Hallgatni kellett. Este a gyertyafény mellett, a gázlánggal fűtött konyhában összegyűlve titkon hallgatni a recsegő Sokol rádióban a Szabad Európát. Suttogva elsütni a biztos börtönt jelentő politikai viccet, suttogva reménykedni, hogy egyszer mindez véget ér.
Éltünk kisebbségben egy országban, amelyet nem mi választottunk, ahol hazátlannak hívtak, a rendszer ellenségeinek tekintettek.
Nem ünnepelhettük a „magyar ünnepeket”, így március 15-ét sem, de mindig megtettük. Előkerült az elrejtett piros-fehér-zöld színű szalag, a Petőfi-kötet, a felnőttek kincset érő, igazi magyar barackpálinkával koccintottak. A panellakás kis szobájában együtt mondtuk el a Nemzeti dalt, felállva énekeltük a Himnuszt, a székelyt is, a Kossuth-nótát is. Halkan, hogy senki meg ne hallja.
Sötét idők voltak. Visszanézve mégis úgy látom: rabok voltunk, mégis szabadok. Így voltunk lázadók, bátrak, rendületlenül hívei a hazánknak, amelyről a nagyszüleink, szüleink meséltek, de amelyet akkor még csak képeslapokon láttunk. Sok szabad márciust megéltem azóta, mégis ezek, az egykor volt tiltott ünnepek ma is a legszebbek nekem.
Meglehet, a diktatúrát kiáltók számára mindez csupán érzelgős emlékezés a valódi zsarnokságra. Nem vitázom velük, nem akarom megingatni szent hitüket abban, hogy az elmúlt tizenhat évben egy elnyomó rendszerben senyvedtek. Ünnepelhetnek, vonulhatnak, ítélhetnek minket, határon túli magyarokat, és azokat, akiktől visszakaptuk, amiről korábban csak álmodni mertünk. Szabad országban ma is szabad az ünnep. Mégis mondom: a diktatúra nem ott van, ahol a hatalomra vágyó, személyes bosszúvágytól fűtött, hiú reményeket áruló, elnyomásról harsogó hamis forradalmárok pódiumot ácsolhatnak maguknak.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!