Egy másik ilyen ingatag kártyalapja ennek a retorikai kártyavárnak az „óriási ritkaföldfémkészletekre” épülő háború utáni „modern, nagy teljesítményű gazdaság”. Az első kérdés ezzel kapcsolatban az, hogy ki fogja felépíteni ezt az új háború utáni gazdaságot? A külföldre menekültek milliói vagy esetleg azoknak a százezrei, akik a háborúban estek el vagy nyomorodtak meg? Hány precedens van a történelemben egy demográfiai zuhanórepülésben lévő társadalom által kreált gazdasági csodára?

A másik kérdés, hogy mit is szerzett meg Oroszország az ukrán terület húsz százalékával együtt. Csupán romokat, ahogy a tanult elemzőnk állítja, vagy pedig az ukrán ritkaföldfémvagyon 60 százalékát, a teljes ásványvagyon felét, a lítiumtartalékok 50 százalékát? Mindez a kanadai SecDev Alapítvány becslése szerint 12,4 trillió dollárnyi értéket képvisel.

A harmadik kérdés, hogy mit jelent az ukrán gazdaság jövője szempontjából az a tény, hogy 2014 óta a tizennyolc tengeri kikötőjéből nyolc orosz megszállás alá került, továbbá az, hogy a két leghosszabb hajózható folyója, a Dnyeper és a Déli-Bug kijáratát a Fekete-tenger felé a Kinburn-félszigetet megszállva tartó Oroszország ellenőrzi? 2014 előtt mindezek birtokában Ukrajna nem vált az elemzőnk által vizionált „modern, nagy teljesítményű gazdasággá”. Miért magától értetődő az, hogy az itt felsorolt hendikepek ellenére az ukrán gazdaság hirtelen megtáltosodik?

A harmadik kérdésem a háború utáni, az orosz kisebbségtől megszabaduló csonka Ukrajna belső társadalmi kohéziójához, illetve a „minden bizonnyal” bekövetkező demokratizálódásához kapcsolódik. Ha ezt a kérdést nem a polémia, hanem a történelmi esettanulmányok lencséjén keresztül szemléljük, akkor azt látjuk, hogy a vesztes háborúk csak akkor vezetnek pozitív kimenetelekhez, ha a vesztes állam társadalma képes elfogadni a vereség tényét, és revansizmus helyett egyéb, például gazdasági célokat tűz ki maga elé.

Az sem árt, ha a bosszúvágyra és a geopolitikai kalandorságra egy hosszú távra berendezkedő idegen katonai megszállás rak zabolát. Ha ez nem következik be, akkor a vesztes háború a társadalmi stabilitás hiányának, a revansizmusnak és az autokráciának ágyaz meg. Ergo nincs semmi alapja a „minden bizonnyal” optimizmusnak, semmi garancia nincs rá, hogy az optimistább forgatókönyvet látjuk majd megvalósulni.

Az elemzés legsúlyosabb vakfoltjai azonban nem is ezek, hanem az a görcsös erőlködés, ami azt hivatott bizonyítani, hogy mennyire pirruszi Oroszország győzelme a harcmezőn. 

Végezetül talán érdemes megfordítani a sakktáblát, és az orosz reálpolitika szemszögéből mesélni el ugyanazt a történetet.

A derék elemzőnk állítása, miszerint Ukrajna csupán a területe húsz százalékát vesztette el, az a két állam geostratégiájának és a térség katonaföldrajzának a meg nem értésén alapul. Mert mit is vitt el magával ez a csupán húsz százalék? Például a következőt. Az orosz–ukrán konfliktus kitörése előtt Ukrajna tartotta a markát az orosz folyamrendszer kijáratán a világtengerek felé. A háború ezt a visszájára fordította, és ma már Oroszország tartja szorítófogásban Ukrajna folyamhajózását. 

 De ha ez nem elég, beszélhetnénk még a gazdát cserélt vízgyűjtő medencék és a vízválasztók geopolitikai fontosságáról is.

Ami Ukrajna NATO-integrációját illeti, a politikai egyenlet meglehetősen aszimmetrikus. Oroszországnak nem kell megnyernie ezt a háborút ahhoz, hogy Ukrajnát felvehetetlenné tegye a szövetségbe. Teljesen elégséges feltétel, hogy nem veszíti el. Ameddig a konfliktus lezáratlan, és ameddig Ukrajna határainak a kérdése rendezetlen, addig az ország felvehetetlen a NATO-ba. Hogy miért? Azért, mert a felvétele pillanatában háborúba sodorná a szövetséget Oroszországgal.

Ahol az elemzőnk egy homogén, az orosz kisebbségtől megszabadított országot lát, én ugyanott egy demográfiai meteoritkrátert látok. Azok, akik az attríciós háború két hullahegyén állva a számokon marakodnak, nem értik a felőrlő háború lényegét. Oroszország célja nem az ukrán hadsereg, hanem az ukrán demográfia attríciója. 

Ez önmagában igen valószínűtlenné teszi, hogy Ukrajna képes lesz hosszú távon egy „modern, nagy teljesítményű gazdaságot”, és ezzel párhuzamosan egy számottevő katonai erőt létrehozni, illetve fenntartani.

Ami a Kína-csicska kritikát illeti, a demográfiailag és hatalmi státusában egy­aránt hanyatló Oroszországnak két rossz alternatíva közül kellett választania. A Nyugat behatolása a posztszovjet térségbe, vagy pedig növekvő függőség Kínától. A végső döntés pedig a kezdetektől ott volt belehuzalozva Oroszország földrajzába, illetve történelmébe.

Végletekig leegyszerűsítve a dolgot, a Nyugat közel van az orosz állam történelmi magterületeihez, Kína pedig igen-igen messze. Kína nem jelent ideológiai kihívást Oroszország számára, ugyanez azonban nem mondható el a nyugati civilizációról. Kína nem próbál meg egy új és idegen politikai-társadalmi-kulturális gestaltot rákényszeríteni Oroszországra, ugyanez azonban nem mondható el a nyugati globalistákról.

Ami az elemzőnk számára növekvő orosz alárendeltség, az a másik oldalról nézve Putyin elnök fordított Kissinger-bravúrja. Ott, ahol évtizedeken át a Szovjetunió egyedül állt szemben az amerikai–kínai párossal, ott most az orosz–kínai páros próbálja meg a Nyugat ellen fordítani a globális Dél országait. Ami a globális geopolitika legfontosabb kérdését, a szuperhatalmak szerelmi háromszögét illeti, a Nyugat ma sokkal rosszabb helyzetben van, mint a 70-es évek elején. 

A kérdés csupán az, hogy képesek va­gyunk-e farkasszemet nézni egy nyugtalanító valósággal, vagy pedig folytatjuk a négy évvel ezelőtt elkezdett elemzői gumiemberkedést, amivel az egyre borúsabb kilátásokat próbáljuk a szőnyeg alá söpörni.

A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa