Most, hogy meghatároztuk ennek az elemzésnek az alapvető építőelemeit, lássuk, hogyan lehet a válság externalizálásának a vádját tesztelhető hipotézisekre lefordítani.

Az első ilyen hipotézis, a koalíciós túlélés hipotézise, a következőképpen hangzik. 

Hogy mik azok az észlelhető tények, amik alátámasztják ezt a hipotézist? „Próbaballonok” a propagandában, „háborús” diskurzus még a háború előtt. Fokozódó retorika a külső ellenségekkel kapcsolatban álló belső „árulókról”.

Elsődlegesen a belső kohézióra („ostrom alatt állunk”), nem pedig a külső alkura irányuló üzenetek. A média „államosítása” és uniformizálása a disszonáns hangok elnémítására, bizonyos ideológiák, illetve pártok szankcionálása. Ami pedig a cáfoló jeleket illeti, azok a változás hiánya a belpolitika, a média, a jogrend stb. terén. Egy másik ilyen cáfoló tényező lehet egy esetleges belpolitikai ellentrend: a gondolati pluralizmus növekedése és a politikai élet klasszikus értelemben vett liberalizálódása a háborús szelek ellenére.

A második hipotézis, a rendkívüli jogrend hipotézise, a következőket feltételezi. 

 Hogy mik azok az észlelhető változások, amik alátámasztják ezt a hipotézist? Jogszabályi változások vagy a meglévő jogszabályok felrúgása – szükségállapoti rendeletek. A morális imperatívuszokra való hivatkozással legitimálni a meglévő törvények és normák semmibevételét. A választott képviselők által megszavazott törvények alárendelése különböző „egyetemes emberi jogoknak”. Politikai folyamatok jogi, majd később adminisztrációs folyamatokkal való felcse­rélése. A cáfoló jelek mindennek az ellenkezői lennének. A jogrend változatlansága az egyre erősödő háborús trendek ellenére.

A harmadik hipotézis, a fiskális újraindítás hipotézise a következőket állítja. 

Az empirikusan észlelhető változások, amik egy ilyen folyamat beindulását bizonyítják, a következők: akut makrogazdasági stressz, inflációs kiugrások, valutaválságok, adóssággondok, elszálló támogatások.

Sikertelen reformkísérletek, ismétlődő megszorításellenes zavargások, patthelyzetbe jutott költségvetések. A hadiipari lobbizás növekedése és az „önellátás” narratívájának erősödése. A kölcsön szó körüli nyelvújítási kísérletek, a kollektív eladósodás álcázását szolgáló virágnyelv. Ami a cáfoló jeleket illeti, ezek közül a legfontosabb a háborús gazdasági intézkedések hiánya. A rezsim bizonyítottan elkötelezett a „normális” gazdaságpolitika és gazdasági gyakorlatok mellett.

A negyedik hipotézis pedig, az elit kohézió­jának a hipotézise, a következő magyarázatot javasolja. 

 Hogy mik az erre utaló jelek? Az elit rivalizálásának a nyomai: szivárogtatások, frakciók közötti médiaháborúk, átalakítások, „korrupcióellenes” kampányok. A normál intézményeket megkerülő „háborús bizottságok” létrehozása/felhatalmazása.

Lojálisok előléptetése operatív és gazdasági irányító szerepkörökbe (védelmi ipar, beszerzés, regionális kormányzóságok). Járadékok átcsoportosítása a lojális blokkok, szervezetek és személyek felé, az ideológiai, illetve politikai riválisok kiszorítása, ellehetetlenítése. A cáfoló jelek pedig nem meglepő módon a következők. Az elit egyensúlya stabil marad, nincs érdemi központosítás, nincs célzott félreállítás. Az elitek közötti rivalizálás nem eszkalálódik, se horizontálisan, se vertikálisan.

Az ötödik és valószínűleg a legriasztóbb hipotézis, a kockázatba való menekülés hipotézise, a következő dinamikát írja le. 

A győzelem vagy biztosítja a legitimitást és elrettenti a belső kihívókat, vagy ha nem, a katonai vereség következményei sem lesznek rosszabbak, mint a várt belső politikai vereség.

Hogy mik az erre utaló jelek? A kockázatvállalás irracionálisan magas szintje az objektív korlátokhoz mérten. A vezetők felégetik a hidakat, maximalista követeléseket fogalmaznak meg, visszafordíthatatlan elköteleződéseket betonoznak be. A külső háborút egyre inkább egzisztenciálisként keretezik. A tárgyalási magatartás is ennek megfelelően alakul át.

Olyan ajánlatok elutasításának a mintázatát látjuk, amelyek külsőleg tolerálhatók, de belpolitikailag veszélyesek. Sem a retorika, sem a konkrét eszkalációs lépések nincsenek arányban a külső fenyegetéssel. Ezt a hipotézist az cáfolja, ha úgy látjuk, hogy a regnáló elit valódi kompromisszumra törekszik, még akkor is, ha ez szembemegy az általa „tolt” narratívával. A foganatosított biztonsági, illetve katonai lépések defenzívek és nagyjából arányban állnak a külső fenyegetéssel.

Eddig az elméleti állványozás.

Innen már az olvasó feladata az általam felvázolt kalóztérképet követve eldönteni azt, hogy valóban a háború felé megy-e Európa, és hogy mik ennek a danse macabre-nak a mozgatórugói.

A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa