Lóránt Károly

Út a háborúhoz

A NATO-bővítés talán legismertebb ellenzője a hidegháború szellemi atyja, a Marshall-terv kitalálója, George Kennan volt.

Lóránt Károly

oroszország amerika NATO 2026. 04. 10. 5:53

Fotó: JOYCE NALTCHAYAN

5. Szenátusi vita a NATO bővítéséről – az ellenzők

Most, hogy egyelőre még nem tudjuk felmérni az Ukrajna közvetítésével zajló NATO–orosz háború várható kimenetelét, sőt még egy elhúzódó közel-keleti háborúval és ennek következtében energiaválsággal is számolnunk kell, érdemes visszatekinteni a kezdetekre, hogy a hidegháború végi nagy kelet–nyugati összeborulás után hogyan alakult ki a mai háborús helyzet. Ami a közel-keleti háborút illeti, azt talán egy másik alkalommal boncolgatnánk, bár az is közvetlenül érint, de ami ránk jelenleg legnagyobb hatással van az, az Ukrajna és Oroszország területén zajló háború. Azért nem mondok orosz–ukrán háborút, mert ma már a nyugati fejek többségében is világos, hogy ez egy proxyháború a NATO és Oroszország között, és a tétje a nyugati befolyás keleti határa, illetve Oroszország világhatalmi súlya és befolyása.

Kötelességszerűen elmondom (mert sokan nem tudják vagy nem akarják tudni), hogy amikor az oroszok – illetve akkor még a szovjetek – kivonultak Kelet-Németországból, az amerikai külügyminiszter, James Baker megígérte Mihail Gorbacsovnak, hogy ha az egyesített Németország a NATO tagja lehet, akkor a NATO egy centimétert sem terjeszkedik keletre. Ezt az ígéretet azonban nyomban elfelejtették, és Gorbacsov olyannyira bízott a Nyugat adott szavában (gentlemenek ugyebár), hogy ezt elfelejtette írásba foglaltatni. (Nem mintha az írás számítana valamit, lásd például a lisszaboni szerződés külső határokra vonatkozó részét.) Erről azután a nyugati sajtó, amikor Putyint szidja, megfeledkezik, sőt még a volt NATO-főtitkár, Jens Stoltenberg sem tudta, hogy létezett ilyen ígéret.

Az ígéret tehát valóban létezett, de 1997-ben, amikor az amerikai szenátus a NATO bővítéséről tárgyalt, már fel sem merült a vitában. A hat napig tartó értekezés során a bővítés indokát Henry Kissinger fogalmazta meg a legpontosabban, vagyis a geopolitikai realitásoknak leginkább megfelelően. A következőket mondta: „A NATO kibővítésének elmaradása tehát Németország és Oroszország összeütközésének vagy összejátszásának kockázatával járna. Akár így, akár úgy történne, Az amerikai lemondás [a NATO bővítéséről] mindkét esetben olyan politikai földrengést idézne elő, amely létfontosságú amerikai érdekeket fenyegetne.” E kijelentés Kissinger írásbeli hozzájárulásában található, az ötödik, a NATO és Oroszország kapcsolatával foglalkozó vitanapon.

Kissingernek ez a nyilatkozata világosan utal az már száz évvel korábban megfogalmazott angolszász geopolitikai érdekre, a kontinentális hatalmak összefogásának megakadályozására. A NATO-t tehát nem azért kell kiterjeszteni az orosz határokig, mert Oroszország fenyegetné a Nyugatot, amire sokan hivatkoznak, hanem azért, hogy megakadályozzanak egy orosz–német összefogást (és itt elgondolkodhatunk azon is, hogy vajon kinek az ötlete volt az Északi Áramlat gázvezeték felrobbantása).

Nem mindenki osztotta ezt a geopolitikai felfogást. Különösen azok a szakértők, politikusok vagy diplomaták, akiknek volt már valamilyen kapcsolata Oroszországgal, elsősorban a jó kapcsolatokra törekedtek, akár azért, mert nem látták Oroszországot veszélyesnek, akár azért, mert Kína felemelkedése már akkor jól érzékelhető volt, és egy kiegyensúlyozott orosz kapcsolatban Kína korlátozásának lehetőségét látták. Zbigniew Brzezinski A nagy sakktábla című, ugyancsak 1997-ben publikált munkájában kifejezetten óvta az amerikai külpolitikát attól, hogy Kínát, Oroszországot és Iránt egy platformra kényszerítsék, ami a figyelmeztetés ellenére azóta már megtörtént.

A NATO-bővítés talán a legismertebb ellenzője a hidegháború szellemi atyja, a Marshall-terv kitalálója, George Kennan volt, aki egy 1997 februárjában a New York Timesban megjelent cikkében a NATO bővítését végzetes tévedésnek nevezte. Kennan szerint ez a lépés szükségtelenül provokálja Oroszországot, aláássa a Nyugat–orosz partnerséget és visszahozza a hidegháborús logikát. Kennan úgy vélte, hogy Oroszország nem jelent katonai fenyegetést, és a hidegháború békés lezárása után történelmi lehetőség van a partnerségre.

A szenátusi vitában Paul Wellstone minnesotai szenátor alapjaiban kérdőjelezte meg a bővítési elképzeléseket: „Nem tudom pontosan, hogy miért beszélünk a NATO bővítéséről. Nem vagyok biztos benne, hogy mi a kényszerítő szükséglet. Számomra semmiképpen sem tűnik úgy, hogy Oroszország katonai fenyegetés lenne. Miért csináljuk ezt? Mi a katonai fenyegetés? Hogyan bővíti egy katonai szövetség a gazdaságot és a demokráciát? Milyen következményekkel jár ez Oroszországon belül?”

Wellstone személyes élményeket is említett: „Jártam Oroszországban, apám szülőhazájában, és minden alkalommal, amikor egy delegáció érkezik ide, megpróbálok találkozni az emberekkel. Nem találkoztam még senkivel Oroszországból, bármilyen politikai meggyőződésű emberrel, aki ne lett volna nagyon ellene [a NATO bővítésének]. Ez az, amit nem egészen értek. Ha az olyan országok, mint Magyarország, Csehszlovákia és Lengyelország gazdaságának javításáról és demokratizálódásának fontosságáról beszélünk, akkor ott van az Európai Unió. Nem tudom, hogy egy katonai szövetség hogyan felel meg ezeknek az aggodalmaknak.”

A szenátus külpolitikai bizottságában a 18 tagból mintegy heten voltak kételkedők vagy határozottabban ellenzők a bővítéssel szemben, amelyet az amerikai közvélemény sem nagyon támogatott. Lugar indianai szenátor például arról beszélt, hogy választópolgárai azt kérdezik tőle, miért akarunk európai hatalom lenni, amikor Európa túl messze van?

A külső szakértők közül kiemelhető Jack F. Matlock Jr., aki valaha nagykövet volt a Szovjetunióban, és elsősorban azzal érvelt, hogy a hidegháború megszüntetése a Szovjetunióval közös ügy volt, és ezt az együttműködést nem lenne célszerű felrúgni: „Az orosz vezetéssel való együttműködéssel véget vetettünk a hidegháborúnak. Akik azt mondják, hogy »megnyertük a hidegháborút«, azoknak természetesen igazuk van. De részben azért nyertük meg, mert meggyőztük az oroszokat, hogy az ő érdekük is az, hogy véget vessenek neki. Ha tehát most úgy kezelnénk Oroszországot, mintha legyőzött ellenség lenne, és potenciális fenyegetést jelentene a jövőben, akkor ugyanazt a hibát követnénk el, mint az első világháború után, amikor kizárólag Németországot okoltuk az első világháborúért, és nem gyógyítottuk meg a Németország és a nyugati hatalmak közötti szakadékot, ami miatt Európa sebezhetővé vált egy újabb háborúval szemben.”

Még számos más szakértőt lehetne idézni, akik különböző indokok mentén az Oroszország melletti jó viszony szükségessége mellett érveltek, és ennek érdekében ellenezték a NATO bővítését. A vitából két dolog tűnik ki világosan. Az egyik, hogy akik a bővítés mellett voltak, bármivel is indokolták azt, végül is geopolitikai célokat akartak elérni. Ugyanakkor volt egy kisebbségi irányzat is, amely az Oroszországgal való partneri viszony kialakítását szorgalmazta. Ezek az erők, bár kisebbségben voltak, mégis világosan jelezték, hogy a történelem más irányt is vehetett volna.

A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum Tanácsadója

Borítókép: Paul Wellstone minnesotai szenátor (Fotó: JOYCE NALTCHAYAN/AFP)