Színházi emberként, íróként és rendezőként régóta figyelem az ukrán elnököt. Mondatait, gesztusait, játékát, és mindenből nem az Embert látom, hanem a színészt. Aki játssza a hatalmat. Nem láttam az ukrán sorozatot, amelyben elnököt alakít. Ezek után pedig nem is kell megnézni, hiszen már előttünk, a világ előtt játssza el a szerepet. Eljátssza, mondom, nem pedig megéli. Színházi próbákon a tehetséges színésztől szoktuk, rendezők kérni, hogy ne játssz, hanem éld meg a szerepet. Ha az élet úgy hozza, hogy valamitől nem művésszel, hanem színésziparossal kell dolgoznunk, akkor tanítjuk meg játszani, hiszen megélni egy szerepet képtelen. Sokszor nem is látszik a különbség.
Egy ukrán sorozatszínész olyan magasságba emelkedett, amelyről nem is álmodhatott. Amit addig játszott, azt most a mindennapi életben kell elvégeznie. Tehetséges színész nem áll politikai pártok, eszmék szolgálatába. Nem áll ki szónokolni pártvezérek mellett. Ha most visszagondolok, kikkel, milyen valódi tehetségekkel dolgozhattam, rá kell jönnöm, őket sohasem láttam tüntetéseken felmászni a színpadra. Nem kértek és nem fogadtak el politikai kinevezést vagy akárcsak közeledést. Nem azért, mert ne értettek volna egyet egy-egy párt, kormányidőszak elgondolásaival, terveivel. Hanem azért, mert ők a kétkedés emberei.
A tehetséget onnan lehet felismerni, hogy kételkedik. Mindenben. A világban, önmagában, az ellentétekben keresi a megoldást, mindennek látja a másik oldalát is. Tehát valódi művész. Aki tudja, ha elkötelezi magát egy-egy politikai elitnek, eltűnik a művészet számára.
Olyat ruhát ölt magára, ami nem jelmez, levehetetlen. Különösen, ha még hatalmat is kap. Esetleg ő mondhatja meg, ki és hol legyen színházigazgató, milyen színház szűnjön meg vagy kapjon kiemelt támogatást. És ezt nem meggyőződésből teszi, hanem jól jár, anyagi értelemben, társadalmi pozícióval. Csak már Színész nem lesz soha. És nem is kár érte.