Kérdezem az egyik nagy drogérialánc boltjában, hogy az édességet, ami a másik nagy cég üzletében kétezer forintba kerül, itt miért árulják háromezer-kétszázért. A fiatal hölgy készségesen magyarázni kezd valamit a multik különböző árkezeléséről. Érveléseiből teljesen világos: fogalma sincs, miért.
Idén január 2-án vettem egy jobbfajta húspástétomkonzervet a közeli boltban, majdnem kétszerese volt a december 30-i árnak. Itt is van magyarázat. Mert január elseje után felmennek az árak. Hova? És miért? – kérdezem. Mert ez mindig így van, jön a válasz.
Felrémlenek előttem az előző rendszer emlékei, ott is mindig ezt mondták. Miért? Mert az új év emelkedést hoz. Ez így van rendben. De az a konzerv már évek óta ott lehetett valamelyik raktárban, mi történt, hogy egyszerre értékesebb lett? Nem lett értékesebb, de értsem meg, infláció van.
És az mindig az új évben kezdődik? Igen, mondja teljes meggyőződéssel a hölgy.
Minőségi mosókapszulát akciózik egy másik nagy élelmiszerlánc üzlete. Most feleannyi, mint akár a kínai boltban. Sok van belőle? – kérdezem. Vagy mi az oka ennek a változásnak? A pénztáros azt mondja mosolyogva, ugyan, még így is bőven megéri. Tudja, mennyi ennek a mosókapszulának a nagykereskedelmi ára? Megmondja. Füzetből. Elvben mindig ezen az áron lehetne adni, de jövő héttől visszaáll a „rend”, a kétszeres ár.
Budapesten az árbűnözés egyik módja, hogy megkülönböztetik a pesti és a budai oldalon levő üzletekben az árakat. Mert a köz szerint Budán a gazdagok laknak, fizessék is meg a magasabb árat! Pesten meg alkalmazzunk alacsonyabb árrést, mert ott meg szegények élnek. Némi szociológiai vizsgálat után ez a tézis hamar megbukna,
de ezzel most ne foglalkozzunk. Vegyünk például egy Budán élő, nem milliárdos értelmiségit. Valami rejtélyes oknál fogva szereti a csokoládés sajtkrémet, amit egy híres márka készít. Lehet, hogy ez is nosztalgia, a rendszerváltás előtt lehetett kapni a „Mese” csokoládés sajtot, amit hősünk nagyon szeretett. Ma ez Pesten hatszáz forint egy nagy angol multinál, de a másik oldalon egy kis multinál kettőezer-négyszáz forint. Mert ez Buda, hangzik a válasz. Felmerül bennem a gyanú: lehet, hogy ezt a furcsaságot Pesten veszik annyiért, és itt eladják ennyiért?
A közhiedelemmel ellentétben a férfiak nagy része szeret üzletekbe járni. Élelmiszerüzletekbe elsősorban. Órákig lehet bolyongani a polcok előtt, elrévedezni a fűszeres disznósajtot látva, amit éltesebb korban már nem ajánlott megenni. Én is ehhez a csoporthoz tartozom. Tehát képben vagyok arról, mi mennyibe kerül és hol.
Tudom az egyes árucikkekről, hol kell megvenni, mert a másik helyen át akarnak verni ugyanazon termék árával. A tonhalsaláta az egyik helyen nyolcszáz, a másikon ezeröt. Mintha valaki úgy rendezte volna el Magyarországon, hogy mindenki kérjen annyit, amennyit akar mindenért.
És most befejezem a kedélyeskedést. Mert tudom, hogy közben az alapbeszállítók, a termelők a lehető legalacsonyabb áron kénytelenek dolgozni. Hogy a hihetetlenül pimasz árrésről ők nem tehetnek, örülnek, ha időben megkapják az utalást a termékeik után. Az, amit én játéknak vélek, az épeszű áron való árukeresést, van, akinek a mindennapi megélhetését veszélyezteti.
Egyes kereskedők, miközben fennhangon szidják az adott kormány gazdaságpolitikáját, a leggátlástalanabb módon rabolják ki a vásárlót, aki a legtöbb esetben kényszerhelyzetbe kerül, és elviszi a tisztességtelen áron is a terméket, mert elege van a keresgélésből.
Ha az utcán megszomjazik, és beesik egy boltba, már nem is szól, hogy az üdítőital, ami valamikor minden boltban ugyanannyi volt, itt másfélszer drágább, mint két utcával odébb. Közben szorgos hangulatkeltők hisztériáznak a sajtóban, hogy melyik termék melyik országban mennyibe kerül, és lám, nálunk…!
Most végre tenni akarnak a tisztességtelen árképzés ellen. Már régen ideje lett volna!
Az árbűnözők gátlástalanokká váltak az utóbbi időben, és azt hiszik, mindent megtehetnek. Nagyon kíváncsi vagyok, mit lehet ez ellen tenni, hogyan lehet a ma már szinte maffiává összeállt csoportokat feloszlatni, és elérni, hogy tagjaik beérjék az épeszű haszonkulccsal.
Mihelyt a munka elindul, nagy sipítozás kezdődik, hogy drágák a raktárak, drága a szállítás, emelkedik a benzinár, emelkednek a munkáltatói járulékok (most éppen nem), elbocsátásokkal fognak fenyegetőzni, boltbezárásokkal és ki tudja, mi mindennel akarnak megint hülyére venni bennünket, vásárlókat.
És még ott a másik veszély. Ha Magyarországon elérik, hogy a tisztességes haszonkulcs gyakorlattá válik, már csak a „tisztesség” miatt is a felháborodott uniótól nehogy büntetések sokaságát kapjuk, mert gátlástalanul gátoljuk az árbűnözőket! Pezsgőt bontok, ha egyszer majd azt olvasom, tisztességtelen árképzésért a TEK őrizetbe vett valakit, valakiket. Az egy szép nap lesz.
A szerző író, rendező
