Miért nehéz lezárni egy háborút?

Robert C. Castel: Miért nehéz lezárni egy háborút?

Pontokon való dekázás helyett ismerkedjünk meg a befejezés rendszerszintű akadályaival.

háború béke Ukrajna 2025. 11. 29. 6:53

A háború immár három éve tart, és akinek van füle a hallásra, az valószínűleg számtalanszor hallotta már az unalomig ismételt kérdést: miért nem ér már véget? Miért nem ülnek le tárgyalni? Miért nem fogadják el a kompromisszumot? Mi ennek a racionalitása?

A kérdést általában olyan hangsúllyal teszik fel, mintha a válasz magától értetődő lenne, és csupán a felek rosszindulata vagy butasága állna a béke útjában. Ez a megközelítés nagyjából azon a szinten mozog, mint az óvodás értetlenkedése a tökfőzelékkel szemben, a „nem szeretem, tehát nem logikus” attitűdje.

Szerencsére a kutatás ennél valamivel kifinomultabb eszközöket kínál a jelenség megértésére.

A háborúlezárás elmélete a nemzetközi kapcsolatok egyik kevésbé ismert, ugyanakkor igen fontos szakterülete. Míg a háború kitörésének okait évszázadok óta boncolgatjuk Thuküdidésztől napjainkig, addig a háborúk befejezésének mechanizmusai sokáig a tudományos érdeklődés perifériáján vegetáltak. A kutatók évtizedeken át a háborúhoz vezető útvonalat térképezték fel szorgalmasan, miközben a békéhez vezető utat terra incognitaként kezelték. Mintha csak a béke a konfliktus hiányából éppen olyan automatikusan következne, mint a sötétség a fény kioltásából.

A valóság ennél persze egy picit bonyolultabb. A háborúlezárás nem egy pillanat, még csak nem is egy forró kézfogás egy kimerítő tárgyalás után, hanem egy bonyolult és sokváltozós folyamat. Ez a folyamat legalább öt különböző kiszerelésben érkező tankcsapdán akadhat el.

Kezdetként néhány észrevétel a kutatás mélységei előtt, a józan paraszti ész szintjén. Pro primo, egy háború elindításához elég egyetlen játékos döntése. Ugyanannak a háborúnak a lezárásához, a totális háborúk kivételével, már mindkét fél beleegyezése szükséges. Pro secundo, minél tovább tart egy háború, annál több részvényesnek lesz beleszólása a háború lezárásának a kérdésébe. Végül, de nem utolsósorban, minél tovább tart egy háború, annál inkább növekszik a nem szándékolt kimenetelek száma és valószínűsége.

Az első és legkézenfekvőbb akadály az információs aszimmetria.

A háború úgynevezett alkumodellje szerint a fegyveres konfliktus nem más, mint az alku folytatása más eszközökkel. A háborúk azért törnek ki, mert a felek nem értenek egyet relatív erejükkel kapcsolatban. Mindketten szilárdan és tántoríthatatlanul hiszik, hogy nyerhetnek. A csatatér ebben az olvasatban nem más, mint egy igen drága és véres információgyűjtő mechanizmus, amely előbb-utóbb rákényszeríti a feleket a realitás elismerésére. A háború akkor ér véget, amikor a várakozások konvergálnak, vagyis amikor mindkét fél nagyjából ugyanazt gondolja arról, ki nyerné meg a folytatást. Az elvben ukránpárti média és az ügy mögé felsorakoztatott szakértők egyáltalán nem tesznek jó szolgálatot Ukrajnának. Az ideológiai indíttatású reménysámfázás csupán meghosszabbítja ezt a szomorú tanulási folyamatot. A nyers tényekbe gyökerező realitást hosszú távon nem képes retusálni.

Ez az elegáns episztemológiai modell azonban egy igen kritikus ponton több sebből is vérzik. Hogy pontosan hol? Ott, ahol nem magyarázza meg, miért húzódnak el egyes háborúk még akkor is, amikor az erőviszonyok már mindenki számára kristálytisztán kirajzolódtak.

Itt lép be a képbe a „feltámadásért való hazardírozás” fogalma.

Az empirikus adatok egy nem túl meglepő mintázatot tárnak fel. Amikor egy demokratikus vezető elveszít egy háborút, általában elveszíti a hivatalát és visszavonul a magánéletbe. Amikor egy autokrata veszít, gyakran elveszíti a szabadságát és egy árukapcsolással sok esetben a fejét is. Ebből a szemszögből nézve a diktátor számára a „mérsékelt vereség elfogadása” és a „teljes összeomlás” között nincs érdemi különbség. Mindkettő a vesztőhelyre vezet.

Következésképpen az egyén szintjén teljesen racionális stratégia a nemzet vérével tizenkilencre lapot húzni, hátha valami csoda megfordítja a hadiszerencsét. Ebben a felállásban a vezető számára nincs vesztenivaló, a nép számára annál inkább. A vélemények megoszlanak azzal kapcsolatban, hogy a jelenlegi orosz vezetés életpályamodelljét hogyan befolyásolná egy hipotetikus vereség. Ami viszont a jelenlegi ukrán vezetés jövőképét illeti egy hasonló forgatókönyv esetén, az sokkal kevésbé vitatott.

A harmadik dimenzió a szervezeti tehetetlenség.

A modern államok nem egységes, racionális döntéshozók, hanem versengő bürokráciák laza konglomerátumai. A hadseregnek, a szakszolgálatoknak megvannak a maguk szabványos működési eljárásai, amelyek az eszkalációra és a győzelemre vannak optimalizálva. A békére való átmenet ritkán szerepel a kézikönyvekben. A gépezet, ha egyszer beindult, önjáróvá válik. A háború megállítása gyakran nehezebb, mint az elindítása, egyszerűen azért, mert a katonai szervezetek a győzelemre vannak programozva, nem a kompromisszumra. Arról nem is beszélve, hogy a háború piedesztálra emel olyan szervezeteket és olyan tisztségviselőket, akik nehezen tudnak lemondani a pünkösdi királyságról.

A negyedik akadály pszichológiai természetű.

A viselkedési közgazdaságtan egyik alapvető felismerése, hogy az emberek – és ez alól a vezetők sem képeznek kivételt – másképp viszonyulnak a nyereséghez, mint a veszteséghez. Aki nyer, óvatos lesz, be akarja betonozni az eredményt. Aki veszít, kockázatkeresővé válik, inkább mindent egy lapra tesz fel, mintsem elfogadja a biztos vereséget. Egy békeszerződés, amely kodifikálja a területvesztést, pszichológiailag elviselhetetlenebb, mint a háború folytatásának bizonytalan kimenetele. Ehhez járul még habként a tortán az „elsüllyedt költségek” csapdája. Minél többen haltak meg, annál nehezebb elfogadni azt a kellemetlen felismerést, hogy bizony „hiába” haltak meg. A vezetők inkább újabb életeket áldoznak fel, mintsem beismerjék, hogy az egész vállalkozás értelmetlen volt. Szembe mer-e nézni az EU vezetése 2025 végén annak a háborúnak a hozadékával, amit minden áron megpróbálnak mozgásban tartani?

Végül, de nem utolsósorban ott van az identitás ágas-bogas problémaköre is.

Bizonyos konfliktusokban – gondoljunk csak az izraeli–palesztin vagy az északír helyzetre – a háború a nemzeti identitás szerves elemévé válik. A „mi” definíciója elválaszthatatlanná válik az „ők” tagadásától. Ilyenkor a békeszerződés önmagában kevés; az szükséges, hogy a társadalmak átprogramozzák saját magukat. A francia–német megbékélés a második világháború után nem pusztán diplomáciai bravúr volt, hanem identitástranszformáció is. A német „militarista hatalom” önképét a „civil hatalom” önképe váltotta fel. Ez generációkat vesz igénybe, és a folyamatot semmilyen konferencián vagy tárgyalóasztalnál nem lehet rövidre zárni. A Trump-féle 28 pont nyomokban tartalmazott válaszokat ezekre a kérdésekre. Az európai ellenterv ilyen próbálkozásokat nem tartalmaz.

Mit jelent mindez a jelenleg zajló háborúra vetítve?

Annyit mindenképpen, hogy az elemzői berkekben oly divatos „mikor lesz már béke?” kérdés rosszul van feltéve. A helyes kérdés az lenne: mely „tankcsapdákon” akadtak/akadhatnak fenn a tűzszüneti tervek, és ezeket hogyan lehet lebontani? A katonai nyomás önmagában nem elég.

Szükség van a belpolitikai kalkulusok befolyásolására, a szervezeti tehetetlenség megtörésére, a pszichológiai korlátok kezelésére és a narratívák átkeretezésére.
Trump elnök békekísérletei, akármit is gondoljunk róluk, legalább annyiban figyelemre méltók, hogy szakítanak azzal az illúzióval, miszerint a háborúk maguktól érnek véget, ha elég sokáig várunk.

Nem érnek véget maguktól.

A lezárás aktív konstrukció, amely legalább annyi politikai, pszichológiai és bürokratikus mérnöki munkát igényel, mint amennyit a háború megindítása.

Aki tehát a békét akarja, annak először meg kell értenie, miért nem jön el magától. Elkeserítő dolog követni a sekélyes vitákat a különböző tűzszüneti tervekkel kapcsolatban, és a kliséhányásokat, amik mögé a szembenálló drukkertáborok beásták magukat. Ha a célunk a háború megállítása, akkor a tűzszüneti tervezetek legfontosabb mércéje, hogy milyen szinten képesek ösvényt mutatni az öt fent említett rendszerszintű akadálytípus között. Hiába tűnik nekünk „jónak”, „igazságosnak” vagy „jövőbe tekintőnek” egy bizonyos tervezet, ha ezeken a közismert és szabad szemmel is jól látható akadályokon nem képes átkászálódni.

A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa