Ahogy az ukrán elnök is benyújtja a számlát a fellépéséért. Senki sem gondolhatja komolyan, hogy az évtizedek után újra felmérhetetlen összegeket bezsebelő fegyvergyártók és kereskedők hálátlanok maradnak. Hogy a korrupciót már közhelyszinten, évtizedek óta képviselő ukrán társadalmi elit szétszakadt, mindenki jó útra tért, és aggódva futnak az erdőben Piroskát keresve, hogy megvédjék a gonosz farkastól.
És ezúttal a színészt a hatalmi elit nem maga mellé tette, hogy a népszerűségét kihasználja. Maga fölé helyezte. Ő pedig komolyan veszi a feladatát, és ahogy a színházban szokás, jelmezt ölt. Katonai gyakorlóban jelenik meg a Fehér Házban vagy az EU ülésein, hogy demonstrálja, ő most a háborút, a hősöket vagy az elesetteket képviseli. Talán meg is hatódnánk, ha nem látnánk a hirtelen lett ukrán katonák rémületét a frontokon, nem is annyira az ellenségtől rémülnek meg. Önmaguktól. Hogy ölniük kell. Meg is hatódnánk, ha nem látnánk a halálos kimenetelű kényszersorozásokat. Ahogy a kormány elképesztően buta tekintetű verőlegényei megpróbálnak elkapni, megalázni, autóba dobni egy embert, csak azért, mert vélhetően sorozható korban van. És most a sokat emlegetett emberi jog másodlagos, ha akar menni, ha nem, ha szívkoszorúér-meszesedése, cukorbaja, vesebaja van, akkor is irány a fegyver, irány az ölés.
Miközben a Vezér ölelgeti az EU vezetőnőjét, akinek könny szökik a szemébe, és nem veszi észre, hogy a színészi hatás jól bevált eszközének áldozata. Mert a színészi hatás gyakorlása nem csupán a tehetséges színészek kiváltsága. Olyan eszköz ez, amelyet a dilettáns is tud alantas célokra használni.
Igyekezni, hogy mindig ugyanabban a pózban beszéljek bele a telefon kamerájába, ez is önmagam rendezése, hiszen már monodrámát játszok, nincs partnerem a színpadon, lementem a közönség közé; ők tudják, hogy játszom, mégis engedik. Hogyne engednék! A béke is jó üzlet, de csak akkor, ha megelőzte egy alapos háború. Alapos rombolás.
Ahhoz, hogy egy háború után újjáépítsünk egy országot, legalább annyi pénz kell, mint a fegyverekre. És kérdés, nem ugyanazok kapják-e a hasznot az építésből, akik a rombolásból. Erre mindannyian tudjuk a választ.
És közben az Elnök-Színész egyre jobban beleéli magát a szerepébe. Miután látta, hogy tud úgy játszani, hogy addig épeszűnek gondolt országok százmilliárdokat adjanak pénzben vagy fegyverben – emelte a tétet. Most jön a riogatás, a mumus-riadó. „Nem áll meg Oroszország Ukrajnánál, egész Európa kell neki, mind-mind halálos veszélyben vagyunk”, mondja, forgatja a szemeit, és az európai vezetők egy része megrémül. Pedig ha figyelmesen követjük a háború haditechnikai részleteit, akkor egy ötvenes-hatvanas magyar férfi, aki volt kötelező katonai szolgálaton, az is látja, itt évtizedekig pihent eszközök játszanak, elavult tankok, ágyúk, légierő. A raktáron levő eszközökkel való kereskedés után pedig majd jön az igény újak gyártására. A színész-vezér átszellemülten követeli a fegyvereket iszonyú számban. De a fegyverek az Ölés eszközei. Minél többet követelek és kapok, annál több ember pusztul el – igaz, az ellennél is –, de az ukránoknál, hazájában, honfitársai ellen követeli a minél több lőszert.
Megbolondult ez a világ, vagy legalábbis ezen része? – kérdezhetjük. Nem. Ez nem elmebaj. Ez egy kis képességű, magasra emelt Színész játéka az érzésekkel, a helyzetekkel, élettel és halállal. Csakhogy ha itt a színpadon eldörren egy fegyver, nézők esnek le holtan a páholyokból. A több millió, egykor hétköznapi életet élt Embernek már mindegy, ki kezdte. Ki volt az agresszor, és ki az áldozat. Halottak.
Remélhetően az előadás utolsó perceiben vagyunk. Egyre többen állnak fel, és követelik ennek az iszonyatos előadásnak a végét. Ahol a végső dramaturgiai fordulat már nem halottakról, „ember az embertelenségben”-ről szólt addig a játék, megjelenik a kijózanító valóság, amikor már nehézfémbányákról és nem az értelmetlen áldozatokról van szó.
Sikerült alaposan megvezetni a nézőket. És nem leereszkedik – leomlik az acélfüggöny, maga alá temetve a színpadon azokat, akik igyekeztek összekeverni bennünk a látszatot a valósággal. Jól felfogott érdekeik védelmében.
Ilyenkor például mi, magyarok örülhetünk, hogy nem hittük el, amit mások. De lehet, éppen ezért jobban megvisel minket ez az előadás, mert nem csak átéltük – megéltük és átéljük minden nap az eszközként használt, szerencsétlen embertömegek sorsát és fájdalmait.
„Legyen vége már!” – sikoltott Babits Mihály hasonló borzalmakat látva. Legyen vége már. És ha vége lesz, tanuljunk belőle.
A szerző író, rendező
