A Clinton-kormányzat mindeddig nem tudta a szenátus elé tárni a NATO-bővítés hiteles stratégiai indoklását – azaz nem adott magyarázatot az Atlanti Szövetségre leselkedő fenyegetésre, és arra sem, hogy miért van szükség a NATO kibővítésére a fenyegetés elhárításához. Ehelyett mindenféle félrevezető javaslatok keringenek a NATO küldetésének és céljának átalakítására, hogy ezzel is igazolják a szövetség bővítését.

A NATO küldetésének ma inkább ugyanannak a világos és korlátozott küldetésnek kell lennie, amelyet megalakulásakor vállalt: meg kell védenie tagjai területi integritását, meg kell védenie őket a külső agresszióval szemben, és meg kell akadályoznia egyetlen állam hegemóniáját Európában.

A század második felében a hegemóniára törekvő állam Oroszország volt. A következő évszázad elején a legvalószínűbb hegemóniára törekvő állam szintén Oroszország. A NATO bővítésének központi stratégiai indoklása az kell, hogy legyen, hogy védekezzünk egy nacionalista vagy imperialista Oroszország esetleges visszatérése ellen, amely 20 000 nukleáris rakétával és az elvesztett birodalom visszaállítására irányuló ambíciókkal rendelkezik.”

Helms tehát világosan megfogalmazza, hogy a NATO-bővítés célja az, hogy Európában ne alakulhasson ki domináns hatalom, és ez egyaránt vonatkozott Németországra és Oroszországra is.

A veszélyes és átgondolatlan terv pedig egy Oroszország részvételével történő kollektív biztonsági rendszer létrehozása volt, amelyben Oroszországnak vétójoga lett volna. Ami ténylegesen létrejött, az a NATO–Oroszország „alapító okirat”, amely egyrészt homályos célzásokkal lehetővé tette a NATO bővítését: „az államoknak veleszületett joguk, hogy maguk válasszák meg biztonságuk biztosításának módját”. Másrészt szintén homályos célzást tett arra, hogy „A NATO megerősíti, hogy a jelenlegi és előrelátható biztonsági környezetben kollektív védelmét és egyéb feladatait úgy látja el, hogy nem telepít további jelentős harci erőket tartósan az új tagállamok területére”, ami semmi garanciát nem jelentett, csupán egy szándéknyilatkozat volt, amit azután nem is tartottak be. Oroszország elfogadta, mert – legalábbis kezdetben egy ideig – azt feltételezte, hogy ez beleszólást jelenthet a NATO politikájába, például a terjeszkedési terveibe.

A szenátusi vitában pont ez volt az egyik leginkább feszegetett kérdés, Madeleine Albright külügyminiszter azonban határozottan kijelentette, hogy „az alapító okirat és az ennek eredményeképpen létrehozott Állandó Közös Tanács nem biztosít Oroszország számára semmilyen szerepet a szövetség belső ügyekben hozott döntéseiben”. Ez végül is azt jelentette, hogy a Oroszország nem szólhat bele a NATO bővítési politikájába.

A vitában ismételten előkerülő érv volt, hogy ha most Oroszország nem is jelent fenyegetést a Nyugat számára, ez idővel változhat. Albright külügyminiszter asszony szerint nem szabad elvetni annak lehetőségét, hogy Oroszország visszatérhet a múltbeli mintákhoz (terjeszkedéshez) és hozzátette: „Nem tudjuk, milyen más veszélyek merülhetnek fel 10, 20 vagy akár 50 év múlva. Azt viszont tudjuk, hogy bármit is hoz a jövő, érdekünkben áll, hogy erőteljes és nagyobb szövetséget kössünk azokkal az európai demokráciákkal, amelyek osztják értékeinket és az azok megvédésére irányuló elszántságunkat.”

Brzezinski a NATO-bővítés történelmi és geopolitikai jelentőségét hangsúlyozta, az volt a véleménye, hogy a bővítésnek globális jelentősége van. Központi szerepet játszik egy olyan biztonságos nemzetközi rendszer lépésről-lépésre történő kiépítésében, amelyben az euroatlanti szövetség játssza a főszerepet annak biztosításában, hogy a békés és demokratikus Európa Amerika fő partnere legyen. A NATO bővítése tehát Amerika európai szerepéről szól, arról, hogy Amerika európai hatalom marad-e, és hogy egy nagyobb, demokratikus Európa szervesen kötődik-e majd Amerikához.

Biden azt hangsúlyozta, hogy az európai jelenlét továbbra is létfontosságú érdeke az Egyesült Államoknak, mert nincs még egy olyan régió, amely Európa politikai, gazdasági, katonai és kulturális hatalmával és jelentőségével felérne az Egyesült Államok számára. Bármilyen geopolitikai mércével mérve az amerikai érdekek szempontjából katasztrófa lenne, ha az instabilitás megváltoztatná a jelenlegi európai helyzetet. A bővítést tehát valamennyien geopolitikai érdekekkel indokolták.

A vitában felmerültek a bővítés orosz ellenzésével kapcsolatos aggodalmak, de a kételyeket a támogatók azzal söpörték le, hogy végül is a NATO terjeszkedése nem Oroszország ellen irányul és Oroszország csak jól jár, ha ezzel a helyzettel megbékél.

Oroszország, egy évtizeddel korábban még világhatalom, azonban nem akart megbékélni azzal, hogy a geopolitikai porondon másodosztályú játékosnak tekintsék, és mindvégig tiltakozott a NATO-terjeszkedés ellen, majd amikor semmi sem használt, fegyverekhez folyamodott. Ily módon a NATO terjeszkedése nem békét és biztonságot, hanem háborút hozott Európa számára, amelynek hatását még nem lehet felmérni, hiszen a jelen pillanatban is lépdelünk felfelé az eszkalációs létrán.

Ezt jó előre látták mindazok, akik a szenátusi vitában a NATO-terjeszkedés észszerűségét megkérdőjelezték, erről lesz szó a következő cikkben.

A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója

Borítókép: Madeleine Albright (Fotó: David M. Russell/CBS via Getty Images)