Fontos megjegyezni, hogy

Lássuk tehát, milyen stratégiákat tett ma­gáévá Oroszország a háború egymást követő évei­ben, milyen stratégiákat alakítottak ki a nyugati csoportosulások válaszul az orosz stratégiára, és ezek hogyan formálták egymást egy koevolúciós folyamat keretén belül.

 A kollektív Nyugaton belül négyféle, egymással súrlódó stratégiai megközelítést láttunk. Németország, Olaszország, Spanyolország és a Benelux államok különböző okok miatt az egyensúlyozás stratégiáját tették magukévá. Franciaország ebben a stádiumban még az integratív alkalmazkodásban keresett megoldást, és egy olyan biztonsági architektúrát vizionált, aminek Oroszország is a része lesz. Ezzel szemben az USA, az Egyesült Királyság, Lengyelország és a balti államok a kemény feltartóztatás híveiként léptek fel. Magyarország a háború azonnali lezárását sürgette, és egy realista, az érdekszférák és a biztonsági érdekek elismerésén alapuló megoldást szorgalmazott.

A kölcsönhatás az orosz villámháborús stratégia sikertelensége és a nyugati stratégiák között, az utóbbiakat a kemény feltartóztatás stratégiájának irányába taszította.

2024 sok tekintetben a hosszú 2023-as év folytatásának tekinthető, egyetlen igen fontos kivétellel. A Biden-adminisztráció utolsó évé­ben az USA egyre inkább az ötödik stratégiatípust kezdte előnyben részesíteni, vagyis a háború kiszervezését az európai szövetségeseinek. A repedés a kollektív Nyugat egységében tehát nem Trump elnök visszatérésével kezdődött, hanem jóval korábban. Ezt a még csendes, de disszonáns hangot – éppen úgy, mint a Magyarországról érkezőt – Ukrajna európai támogatói nem akarták meghallani.

2025-ben, a második Trump-adminisztráció hivatalba lépésével a változás fuvallata orkánerejűvé vált. A politikai változásra reagálva az orosz stratégia hangsúlya a katonai arénáról a politikai arénára tevődött át. Az új orosz nagystratégia céljai már túlmutattak az ukrán háború keretein, és céljai közé felvette a nyugati szövetségben kialakuló repedések feszegetését is. 

Ebből a felismerésből fakad az amerikai átállás egy érdekszféra-­alapú stratégiára, ami – a kiszervezés stratégiájá­val társítva – egy politikai és gazdasági win-win szituációt kreált az USA-nak.

A nyugati és az orosz stratégiák koevolúció­ja igen bonyolult helyzetet teremtett Európa számára.

Világos, hogy a fent említett stratégiáknak nemcsak logikája és hatékonysági mutatója van, hanem ára is. Egyértelmű, hogy a „puha” stratégiák kevésbé költségesek – legalábbis rövid távon –, mint a „kemény” megfelelőik. Az amerikai érdekszférákon alapuló és kiszervezőstratégiák pénzt hoznak/hozhatnak a házhoz. Ezzel szemben 

Mindemellett Európának arra is kell ügyelnie, hogy a „hajlandók koalíciója” vagy valamilyen más NATO-alternatíva szervezésével ne koptassák még inkább azokat a kötelékeket, amelyek az USA-t a NATO-hoz kötik.
A diplomáciát előtérbe helyező orosz nagystratégia készségesen kiszolgálja a Trump-adminisztráció igényét arra, hogy a háború lezárását ne amerikai stratégiai veszteségként, hanem amerikai gazdasági főnyereményként tegye eladhatóvá. Mivel a közelgő félidős választások az amerikai gazdaság állapotán és kilátásain fognak megfordulni, és nem azon, hogy mi az orosz–ukrán front pillanatnyi állapota, valószínűleg jó irányban tapogatóznak.

Vajon mire számíthatunk az előttünk álló 2026-os évben? Tartani fogják-e a legfontosabb játékosok a 2025-ben kialakult irányokat? Számíthatunk-e egy, a 2025-ös Trump-féle töréshez hasonló változásra a háború dinamikájában? Sikerülni fog-e tető alá hozni egy tűzszünetet, és ha igen, melyik lesz az a stratégia, ami meghatározza Európa kapcsolatait mind Oroszországgal, mind az Egyesült Államokkal?

Hogyan is mondta Teng Hsziao-ping a francia forradalom következményeivel kapcsolatban kétszáz évvel a Bastille ostroma után? „Még túl korai lenne erről nyilatkozni.”

A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa