szeminárium helyén? – kérdezem Horváth atyát, aki reverendában ül az asztal mellett.
– Á, dehogy! Úgy gondoltam, ott halok meg a „harc mezején”, mint Petőfi. Én, a templomépítő, a faültető, az orgonát megszólaltató, a restauráló. De rákényszerültem, mert megbetegedtem. Azután, hogy 47 és fél évet töltöttem a világ közepén, Cecén. Úgyhogy én új fiú vagyok itt. Amikor a polgármester búcsúztatott, átadott nekem egy díszes könyvet, amelyen az olvasható: „Cecei emlékeim”. S azt kérte, Laci bácsi, amikor megnyugodsz – s közben sírt –, írd össze, s küldd el nekünk. Ez most készül.
*
A társalgóban két idős pap újságot olvas. Az ablakokból lelátni az utcára, ahol már talpon jár a város. A papi otthon a központban van. Jöttömre felélénkülnek, s egy festmény elé vezetnek, amelyen egykori igazgatójuk, Szappanyos Béla látható, aranyozott barokk keretben. Egy szép ember, kortalan arccal, szemüveggel.
Sohasem találkoztunk. De az évek során többször társalogtunk telefonon, leveleztünk, írásaimhoz segítséget nyújtott. Utolsó, három éve kelt levele az íróasztalfiókomban lapul. Néhai Németh Jánosról, a Szent István-bazilika hajdani papjáról, későbbi baseli plébánosról, majd a székesfehérvári papi otthon lakójáról, a barátjáról vallott. A bazilika papjaként, 1956. október 30-a éjjelén, általános meglepetést keltve, két társával sokáig húzta a harangot, mert a bécsi rádió bemondta, hogy Mindszenty hercegprímás kiszabadult. „Az eseményekből hősiesen kivette a részét. Nem volt nyugta, a haza sorsának jobbra fordulása tüzelte, hajtotta a helytállásra. Végül is menekülnie kellett a biztos halál elől” – áll a levélben. S még egy elgondolkoztató mondat: „Hangsúlyozottan kérem, nevem ne kerüljön említésre. Maradjon csak így: egyik paptestvére.”
A bizalmatlanság, a félelem úgy beleitta magát a lelkükbe, hogy amíg élnek, nem felejtenek. Megszenvedik ma is a nehéz időket. A többség megjárta a börtönöket. A veszprémi szeminárium egykori tanára, Major Kálmán 1978-tól volt a papi otthon lakója. A verések következtében megbénult a fél oldala. De az elméje szikrázott, mint a golyóbis. 1952-ben – a kispapok kirakatperében – kilencévi börtönbüntetést kapott. A forradalom szabadította ki.
*
– Maga az elmúlt év november 18-án előadást tartott Veszprémben a Különös házasság című filmről, s ebben uszított a népi demokrácia ellen – mondta a tárgyaláson Olti Vilmos, a Mindszenty- és a Grősz-per főügyésze.
– Nem uszítottam – válaszolt Major Kálmán –, csupán a valóságot mondtam el.
– Úgy – húzta el szélesre a száját Olti, azzal elővette a spirituális előadását, és találomra olvasni kezdett benne: „Ül a nép, és úgy látja, hogy félrevezetik. Ül a nép, és azt hiszi, hogy nincs igazság…” „Vád illeti azokat, akik ezt a filmet külföldre, s így Moszkvába is kivitték.” Mit szól hozzá?
– Azt, hogy ez így van. Helyes, amit írtam.
– Maga az államot vádolta, rágalmazta, és ezért vették őrizetbe.
– Bocsánat, előadó úr, én nem az államot vádoltam, hanem elsősorban Mikszáthot, rágalmazni azonban senkit sem rágalmaztam.
– Miért pont a Különös házasságot akarta maga megcáfolni?
– Azért, mert ez az egyházat próbálja gyalázni alaptalanul, de nagy hatással.
*
A szobaajtók némelyike tárva-nyitva. S ahogy végigsétálok az első emeleti folyosón, hirtelen a karomba csimpaszkodik valaki, és arra kér, nézném meg a szobáját, s csak tíz percre üljek le vele. Ugye, fiatal barátom, szép a szobám? Ugye, lehet itt élni? – ezt sugallja a tekintete. A falon Mindszenty hercegprímás fényképe.
Endrődy Zsuzsa érkezik, a Szeretetszolgálat igazgatója, aki másfél éve az otthon vezetője is. Hét napból két napot tölt közöttük. Energikus, de kedves lénye betölt az épületben minden zugot. Keze nyomán szépül, alakul át itt minden. A ház magához tér, föllélegzik. A ház, a padlás régi bútorai már felújított fényükben pompáznak, visszakapták fényüket, méltóságukat, kellemüket. A sok használatból kikerült tárgy, ágyak, székek, egyebek, a soron következő lomtalanításra készülve, a folyosókon hevernek, szegény családokhoz kerülnek.
– A ház a püspökség tulajdona – mondja Endrődy Zsuzsa. – De a fenntartója a Szeretetszolgálat, amely a Püspöki Konferencia központi intézményeként látja el a szolgálatot. A székesfehérvári otthonnal együtt tíz hasonló intézményünk van az országban. Azzal a különbséggel, hogy az egykori szemináriumot eddig csak papok lakták. Az átalakítással – amelyhez nagyobb összeget a minisztérium adott – az értékmentés a célunk, az élet elviselhetősége a falak között.
– Szappanyos Béla halálával változott meg a helyzet?
– Amíg az igazgató úr élt, a Szeretetszolgálat kevésbé volt rákényszerülve arra, hogy belefolyjon az ügyek menetébe. A halála azonban válsághelyzetet teremtett. Az állam is pénzt ad a működéshez, és ilyen esetekben – mint valamennyi idős otthonban – feltételeket is szab. Amikor átvettem a tennivalókat, az atyák azt mondták: „Micsoda szégyen, hogy egy nő az igazgató.” Én is jobban szeretném, ha a papi otthont katolikus atya vezetné, csak hát, kevés van belőlük, s amíg lehet, másutt szolgálnak.
A második emelet egyik szárnyát leválasztják a közös tértől. Itt kapnak majd otthont azok a betegek, akiket az Alzheimer-kór támadott meg. A „saját” betegek mellé azonban civil betegeket is felvesznek, hogy a ház működése biztosítva legyen. És hogy a betegápolásra kapott talentumok jól hasznosuljanak. Sohasem laktak ugyanis olyan kevesen az épületben, mint az utóbbi években. De még e kevesekhez is gyakran jönnek a hívek a távoli falujukból. Felkerekednek autóbusszal, és hozzák az aszonyok a sült csirkét, a hamuba sült pogácsát. Karácsonykor meg a mákos bejglit. És a ház talán legszebb, megújult fogadószobájában, a földszinten megkérdezik: „Mikor állott fél lábon a Kisjézus?” És azt válaszolják a papok: „Amikor a szamár hátára akart ülni.”