Szomorkodhatnék is, de inkább megmosolyogtat, hogy azok, akik bár sohasem tapasztalták, ifjonti hevületben, magabiztosan prédikálnak a diktatúráról. Megmosolyogtat, hogy fel sem merül bennük: ahol az elnyomó, mindent kontrolláló zsarnokság ellen nyíltan szót lehet emelni, ott nem az önkényuralom hajtja igába a népet.

Legyen például a ’80-as évek, a helyszín pedig a Hargita lábánál nyújtózkodó, legmagasabban fekvő magyar kisváros, Szentegyháza, ahol még működött az azóta már csak a krónikákban létező híres vasüzem.

A kongó bolt előtt már estétől sorba állítva várakoztak a tejesüvegek, a kenyérüzlet előtt álmos emberek szorongatták kezükben a napi fejadagra feljogosító jegyet. Félkilónyi fekete, ragacsos massza jut mindenkinek. Havonta osztották a bűzös, degenyegre emlékeztető félliternyi olajat, félkilónyi lisztet, cukrot, fél darab, a napon sem megolvadó margarint, öt tojást – ha jutott. Volt „sárkánycsomag” is: hét lila színű csirkeláb és fej, a szerencsésebbeknek jutott nyak is. Néha, a fényes szocializmust, de még inkább a Kárpátok Géniuszát éltető ünnepeken volt hús is: hosszú órákon át álltak sorba a mészárszék előtt a mócsingos, csontos darabért az elkeseredett, hallgatag népek.

A vezér a népen spórolt: villany nem volt, fűtés nem volt, volt élelem alig, de mindennapi táplálékként ott volt a félelem.

A nyomort, a rendszert szidni maga volt a halálos ítélet. A besúgók mindenhol ott voltak: füle volt a falnak, a tárcsázós telefonnak. „Fejére szól, ki szót emel” – magoltam az Arany-balladát sorban állás közben, de mire A walesi bárdokat betéve fújtam, harsant az eladó hangja: elfogyott a banán. Dühösen és sírva mentem haza, otthon már szidtam volna az aranykorszakot, de a szüleim szájuk elé tett kézzel, magukhoz ölelve intettek csendre. „Hallgatni kell, fiam, különben elvisz a szekuritáté” – mondogatták, hogy ne feledjük.