Ez az elegáns episztemológiai modell azonban egy igen kritikus ponton több sebből is vérzik. Hogy pontosan hol? Ott, ahol nem magyarázza meg, miért húzódnak el egyes háborúk még akkor is, amikor az erőviszonyok már mindenki számára kristálytisztán kirajzolódtak.
Itt lép be a képbe a „feltámadásért való hazardírozás” fogalma.
Az empirikus adatok egy nem túl meglepő mintázatot tárnak fel. Amikor egy demokratikus vezető elveszít egy háborút, általában elveszíti a hivatalát és visszavonul a magánéletbe. Amikor egy autokrata veszít, gyakran elveszíti a szabadságát és egy árukapcsolással sok esetben a fejét is. Ebből a szemszögből nézve a diktátor számára a „mérsékelt vereség elfogadása” és a „teljes összeomlás” között nincs érdemi különbség. Mindkettő a vesztőhelyre vezet.
Következésképpen az egyén szintjén teljesen racionális stratégia a nemzet vérével tizenkilencre lapot húzni, hátha valami csoda megfordítja a hadiszerencsét. Ebben a felállásban a vezető számára nincs vesztenivaló, a nép számára annál inkább. A vélemények megoszlanak azzal kapcsolatban, hogy a jelenlegi orosz vezetés életpályamodelljét hogyan befolyásolná egy hipotetikus vereség. Ami viszont a jelenlegi ukrán vezetés jövőképét illeti egy hasonló forgatókönyv esetén, az sokkal kevésbé vitatott.
A harmadik dimenzió a szervezeti tehetetlenség.
A modern államok nem egységes, racionális döntéshozók, hanem versengő bürokráciák laza konglomerátumai. A hadseregnek, a szakszolgálatoknak megvannak a maguk szabványos működési eljárásai, amelyek az eszkalációra és a győzelemre vannak optimalizálva. A békére való átmenet ritkán szerepel a kézikönyvekben. A gépezet, ha egyszer beindult, önjáróvá válik. A háború megállítása gyakran nehezebb, mint az elindítása, egyszerűen azért, mert a katonai szervezetek a győzelemre vannak programozva, nem a kompromisszumra. Arról nem is beszélve, hogy a háború piedesztálra emel olyan szervezeteket és olyan tisztségviselőket, akik nehezen tudnak lemondani a pünkösdi királyságról.
A negyedik akadály pszichológiai természetű.
A viselkedési közgazdaságtan egyik alapvető felismerése, hogy az emberek – és ez alól a vezetők sem képeznek kivételt – másképp viszonyulnak a nyereséghez, mint a veszteséghez. Aki nyer, óvatos lesz, be akarja betonozni az eredményt. Aki veszít, kockázatkeresővé válik, inkább mindent egy lapra tesz fel, mintsem elfogadja a biztos vereséget. Egy békeszerződés, amely kodifikálja a területvesztést, pszichológiailag elviselhetetlenebb, mint a háború folytatásának bizonytalan kimenetele. Ehhez járul még habként a tortán az „elsüllyedt költségek” csapdája. Minél többen haltak meg, annál nehezebb elfogadni azt a kellemetlen felismerést, hogy bizony „hiába” haltak meg. A vezetők inkább újabb életeket áldoznak fel, mintsem beismerjék, hogy az egész vállalkozás értelmetlen volt. Szembe mer-e nézni az EU vezetése 2025 végén annak a háborúnak a hozadékával, amit minden áron megpróbálnak mozgásban tartani?
Végül, de nem utolsósorban ott van az identitás ágas-bogas problémaköre is.
Bizonyos konfliktusokban – gondoljunk csak az izraeli–palesztin vagy az északír helyzetre – a háború a nemzeti identitás szerves elemévé válik. A „mi” definíciója elválaszthatatlanná válik az „ők” tagadásától. Ilyenkor a békeszerződés önmagában kevés; az szükséges, hogy a társadalmak átprogramozzák saját magukat. A francia–német megbékélés a második világháború után nem pusztán diplomáciai bravúr volt, hanem identitástranszformáció is. A német „militarista hatalom” önképét a „civil hatalom” önképe váltotta fel. Ez generációkat vesz igénybe, és a folyamatot semmilyen konferencián vagy tárgyalóasztalnál nem lehet rövidre zárni. A Trump-féle 28 pont nyomokban tartalmazott válaszokat ezekre a kérdésekre. Az európai ellenterv ilyen próbálkozásokat nem tartalmaz.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!