Este nyolckor lefeküdtünk a nagy dunyhák alá, nagyapám szó nélkül bekapcsolta a Szabad Európát, meghallgatta a híreket, és aludtunk. Nyíló kamasz eszemmel ezt a néma ellenállást is nagyon szerettem benne. Nem a műnótákkal aludt el – igaz, ismerte és énekelte állandóan az igazit –, hanem a nagyvilág általa igaznak vélt híreivel. Egyszer kaptam csak tőle egy marha nagy pofont. Megmondta, hogy ne ugráljunk a pajtában a szénába, de ugráltunk. Kirántott onnan, lekeverte azt a maflást, majd megmutatta, hogy a szénában szárítja a kaszákat. Akkor nagyon szégyelltem magam.

Így él bennem ez a csodálatos nagyapa, hozzákapcsolt legendákkal. Hogy indult haza olyan fene messziről a frontról, hogy vitték vissza fogolytáborba, aztán hogy indult el ismét. Fogom, őrzöm, melengetem az emléküket, az övét is, nagyanyámét is. De most félek. 

De most félek. Jön a következő krisztián, és megmérgezi a családot. Egy olyan krisztián, akinek van ideje mindennek utánajárni. Aki ezen kutatásai között még jól is él, a napi kiadásai sincsenek veszélyeztetve. Kényelmes otthonban pakolgatja este elégedetten a dokumentumokat, és készíti a mérget.

Más időkben ezekkel szembenéztünk. Harcoltunk. Dacoltunk, volt, aki ellenmérget készített.

De most más a helyzet. Az izraeli rokonok iszonyatos körülmények között fogva tartott szeretteiket akarják. Az otthonaikat vesztett szerencsétlen palesztinok kétségbeesetten keresik gyermekeiket a romok között. Az embertelen politikai érdekből dúló háború a szomszédban esztelen pusztítást végez. A hatalmi korrupcióhoz, a politikai elemzésekhez semmi közük azoknak, akiknek lakóházába hajnalban rakéta robban. Etiópiában fél év alatt négyszázezer ember halt éhen a legutóbbi fél évben, naponta több ezer. Nem kell oda háború, egyszerűen a világ közömbössége ­miatt lesoványodik, majd bedől a földbe. A kínai tengeren hadak gyülekeznek. A világ fegyvergyártói eszüket vesztve keresik a raktárakban a még meglévő készleteket, az utóbbi ötven évben soha nem kerestek még ennyit, soha nem volt ilyen jó dolguk. Az irakiak hiá­ba várják a megígért amerikai demokrácia által biztosított megújulást és jólétet. Isztambulban fegyverekkel lőnek rá a misén imádkozó keresztényekre. A svéd rendőrfőnök bejelenti, hogy az emberei elfáradtak, elég volt, kilátástalan a helyzet a bevándorlókkal szemben, akik a kisvárosokban üzleteket, lakásokat fosztanak ki, rettegésben tartják az embereket. Traktorok százezrei vonulnak a nyugat-európai autópályákon, az amerikai iskolákban motozás van iskolakezdés előtt már a nyolcéveseknél is, hátha van nála egy gépfegyver.

És a többi, járványok, erkölcsi pusztulás, az évezredes emberi értékrendszer tudatos pusztítása. Angliában a kanyaró megint gyermekeket öl, mert a liberális oltási mozgalom szerint nem volt szükség régebben alapoltásokra sem.

Magyar emberek, csak mert ellenzéki szerepbe kényszerültek, államellenes tevékenységet végeznek nyilvánosan Brüsszelben, hazaárulók, amiért nem jár büntetés. Olyan ez, mintha gróf Apponyi annak idején követelte volna, hogy még pár ezer négyzetkilométert vegyenek el Magyarországtól, különben nem áll jót magáért. Mi ez?! Hol élünk? És igaz, semmi sem fekete-fehér. 

 Mikor ír valaki egy tanulmányt arról a kis csoportról, amely Apponyi beszéde alatt egy szomszédos kis teremben várakozott, azért jöttek, hogy képviseljék az önálló, Magyarországtól független Erdély létrejöttét, nem volt szerencséjük, ez nem valósult meg? Kutathatnánk még hasonló történelmi akták után, de valóban ez az érdekünk ma? Valóban ez a dolgunk ma?

 B. Zs. higgadt, szép választ adott egy mérgezésre. Én azonban attól félek, ha valaki az enyéim ellen támad, a fizikai ellenállást választom. Még ha tudom is, hogy a soros krisztián épp ezt akarja kiprovokálni.

A szerző író, rendező

Borítókép: Ungváry Krisztián történész (Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)