Amikor a harcosok felismerik, hogy a háború lezárása, illetve a lezárásának milyensége független a saját harctéri teljesítményüktől, akkor ez jelentős mértékben aláássa a vertikális kohéziót. Mert hát milyen legitimitása van egy olyan parancsnak, ami a célegyenesben veszélyezteti a katonák életét, amikor a kockázat, illetve áldozatvállalásnak már egyértelműen semmi hatása nincs a háború kimenetelére?

Az első fokozatban azt látjuk, hogy a horizontális kohézió a vertikális kohézió ellen fordul. A harcos úgy vigyáz a bajtársára, hogy elszabotálja a veszélyesnek ítélt parancsot, megtagadja azt vagy extrém esetben erőszakkal lép fel a parancsot elrendelő ellen. Mindez nem gyávaság, hanem a túlélés racionális kalkulusa. Ameddig a háború dübörög, a kompetens parancsnok a katona legjobb életbiztosítása. A béke reményének a betörésével ugyanez az aktivista parancsnok halálos veszélyforrássá válik a katonák számára.

A második fokozatban a közelgő béke reménye már a horizontális kohéziót is kikezdi, és mindenki saját magát próbálja menteni, elkerülve azt a nem igazán irigylésre méltó megtiszteltetést, hogy ő legyen a háború utolsó áldozata. Ez a folyamat általában dezertálásokkal kezdődik, és ha ezeknek a száma elér egy bizonyos kritikus tömeget, akkor már az alakulat széteséséről kell beszélnünk.

Mindezek ismeretében mire számíthatunk az orosz–ukrán háború fináléjában? Hogyan hathat, illetve hogyan hat már most a háború közeli lezárásának reménye a két hadviselő félre?

Az első és legjelentősebb különbség a két szemben álló hadsereg helyzetéből fakad.

1945 tavaszán se a nyugati, se a szovjet seregeket nem fenyegette összeomlással a háború közelgő lezárásának a reménye. A kockázatvállalás szintje az egyén szintjén talán megcsappant, gyalogsági rohamok helyett inkább a tüzérség és a légierő került előtérbe, de a győztes seregek lendülete nem tört meg. Valószínűleg ezt a dinamikát fogjuk látni az orosz–ukrán háború fináléjában is, az orosz oldalon. 

Az orosz hadsereg már igen hosszú ideje a sikerek sorozatát tudhatja magáénak, még akkor is, ha ezek a sikerek egyesek szemében nem ár-érték arányosak. A tény, hogy szerződéses katonákról van szó, még inkább valószínűsíti ezt a kimenetelt. A kockázatvállalás szintje csökkenni fog, ugyanakkor ennyi szenvedés után senki sem fog dezertálni, és ezzel lemondani a „félelem béréről”.

Az ukrán oldalon több forgatókönyvet látunk működésben, amelyek a következő történelmi esettanulmányokon alapulnak.

Ukrajna leállítja a hadászati, illetve műveleti szintű offenzívákat, és stratégiai védelemre rendezkedik be. Mindeközben az ukrán katonai felsővezetés egy nyugat/NATO/Hajlandók Koalíciója-féle intervenció reményével próbálja lelassítani a hadsereg széthullását.

 Ukrajna részvétele a tűzszüneti tárgyalásokon, a Trump-féle 28 pont stb. annak a beismerése, hogy Ukrajna ezt a háborút elveszítette. A tény, hogy a tűzszünet csupán részleges sikert biztosít Oroszország számára, meglehetősen aláássa az ukrán önpropagandát, miszerint a tét a nemzet és a haza megmaradása. Az a tűzszüneti szerződés, ami az ukrán politikai vezetésnek egzisztenciális fenyegetést jelenthet, a frontharcos számára a túlélés kulcsa. Ha az ukrán katonai vezetés még egy utolsó diplomáciasámfázó látványoffenzívát tervez, akkor az egy a 1918-as novemberi kie­lihez hasonló lázadáshoz vezethet.

Ez év júliusában tűzszüneti tárgyalások kezdődtek a harcoló felek között, de a háború igen jelentős intenzitással folytatódott még két éven át. A stratégiai védelemre berendezkedő ENSZ-, és ezen belül az amerikai csapatoknak igen súlyos kohéziós problémákkal kellett szembenézniük. Az egyre erősödő defetista hangulatot végül a frissen kinevezett Matthew Ridgway tábornoknak sikerült megfékeznie és a visszájára fordítania személyes példamutatásával és egy új parancsnoki szellem bevezetésével.

Amit az ukrán oldalon látunk, az mindhárom forgatókönyv jelenléte, jelentős átfedésekkel.

Az 1917-es francia forgatókönyv jelentős morális támogatást adott a háború kezdetétől fogva az ukrán hadseregnek, fenntartva a reményt, hogy ha még egy kis ideig kitartanak, akkor megérkezik a nyugati felmentő sereg. Azonban a tűzszüneti tárgyalások intenzívvé válásával egy ilyen közvetlen nyugati intervenció reális esélye még az eddiginél is alacsonyabbá válik. Az egyik remény kioltja a másikat. 

Egy 1951-es forgatókönyvnek a realitását az ukrán felsővezetésben végrehajtott őrségváltások szolgáltatták. Sajnálatos módon, az egymást követő kinevezettek közül látszólag egyik sem tartozik Matthew Ridgway tábornok súlycsoportjába. Ebből kifolyólag nem valószínű, hogy a meglévő kohéziós problémák, továbbá a küszöbönálló tűzszünet ellenszelében sikerülni fog megállítani a széthullás felgyorsulását.

Mindez elvezet minket az 1918-as németországi forgatókönyvhöz, a katonai vereségek és a közelgő tűzszünet reménye által gerjesztett összeomláshoz. Az ukrán politikai és katonai vezetés számára a legjelentősebb kihívás úgy menedzselni a háború lezárását, hogy közben elkerülik ezt a németországihoz hasonló katonai és politikai összeomlást. Ha az 1917-es francia forgatókönyv a múlt, akkor az 1918-as németországi forgatókönyv lehet a jövő Ukrajna számára.

Végül, de nem utolsósorban fontos tenni még egy igen fontos megjegyzést.

A nyugati diplomatáktól gyakran halljuk, hogy Oroszország nem akarja valójában lezárni a háborút, hanem inkább előnyt akar kovácsolni a tűzszüneti egyezményből. 

Az oroszok szempontjából a tűzszüneti tárgyalásoknak két szerepe van.

Az első, ahogy azt a fent említett ellenlábasai állítják: a tárgyalóasztalnál elérni azt, amit a harctéren mind ez idáig nem sikerült. A másik szerep ennél sokkal drámaibb: a tárgyalások és a közelgő fegyvernyugvás reményének fegyverként való alkalmazása az ukrán hadsereg kohéziója ellen.

Ha a remény destruktivitását kiaknázva sikerül egy, az 1918-as németországihoz hasonló összeomlási folyamatot beindítani Ukrajnában, akkor a végső orosz nyereség sokkal nagyobb lehet, mint az a néhány rongyos oblaszty, amelyeknek a birtoklásáért már annyi vér folyt.

A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa