A második világháború idején és azt követően ismét megjelentek a függetlenségi törekvések. Az Ukrán Felkelő Hadsereg fegyveres harcot folytatott egy önálló állam létrehozásáért, azonban a szovjet katonai fölény és a kemény megtorlások miatt ez a kísérlet is elbukott. 

A 20. században, a két sikertelen kísérlet után, az ukrán államalapítás reális lehetőségét a Szovjetunió felbomlása teremtette meg. Amikor azonban 1991-ben Ukrajna függetlenné vált igen heterogén identitású népességet örökölt. A lakosság mintegy háromnegyede ukrán nemzetiségű volt, míg jelentős, körülbelül egyötödös orosz kisebbség élt az országban, főként a keleti és déli régiókban, valamint a Krím-félszigeten. Emellett számos kisebb etnikai közösség is jelen volt, köztük magyarok, románok és zsidók. A nyelvi és kulturális megosztottság – különösen az orosz nyelv széles körű használata – hosszú távon is meghatározó tényező maradt az ország politikai fejlődésében. 

Egy ilyen helyzetben Ukrajna alapvető érdeke lett volna a nemzetiségek felé tanúsított nagyvonalúság és az Oroszországgal való jó viszony, figyelembe véve, hogy a lakosság egyötöde orosz nemzetiségű és arra a tényre, hogy a mellette lévő Oroszország, ha már nem is rendelkezik a Szovjetunió erejével, még mindig nagyhatalom. Ezt az érdeket és külpolitikai felfogást Leonyid Kucsma, Ukrajna 1994-ben hivatalba lépett második elnöke beiktatási beszédében a következőképpen fogalmazta meg: „Ukrajna történelmileg az euroázsiai kulturális és gazdasági tér része. Ukrajna létfontosságú nemzeti érdekei most a volt Szovjetunió e területére összpontosulnak. Hagyományos tudományos, kulturális és családi kötelékek is összekötnek bennünket a Szovjetunió egykori köztársaságaival. Meggyőződésem, hogy Ukrajna az eurázsiai gazdasági integráció egyik vezető szerepét töltheti be.”

Sajnos azonban ezt a felfogást, amely biztosíthatta volna Ukrajna békés fejlődését, az ukrán vezetés nem osztotta, vagy nem tudta megvalósítani részben a saját hibája, részben azonban a külső beavatkozások miatt. Ukrajna ugyanis ugyanúgy a nagyhatalmak peremvidékén fekszik, mint Magyarország és megszerzése vagy elvesztése jelentős előnyt, vagy hátrányt biztosít a vetélkedő nagyhatalmaknak. Brzezinski is úgy vélte a Nagy Sakktábla című könyvében, hogy Ukrajna nélkül Oroszország megszűnik eurázsiai birodalom lenni, tehát orosz szempontból egyáltalán nem mindegy, hogy Ukrajna hova tartozik. Ugyanez volt a véleményük a nyugati nagyhatalmaknak is és mindent megtettek, hogy Ukrajnát eltávolítsák Oroszországtól. Ennek egyik módja a színes forradalmak szervezése és támogatása volt, amely 2004-ben el is vezetett az úgynevezett „narancsos forradalomig”, aminek hatására az ukrán legfelsőbb bíróság – választási csalásra hivatkozva – érvénytelenítette a választási eredményt és a megválasztott oroszbarát Viktor Janukovics helyébe végül a Nyugat- és NATO-barát Viktor Juscsenko került. Az esetről a The Guardian 2004-ben a következőket írta: 

„De míg a narancsszínű forradalom győzelme Ukrajnáé, a kampány amerikai alkotás, a nyugati márkaépítés és tömegmarketing kifinomult és briliánsan kitalált gyakorlata, amelyet négy év alatt négy országban használtak fel arra, hogy megpróbálják megmenteni a manipulált választásokat és megdönteni a nem tetsző rezsimeket. Az amerikai kormány által finanszírozott és szervezett, amerikai tanácsadó cégeket, közvélemény-kutatókat, diplomatákat, a két nagy amerikai pártot és amerikai nem kormányzati szervezeteket felvonultató kampányt Európában először 2000-ben Belgrádban alkalmazták, hogy Slobodan Milosevicet legyőzzék az urnáknál. Richard Miles, az Egyesült Államok belgrádi nagykövete kulcsszerepet játszott ebben. Tavaly pedig, az Egyesült Államok tbiliszi nagyköveteként megismételte a trükköt Grúziában, és felkészítette Mihail Szaakasvilit arra, hogyan buktassa meg Eduard Sevardnadzét.”

2004-ben azonban a győzelem még nem volt teljes, a régiók pártja segítségével 2010-ben Janukovics visszatért a hatalomba és csak a Majdan téri „Méltóság forradalma” után tudták Ukrajnát végleg áthúzni a nyugati táborba, már persze azt a részét, ami a háború után megmarad belőle. 

A 2004-es narancsos forradalom, majd kiterjedtebb formájában a 2013-14-es Majdan téri forradalom a nyugati szoft power tipikus és sikeres alkalmazása. E tevékenység kezdődik a kulturális és tudományos együttműködések szervezésével, folytatódik a helyi nyugat-barát civil szervezetek, a „szabad sajtó” és a visszaéléseket (csalások, korrupció) feltáró aktivisták támogatásával és végül elvezet a kormányokat megbuktatni tudó tömegmozgalmak eszmei támogatásához (igazuk van, a kormány hazug, csal és lop) és anyagi segítéséhez. Mindezt egy külön elemzést is megér, azért, hogy ha későn is, de tanuljunk belőle.

Ami pedig Ukrajnát illeti, azt, hogy most háborúban állnak, területük, lakosságuk jelentős részét elvesztették, nagyrészt vezetőiknek köszönhetik, akik feledve Leonyid Kucsma figyelmeztetését felültek a nyugati támogatások ígéretének, amit meg is kapnak mindaddig, amíg a Nyugat célja Oroszország gyengítése ukrán vérrel és az európai adófizetők pénzén. Ez azonban nem fog örökké tartani és Ukrajnából nem ajnározott hős, hanem lenézett szegény kelet-európai, de még inkább ázsiainak tekintett ország lesz.

A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója

(Borítókép: Leonyid Kucsma ukrán elnök. Fotó: Sergii Kharchenko / NurPhoto via AFP)