Még fel nem ocsúdva, de már elfogadva a fájó tényeket, színt vallok. Egy vagyok abból a kétmilliónál többet számláló nyájból, amely most csatát vesztett, de a harcot még nem. Egy, akire mint skarlát betűt rásütöttétek a bélyeget: „agymosott birka”. Vállalom. Most, a vereség után még inkább, még büszkébben. Azt is elfogadom – hisz a birkatürelem híres –, hogy ez a „rendszerváltók” szemében nevetséges. Nem baj. Ahogy a volt filozófiatanárom tanította:  

Ha „agymosás”, hát legyen. Sőt elárulom: ennek kezdete – lévén boomer birka – nem az elmúlt tizenhat évben keresendő, hanem jóval régebbre datálható. Ha úgy tetszik, születésemtől. 

A Trianonban átrajzolt térképre mutatva tanítottak arra, hogy bár kiszakították székely szülőföldemet a haza testéből, egy vagyok abból a 15 millióból, akinek egy anyaországa van: Magyarország. Megtanították azt is, hogy világ legnehezebb, de számomra leggyönyörűbb nyelvében is él a nemzet. Abban, amelyet Balassi, Csokonai, Berzsenyi, Kazinczy, Arany, Petőfi, Ady, József Attila, Kosztolányi, Radnóti, Tamási Áron, Márai, Pilinszky, Weöres, Nagy László, Kányádi – és még hosszan-hosszan lehetne folytatni a sort – emeltek a magasba. Az anyanyelvemet, amely a székely tájszavaktól gazdag, és amely alapjaiban közös a tiétekkel. Ezt beszéljük mindannyian, még ha van, hogy mégsem mindig értjük egymást. 

Én, az „agymosott birka” nem szégyellem, hogy Nyirő Józsefet és Wass Albertet olvastam. Hogy felállok, amikor szól a székely és a magyar Himnusz. Hogy elérzékenyülök a Szózatnál. Hogy lelkesít, amikor ezrek éneklik együtt a Nélküledet. Hogy meghatottan állok ma is az ország háza előtt, hogy a nemzeti ünnepen kitűzöm a nemzeti lobogót, hogy reformátusként hiszek egy Istenben, hogy makacsul vallom, bár változik a világ, más a divatos jelszó, hogy a fiaimnak is azt tanítottam, sosem lesz nem idejét múlt, sem avítt és poros a nemzet, haza, család – mindaz, ami megtartott több mint ezer éven át. Magyarnak és európainak.