Ha a nagystratégia szintjéről leereszkedünk a háború műveleti szintjére, akkor azt tapasztaljuk, hogy az idő egy sajátos hadszíntérré vált, amit a harcoló felek igyekeznek a saját hasznukra felhasználni, aszimmetriákat és az ezekből fakadó előnyöket keresve. Hogy mik a legjellemzőbb paraméterei az idő-csatatérnek? Az első: a döntések és a műveletek végrehajtásának sebessége. A második: az időzítésük. A harmadik: a döntések és a cselekmények időbeli sorrendje. A negyedik pedig az információs hadviselés részét képező narratívák, amelyek a múlt emlékezetét, illetve pozitív és negatív jövőképeket használnak fegyverként.
A háború különböző szakaszaiban a harcoló felek több alkalommal eszközöltek ki gyökeres változásokat a fent említett paraméterekben.
A háború kezdeti, „Blitzkrieg” szakaszában az oroszok megpróbálták összezsugorítani a műveletek időtengelyét a gyors győzelem reményében. Ezzel szemben Ukrajna megpróbálta minél inkább kinyújtani ugyanazt az időtengelyt, hogy az orosz támadás a folyamatos súrlódás következtében elveszítse lendületét. Mivel Oroszország egy gyors háborút vizionált és nem számolt egy elhúzódó háború sebességével, az ukrán válasz igen hatékonynak bizonyult.
Az ukrán ellentámadás és a harkivi meg a herszoni sikerek annak tudhatók be, hogy az ukránoknak sikerült gyorsabban átállítani a műveleti metronómot egy gyorsan mozgó háborúra, mint Oroszországnak. Egy érdekes inverzió keretében most már az oroszok próbálták minél inkább lassítani a háború ritmusát és kifullasztani az ukrán ellentámadás lendületét. Az ukránok próbálkozásai a gyors műveleti tempó fenntartására a nagy tavaszi ellentámadás során megtörtek az orosz védelmi vonalakon, amikor nem sikerült egy gyorsan mozgó háború ritmusát ráerőltetni az orosz félre.
Amikor az ukrán ékek megtorpantak a Szurovikin-vonal előtt, akkor Ukrajna nemcsak a fizikai térben torpant meg, hanem kénytelen-kelletlen átvette az orosz „időszámítást” is. Ettől a ponttól kezdve a műveleti szintű események tempóját, időzítését és sorrendjét főképp Oroszország diktálta.
Ukrajna csupán egyetlen kísérletet tett arra, hogy a saját előnyére változtassa meg a háború sebességét. A kurszki betörés kronopolitikai szempontból helyes döntésnek bizonyult, ugyanakkor a térség katonaföldrajza szempontjából sohasem volt egyéb egy túlméretezett zsákutcánál.
2025-ben Ukrajna látszólag beletörődött abba, hogy már nem lesz képes visszanyerni a kezdeményezést a háború kronopolitikája felett, és magáévá téve az oroszok által diktált ritmust, hosszú távú stratégiai védelemre igyekszik berendezkedni.
A kinetikus dimenzióval párhuzamosan futó gazdasági hadszíntér kronopolitikai elemzése egész sor igen érdekes kérdést vet fel. Mivel magyarázható a nyugati szankciós politika gleccsersebességű alkalmazása? Mivel magyarázható a szankciós csomagok fokozatos és rétestésztaszerűen elnyújtott bevezetése? Mivel magyarázható a különböző szankciós lépések időzítése? Nyilvánvaló, hogy a szankciók kétélű fegyverként működnek, ugyanakkor a Nyugatnak hosszú évek, talán évtizedek álltak rendelkezésére, hogy felkészüljön erre a fajta gazdasági hadviselésre, és ne 2022 februárjában kezdjen töprengeni azon, hogy mit is kéne lépni ezen a téren. A gazdasági hadviselés terén az idő egy mindennél fontosabb változónak bizonyult.
A korai tervezés hiánya, a lassú döntéshozatali folyamatok, a habozó és lépcsőzetes alkalmazás voltak azok a tényezők, amelyek lehetővé tették Oroszország számára, hogy tompítsa a szankciók élét és hogy átállítsa a gazdaságát az új korlátoknak megfelelően. A gazdasági hadviselés kronopolitikai hadszínterén vívott küzdelemben a lomha orosz medve agilisabbnak bizonyult nyugati ellenfeleinél.
A szankciókon kívül a gazdasági hadviselés másik harcterét a hadianyag-ellátás és a haditermelés alkotja. Ezen a téren is sajátos sebességkülönbségeket észlelünk az ukrán, az orosz és az ezeket támogató szövetségesek között. Ukrajna és Oroszország mindent megtettek, hogy saját objektív korlátaik között felfuttassák a haditermelést és hadianyaggal lássák el a csapataikat. A Nyugat a maga részéről igen lassan és igen óvatosan csepegtette azt, ami nem csurrant – mind a mennyiség, mind a minőség terén. Oroszország közeli szövetségesei, elsősorban Észak-Korea és Irán ezen a téren gyorsabban és határozottabban cselekedtek, annak ellenére, hogy a lehetőségeik messze elmaradtak a nyugati gazdaságok lehetőségei mögött. Ami a gazdaság kronopolitikáját illeti,
az orosz hadigépezetnek a nyugatinál sokkal korábban sikerült magasabb sebességre kapcsolnia. Ez utóbbi esetében bizonyítást nyert, hogy az anyagi erőforrások biztosítása nem jelenti a haditermelés azonnali felfutását, és hogy az autoriter államok gazdasági mechanizmusai rövid távon jelentős előnyt biztosítanak a nyugati demokráciákkal szemben.
A háború kronopolitikai elemzése nem lenne teljes, ha nem ejtenénk néhány szót a politika szintjéről, párhuzamba állítva a két tábor jellegzetességeit. Az első és legszembetűnőbb különbség Oroszország, valamint a szövetségesei és az Ukrajnát támogató demokráciák között a politikai időhorizontok terén nyilvánul meg.
Az autoriter államok politikai vezetői sokkal hosszabb időperspektívákban gondolkodnak, terveznek és cselekszenek, mint nyugati ellenfeleik. Az utóbbiak esetében a figyelmi sávszélesség és a „hosszú távú” tervezés ritkán tekint messzebbre a legközelebbi választásoknál, és a kitettség a szélsőségesen csapongó vox populival szemben is jóval nagyobb.
Az előbbiek megengedhetik maguknak a lassú háborúk és a lassan mozgó diplomácia luxusát, míg az utóbbiak kénytelenek rövid távú sikereket hajszolni politikai túlélésük érdekében.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!