Évszázadok követték egymást ebben a folyamatban. Nem tagadhatóan létezett fejlődés, kitágult a világ, mert utazhatunk, nagyobb „jurtákban” élünk, indokolatlan sebességgel cseréljük használati tárgyainkat, és közben régen elfelejtettük, hogy volt másfajta emberi létezés is, nemcsak a „fenntartható fejlődés”.

De valóban fejlődünk, vagy csak egyre intelligensebbé válik bennünk az önámítás? 

Mi más lenne annak képlete, mikor az okos (?) telefonjainkon folyamatosan érkeznek reklámok, vagyis a „fenntartható fogyasztás” mindenekfelett álló megtestesülése?

A történelemben a hatalmat gyakorlók a népeket eszköznek tekintették. Nagy háborúk idején, melyeket még rokonságban élő uralkodók is vívtak, a halál elfogadott veszteség volt. A harctéren elesettekben sem a parancsnokaik, sem a távolból észt osztó politikusok nem látták a fiút, apát, testvért: az embert. A cél szentesítette mindezt, ahogy ma is így van, legfeljebb modernebb, gyorsabban és hatékonyabban ölő fegyverekkel hajtják végre ugyanazt. Felmerül a kérdés, hogy a politikai ármány érdekében megölt embert valóban elpusztították, vagy csak a teste szűnt meg létezni, miközben a lelke – a tanítás szerint – tovább él. A hitben élő és árván maradt családoknak hinni kell, hogy így van.

Van-e talán más értelmezése napjaink őrült sebességre kapcsolt technológiai fejlesztéseinek? Az információcunami, mely teljesen részévé vált életünknek, és ami ellen már lázadni is lehetetlenné vált, még hagyján. De ott a mesterséges – korántsem – intelligencia és robottechnika, amik tényleges támadó fegyverek a lélek elpusztítására. Mi, a konszolidációt még esélyként kezelők végiggondoltuk, hogy mit jelent, ha a gép kiszorítja az embert a munkát jelentő alkotás folyamatából? A teremtett ember feladattal érkezik a világra, az alkotás feladatával, a kiteljesedés reményében. De ha otthon ül – egy ideig persze vidáman a neten szörfözve –, a végén, az elszámolás idején üres lélekkel bolyong a már idézett alagútban, esélytelenül, hogy kijusson belőle, mivel semennyire sem pislákol már benne az emberi norma utáni vágy.

Közel vagyunk a legrosszabb végkifejlethez: ahhoz, hogy természetesnek fogadjuk el, ha a „parányi” érdekcsoport – hallgatólagos támogatásunkkal – képes lesz elérni ördögi célját. De – és ez a lényeg – , akkor is lesz december 24-e, ami nem más, mint a parancsolatok, szentségek, próféták látomásainak, igazságainak megtestesülése és érkezése, azaz az ember esélye az újragondolásra. 

Fogjuk kézen a politika manipulációja által gerjesztett haragosunkat – legyen az rokonunk, munkatársunk vagy a szomszédunk –, és menjünk el vele december 24-én az éjféli misére. Biztos, hogy csoda történik: „A kézfogás csodája.”

A szerző titkosszolgálati szakértő, a Védett Társadalom Alapítvány kuratóriumának elnöke