Amúgy a most élő nemzedék már évek óta napjában jó sokszor kénytelen hallgatni a demokráciáról. Mégpedig arról a demokráciáról, amit uniós politikai vezetőink annak gondolnak. Csak valahogy úgy tűnik, senki sem képes definiálni, bocs, meghatározni, mi is az. Ugyanis egy ilyen orosz–ukrán „konfliktusban” – hű, de utálom ezt a szót – az embernek fogalma sincs, mi az a demokrácia. Vajon az, hogy kiterjeszthetik a háborút? A hátunk mögött? Azt, hogy elvehetik több ország pénzét, holott semmi köze az orosz–ukrán belháborúhoz? Ez tényleg demokratikus? Az demokrácia, hogy Von der Leyen és csókosai kizárólag diktatórikus parancsokat osztogatnak Magyarországnak, például a menekülteknek álcázott bűnözők befogadását illetően, milliárdokat elvéve tőlünk? Ez nem demokrácia, hanem rablás és közönséges terror.

Kedvenc újságíró kollégáim egyike a minap amolyan új esztendei kívánságként azt írta lapunkban: „Élvezzük ki ezt a világvége előtti zajongást, s reménykedjünk, hogy mégsem jön el!” Megpróbálhatjuk élvezni, bár én alkatilag nemigen vagyok rá alkalmas. Reménykedni tudok, de valahogy engem nem suhintott meg a világbéke szele. Sokkal inkább azt látom és érzem, hogy ez valami haláltánc, ami a Föld nevű bolygón folyik. Egy csapda, amibe fokozatosan toltak bele bennünket. Ezt kívánják nekünk a világ urai, ezek parancsolgatnak mindenkinek, ezek hagyják, hogy migránshordák akadályozzák életünket, öljék és erőszakolják gyermekeinket, templomokat és csodálatos műtárgyakat szentségtelenítsenek meg, és persze gyilkoljanak, ha éppen arra van kedvük. Ha lehet, a keresztény ünnepeken. Ennyi a mi szabadságunk.

A fenti sorokat az elmúlt évtizedben ugyanilyen szavakkal is megírhattam volna így az új esztendőbe lépés idején, mert cáfolhatatlan, hogy szűkebb életterünkben, amit sajnos Európának mernek nevezni, sőt egyesek büszke nőnek, semmi sem változott az elmúlt esztendőkben. Pontosabban minden romlott. Eljutottunk egy olyan szakaszba, ahol és amikor hiába kívánjuk, hogy el a kezekkel az életünktől, s helyettünk ne döntsön senki, mégis döntenek – s rosszul döntenek – a világ urai. Akik a saját kényük-kedvük érdekében mindenre képesek. S ha távlatokra gondolok, a kiindulási alap, melyben most vagyunk, azt mutatja, hogy bizony „állni látszék az idő”, a szekér pedig cseppet sem halad. Mert hagyjuk, hogy álljon. Durvább szóval át vagyunk verve. Nem éppen jó érzés ilyen tényekkel és gondolatokkal új esztendőt kezdeni. Csakhogy amit az ember elrontott, azt más nem tudja kijavítani, megjavítani, csak saját maga. Az ember.

A szerző újságíró