A lassúbb növekedésnek, az unió irreális klímapolitikája mellett az volt az oka, hogy a korábban gyors ütemben növekvő dél-európai országok az euró bevezetése miatt nagymértékben eladósodtak és az emiatt szükségessé vált megszorító politika lelassította, sok esetben stagnálásra kényszerítette ezeket az országokat. Nézzünk megint konkrét példákat. Görögország az 1961-80 közötti időszakban évi majdnem 7 százalékos ütemben növekedett, tehát gyors ütemben zárkózott fel a fejlettebb uniós országokhoz, ezt követően, már uniós tagként, növekedése évi 0,7 százalékra lassult és azóta is jelentősen elmarad az uniós átlagtól, tehát nem felzárkózik, hanem leszakad. Ugyanez, ha nem is ilyen mértékben igaz a többi dél-európai országra, Portugáliára, Spanyolországra és Olaszországra is. Olaszország GDP növekedése például az elmúlt 35 évben, éves átlagban, mindössze 0,8 százalék volt.

Ezen országok eladósodásának oka, hogy a közös valuta számukra túl erős volt, akadályozta az exportjukat, segítette az importjukat és így külkereskedelmi hiányt hozott létre. A kevésbé fejlett országok inflációja ugyanis természetes okok miatt (Balasa-Samuelson hatás) nagyobb, mint a fejletteké, emiatt – hogy a nemzetközi piacokon versenyképesek maradjanak – időről-időre le kell értékelniük nemzeti valutájukat. Az exportőröknek ugyanis a külföldi inflációnál jobban növekszenek a belföldi költségeik, de ezt az exportárakban nem tudják érvényesíteni. Ezért ugyanazon külföldi valutáért (euróért, dollárért) több belföldi fizetőeszközt kell, hogy kapjanak, hogy nyereségesek és exportképesek maradjanak. E célt szolgálja a nemzeti valuta leértékelése. Ha azonban nem tudják leértékelni a saját valutájukat, mert az euró bevezetése után az már nincs többé, akkor a külkereskedelmi mérleg kiegyensúlyozásához úgynevezett belső leértékelést kell végezniük, ami nem más, mint az állami kiadások (oktatás, egészségügy, nyugdíjak, állami alkalmazottak bérei stb.) lefaragása. Ez azonban visszafogja a GDP növekedését és így áll elő az a helyzet, amit a fent említett számok mutatnak.

Mindez korábbi nemzetközi tapasztalatokból, de elvi alapokon is (optimális valutaövezet) világos volt már a kezdetekkor is, amire számos neves közgazdász, még az euró bevezetése előtt rávilágított. Például Milton Friedman, a neoliberális gazdaságelmélet fő és Nobel-díjas képviselője még 1997-ben a Wall Street Journalnak az euró bevezetésével kapcsolatban a következőt mondotta: „Már hosszú idő óta az a véleményem, hogy az euró hátrányai meghaladják az előnyeit. Az eurózóna potenciális tagjai sem elegendően rugalmas bérekkel és árakkal, sem elegendően mobil munkaerővel, sem pedig megfelelően hatékony pénzügyi kompenzációs mechanizmussal nem rendelkeznek, amelyek kompenzálhatnák a rugalmas valutaárfolyam elvesztésének hatását. A valószínű eredmény az lesz, hogy az övezetben az egyes országokat eltérő módon érintő külső hatások, amelyeket az árfolyamok megváltoztatásával könnyedén kezelni lehetett volna, megosztó politikai vitákká alakulnak át és az egyes országok közötti politikai feszültségeket fogják növelni. A politikai egyesülés megteremtheti a pénzügyi unió feltételeit, de egy nem megfelelő feltételek mellett bevezetett monetáris unió a politikai egyesülési folyamat akadálya lesz.”

Paul de Grauwe, a Leuveni Egyetem közgazdászprofesszora és a Bizottság valamikori elnökének José Manuel Barrosonak tanácsadója, a De Morgen nevű belga napilap 2006. március 18-i számában fejtette ki álláspontját az euróval kapcsolatban: „A politikai unió egy valutaunió logikus végpontja. De ha a politikai unió nem jön létre, akkor hosszú távon az eurózóna nem maradhat fenn. Most, hogy a politikai uniót senki sem akarja, el lehet gondolkodni, hogy jó ötlet volt-e a valutaunió létrehozása. Alig merem kimondani, hogy hosszabb távon a monetáris unió el fog bukni… Egy kiterjedt szabadkereskedelmi övezet továbbra is az egyetlen megvalósítható lehetőség Európában.”

Itt meg kell jegyezni, hogy politikai unió alatt Grauwe azt értette, amit korábbi, a közös valuta bevezetésének lehetőségéről szóló tanulmányok, például az 1977-es MacDougall-jelentés is mondott, hogy akkor a GDP 25 százalékát be kell fizetni a közösbe és abból kompenzálni a közös pénzzel rosszul járó országokat, mint ahogy ilyen mértékű jövedelemátcsoportosítás a valódi szövetségi államok esetében történik is kevésbé fejlett országrészek felé.

Az euró bevezetése tehát egy hatalmas hiba volt (Soros György például egy könyvében, az Európai Unió tragédiájának nevezte), amit mindenki látott előre, sőt korábbi tanulmányok, így az említett MacDougall-jelentés is, világosan feltártak, hogy nincsenek meg a közös valuta bevezetésének feltételei. Miért vezették be akkor mégis?

A válasz egyszerű, és nem a közgazdaságtan, hanem a geopolitika szférájában kell keresni. Az európai politikai elit, ami az utóbbi időben már összenőtt az amerikaival (euro-atlanti

háttérhatalom) egy európai birodalmat kíván kiépíteni és az euró egyszerre a birodalmi lét szimbóluma és fegyelmező ereje is. Ezért ragaszkodik Brüsszel az eurozónába való belépéshez, annak ellenére, hogy az euró negatív gazdasági hatása nyilvánvaló.

Magyarországon, és más országokban is, akik osztják a brüsszeli elit (globalista) nézeteit azok szorgalmazzák az euró bevezetését, akik pedig meg akarják tartani az ország még megmaradt szuverenitását és gazdaságpolitikai mozgásteret, ellenzik.

A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója